2023. dec. 1.

Gyimóthy Gábor: Egy kis csillagászat (VI.) Bolygók és exobolygók (5. rész)

(A helyesírás néhány esetben a szerző saját megfontolásait követi. Ld. a *-gal jelölt lábjegyzetet!)

Visszatérek a Naprendszer keletkezését és további alakulását kutató elméletekre és azoknak model-szimulációkkal történő bizonyítgatásaira. Az derült ki hamarosan a távoli bolygórendszerek vizsgálatánál, hogy az óriási, Jupiternél is nagyobb gázbolygók nagyon gyakran a csillagukhoz egészen közel keringenek, pedig az elméletek szerint ott nem keletkezhettek. Valahol, távol a csillagtól keletkezhettek csak, és ha mégis ott vannak csillagközelben, akkor oda csak később „vándorolhattak be”, ami nem jelent mást, mint hogy ha egyáltalán voltak a rendszerben kisebb bolygók is, akkorák például mint a Föld, akkor azokat ezek az óriásbolygók távolabbi pályákra kényszerítették, vagy esetleg egészen kiebrudalták a bolygórendszerből. Becslések szerint Tejutunkban ilyen kipenderített bolygóból kétszer annyi kószál, mint ahány csillag van. Úgy tűnt, hogy a bolygórendszerek keletkezésénél, messze a csillagtól, viszonylag hamar keletkeznek az óriásbolygók és a rengeteg port, apróbb-nagyobb törmeléket, maguk előtt tolják keringésük közben, amitől lefékeződnek és szép spirálisban közelednek az anyacsillagukhoz. Feltételezték, hogy ennek a Naprendszerben is valahogy így kellett történnie, de akkor nálunk mi akadályozta meg e közeledésben a Jupitert? Ebben a Szaturnusz volt a hibás, vagy – sokkal helyesebben – ezt a Szaturnusznak köszönhetjük, mert ennélkül a Föld nem lehetne itt, ahol van, a Naprendszernek eme kedélyes, meghitt helyén.

Az is kiderült, hogy a Naprendszer keletkezése egyáltalán nem volt békés folyamat. A már bolygókká tömörült anyag össze-vissza szágudozott, ütközött, szétrobbant, újra összeállt. Nagyon hasonlított a helyzet a biliárdgolyók karambolozgatásaihoz, amikor egy sznúker játékos szétrebbenti a még háromszögben csoportosuló, 15 piros golyót. Tehát az olyan ütközés, vagy ütközések, amelynek valószínűleg a Holdunkat köszönhetjük (és a földtengely ferde állását is a keringési síkhoz viszonyítottan), nem ritka véletlenek voltak, hanem nagyon gyakran előforduló esetek. Ilyen ütközés érhette a Vénuszt is, aminek következtében nagyon megváltozott a forgása. A Naphoz viszonyítottan nagyon lassan forog, egy keringése alatt nem tesz meg egy teljes fordulatot. Érdekes viszont, hogy a tengelye majdnem hajszál pontosan merőleges a keringési síkjára. Na, ez nem egészen ilyen egyszerű. Miután egy keringése (a csillagokhoz viszonyítva) a Nap körül kereken 225 földi nap, egy fordulata (ugyancsak a csillagokhoz viszonyítva) 243 nap, a forgása „elmarad” a keringése mögött 18 nappal, azaz úgy tűnik, mintha „visszafelé” forogna.

Itt megint el kell csalinkáznom egy pillanatra. A bolygók forgásiránya általában megegyezik a keringésük irányával. Ami „föntről”, azaz Északról nézve az óramutatók járásával ellentétes irányban zajlik. Miután a bácsik és nénik (azaz, a csillagászok), akik ezt az irányt elnevezték, a Föld északi féltekéjén éltek, tehát „onnan nézték” a forgásokat és keringéseket, azt mondták, hogy ez a „direkt” (vagy „prográd”) irány. Odáig nem mentek el, hogy ezt az irányt a „helyes” iránynak nevezték volna ki, mert hiszen miért lenne kevésbé helyes az egész cirkuszt Dél felől nézni, ahonnan nézve minden fordítva kering és forog, ami meg miért lenne kevésbé „helyes” irány? Így aztán a „direkt”-tel ellentétes irány, ami az óramutatók járási irányával megegyezik, kapta a „retrográd” nevet. Tehát a Vénusz visszafelé forgása retrográd forgás lenne, de ezt valahogy nem akarták elhinni. Ezért azt mondták, hogy a Vénusz forgástengelye is elbillent, mint a Földé. Ez az elbillenés a merőlegestől számítottan, nálunk (a Földnél) 23,5 fok, viszont a Vénusznál 177 fok lett volna! Ami nem jelentene mást, minthogy az, ami ma a Vénusz északi féltekéje, a tengely-átbillenés előtt a déli félteke volt. Az óriási karambolozás okozhatott ilyen változást is, vagyis hogy a Vénusz majdnem pontosan „fejreállt”, de ne haragudjon meg rám senki, ha én mégis egy olyan ütközést tartok valószínűbbnek, amely Vénusz barátnőnkön nem csak forgásának megállítását, hanem enyhe visszafelé forgást eredményezett. Az ütközések nem voltak apróságok. 2011-ben a Jupiterre uszították a Juno űrszondát, amelynek mérései alapján sikerült kideríteni, hogy a bolygó magja nem kőzetekből áll, mint ahogy az (a számítások szerint) kötelessége volna, hanem mindenféle más anyagnak is a keveréke. Ezt is csak úgy tudják magyarázni, hogy a Jupiterbe belerohant egy kereken 10 földtömeg súlyú bolygó.

Az Uránusszal még nagyobb disznóság történt. Nem csak kicsit billent meg a tengelye, mint a Földé, hanem a 90 fokon még 8 fokkal túlbillent. 90 fokos billenésnél a forgástengelye benne feküdne a keringési síkjában, de ezzel nem elégedett meg, és még továbbillent. És miután „főholdjainak” a keringési síkja nagyjából megegyezik a bolygó egyenlítőjének síkjával, a számítások szerint ez az óriási billenés nem is lehetett csak egyetlen karambol eredménye, ugyanis akkor a holdak keringési síkja nem tudta volna követni az ilyen mértékű billenést.

Ám térjünk vissza a Naprendszerünk keletkezésének őrült zűrzavarába, mint amilyennek ez a folyamat az új modelszimulációk fényében tűnik. Ott tartottunk, hogy a Szaturnusz jótékonyan visszatartotta a Jupitert és megakadályozta abban, hogy tovább vándoroljon a Nap felé. Csakhogy a Szaturnusz „mögötti” két nagy jégbolygó, az Uránusz és a Neptúnusz sehogyan sem akartak beleilleszkedni a szimulációkba. Úgy tűnt, hogy ott nem keletkezhettek, ahol most vannak. Túl messze vannak. Úgy látszott, hogy nem csak vándoroltak, de helyet cseréltek, és most az Uránusz van a közelebbi pályán. A Neptúnusz „kivándorlása” keletkeztethette a Kujper övet a Plútón túl, amelybe tulajdonképpen már a Plútó is beletartozik. A helycsere sem volt könnyen magyarázható. Mintha e két jégbolygó súlycsoportjába tartozó, harmadik bolygó is kellett volna a mai helyzethez, amely bolygót aztán valahogy száműztek a Naprendszerből. De e két jégbolygó mindenképpen a keletkező Naprendszer külső vidékén született, az ott lebzselő vízjégből, metán(CH4)-jégből és amóniák(NH3)-jégből. Ellentétben a két nagy gázbolygóval, Jupiterrel és Szaturnusszal, amelyeknek 90 százaléka Hidrogén és Hélium, e két bolygó csak 20 százalékban tartalmazza ezt a két könnyű gázt.

Kevin Walsh kidolgozott egy modelt a munkatársaival a Naprendszerünk keletkezése utáni 10 milió év körüli események szimulációjára. Főleg arra voltak kíváncsiak, hogy mi történt a Jupiter „megtorpanása” után a Naprendszerünk belső mezsgyéiben? A Jupiter által befelé terelt anyagból keletkezett 6, „szuperföldnek” becézett kőbolygó, de a model nem magyarázta meg, hogy azok hova tűntek, és azt sem, hogy miért nincs a Merkúr pályáján belül semmi.

2015-ben Konstantin Batigyn és Michel E. Brown módosították a Walsh féle szimulációs modelt. Az elmélet címe a „Nagy Támadás”, mely szerint a Jupiter további anyagot küld befelé, ahol hihetetlen méretűvé válik a kavarodás. A nagyobb égitestek a huszadiktól a kétszázadikig lefutott keringésük körül ütköznek egymással, amiből törmelék keletkezik, de megakad a „szuperföldeken”, és ott duzzad, mígnem áttör, és a szuperföldekkel együt 20 000 év alatt majdnem maradéktalanul belezuhan a Napba. Csupán 10 százaléka marad meg a Jupiter által beűzött anyagnak. Ebből lett a Naprendszer 4 kőbolygója, miután a szuperföldek magukkal vitték a hidrogént és héliumot. Igenám, de hogy lett ebből ez a híres négy kőbolygó, amelyek egyike a hetyke Föld? Erről szól a „30 bolygó” elmélet, amely a szimuláció szerint valahogy így zajlott: A Nap keletkezése után az első kétmilió évben 20-30 Mars méretű bolygó keletkezett ezen a belső területen. 20 milió év után elkezdtek ütközni egymással, mint a bolondok. 100 milió év alatt teljesen szétrombolták egymást. A törmelékből keletkezik a Merkúr, Vénusz, Föld mint második nemzedékű bolygók, de nem a Mars! A Mars egyike a 20-30 kezdeti, elsőnemzedékű bolygónak, és kívülről nézte az ütközéses csatákat. Ő maga nem vett részt bennük és ezért sokkal öregebb a Földnél, már 60 milió évvel a Nap születése után keletkezhetett. Viszont „éhenhalt”. Jupiter eredetileg (mármint amikor a Szaturnusz nem engedte tovább befelé táncolni) ott volt, ahol ma a Mars, de a Szazurnusz tovább rángatta kifelé, és magával vitt minden anyagot, ami még a Marsnak járt volna. Ha azt a Mars magába gyűjthette volna, szuperföld lett volna belőle. Egyébként a Mars és Jupiter közötti kisbolygó övezet olyan anyagból van, amelyből nem állt össze egy további bolygó és a Jupiterbe sem zuhant bele, noha zsugori módon magával ragadta és elrabolta a Mars elől.

(innen folytatjuk)

* A magyar nyelv egyik – értékében eléggé szinte fel sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ez ellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt főleg a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát, kommunikációt, mottót, modellt, barakkot, agglomerációt és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk, ami nem lenne nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik. Emiatt e szavak kettős mássalhangzóinak egyike nem csak fölösleges, hanem már káros is, hiszen helytelen kiejtésre ösztökél. Ez ellen sürgősen tenni kell valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges – sőt: káros – második mássalhangzókat.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Egy kis csillagászat (VI.) Bolygók és exobolygók (5. rész)

Comments

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK