Gyimóthy Gábor: Egy kis csillagászat (VI.) Bolygók és exobolygók (9. rész)

(A helyesírás néhány esetben a szerző saját megfontolásait követi. Ld. a *-gal jelölt lábjegyzetet!)

A Földre veszélyes kisbolygók elhárítása nem lesz egyszerű dolog. A módszert az egyes típusoknak megfelelően kell majd kidolgozni, meghatározni, és az természetesen az elhárítandó kisbolygó méretétől függően is nagyon fog különbözni.

Kisebb, 50-100 méteres darabokat egyszerűen „odébb lehet lökni”. Ezt nagyobb darabokkal is meg lehet kísérelni, mert ha az előre kiszámított ütközés csak 100-150 év múlva fog bekövetkezni, a nagyon kis pályamódosítás is elég a darab eltérítésére.

Sokan úgy képzelik, hogy csak oda kell küldeni egy atombombát és az ügy el van intézve. Sajnos túlbecsülik az atombomba ilyen célokra való fölhasználásának lehetőségét. A bomba robbanása hőenergia, amely mint fegyver pusztító, mert mindent halálra perzsel és a hirtelen kitáguló levegő romboló szélvihart okoz. De a világűrben robbanó bomba nem tud nagy hatást kifejteni a hőenergiájával. Mégis vannak ilyenirányú javaslatok, hogy talán a kisbolygó mellett fölrobbantott atombomba megolvasztja a közelében lévő anyagot, amely aztán lökésszerűen hagyja el az égitest oldalát, amitől az egy kicsit elmozdul az ellenirányba. Odamenni, megfúrni a kisbolygót és a közepében helyezni el az atombombát, nem lenne egyszerű dolog, és kérdés, hogy mit érnénk el vele. A föld alatt végzett kísérleti atombomba robbantások azt mutatják, hogy nem sokat. És ha az égitest csak néhány darabra törik a robbanástól, de folytatja útját a Föld felé, csak annyit értünk el vele, hogy egy nagy becsapódást több kisebb, de még mindig pusztító becsapódásra cseréltünk. Bár – szerintem – nem biztos, hogy marhaság lenne egy ilyen robbantás, például a Bennuban, miután már eleve csak laza kőrakás. Ha a robbantás évekkel a várható ütközés előtt történik, jónéhány szilánk már nem is fogja eltalálni a Földet. A megmaradó anyag pedig esetleg csak nagyon apró törmelékből áll. Ha másképp nem tudnánk eltéríteni, érdemes lenne ezt a módszert megkockáztatni. Minél kisebb darabok zuhannak a Földre, annál nagyobb a légkörünk fékező és védőhatása. A cseljabinszki óriás meteor is a levegőben robbant, és valószínűleg a Tunguzka meteor is Szibériában, 1908-ban. Persze kérdés, hogy mi okoz nagyobb disznóságot: egy város fölött fölrobbanó, 50 méteres szikla, vagy a becsapódása egy darabban?

Volt egy ötlet a kisbolygó „méhecskékkel” való eltérítésére. Ezek a „méhecskék” – melyekből sokat kellene az égitesthez küldeni – olyan szondák lennének, amelyek a napenergiát változtatnák elektromos energiává, és annak segítségével erős lézersugarakat irányítanának a bolygócskára, remélve hogy a hősugárzás, vagy esetleges, leváló, olvadt anyag, tolóerőt keltenének. Igaz, hogy ezt a módszert – ha egyáltalán működne – nem lehetne forgó égitestnél alkalmazni, vagy ha mégis, a sarkok felé kellene „lőni” a sugarakat, mert hiszen mindegy, hogy a pályamódosítás az égitest gyorsításával, lassításával, oldalirányú kitérítésével jár, vagy a pályasíkról való letérítéssel.

Nekem is van egy elgondolásom arra az esetre, ha túl nagy, szilárd darab célozná meg a Földet, amit „saját erőnkből” nem tudnánk eltéríteni. A terv megvalósítása csak akkor sikerülne, ha szerencsénk lenne és találnánk egy „kezelhető” kisbolygót, tehát 50-100 méteres nagyságrendben, vagy talán kicsit nagyobbat is, amelynek a keringése retrográd. Akkor – ha lenne rá időnk – a Földet veszélyeztető, nagy darab égitestre irányíthatnánk kevéske pályamódosítással. Az ütközésnek nagyon nagy hatása lenne, mert a két tömeg „szembe” rohanna egymásnak. Földünk 30 kilométert tesz meg másodpercenkánt. Egy földpályát keresztező égitest hasonló sebességgel keringhet a Nap körül a mi vidékünkön, és az általunk irányított „lövedék” sebessége se különbözhet nagyon. Azaz, az ütközés sebessége 50-60 kilométer lehetne másodpercenként. Tudjuk, hogy a mozgásenergia mértéke a sebesség négyzetétől függ. Egy ilyen lökés egy 100 m átmérőjű lövedék esetén – ezzel a sebességgel – talán még egy-két km méretű égitestnél is okozhatna valami pályamódosulást. A lövedék pályamódosítása esetleg még egy kis gyorsítással is járhatna. Nem hiszem, hogy ez a módszer másnak még nem jutott eszébe, hiszen nem titok, hogy a milió kisbolygó között jónéhány akad, amely „visszafelé” kering a Nap körül.

Az első kísérlet egy kisbolygó pályamódosítására tavaly zajlott le nagy sikerrel. Ez volt a Didimosz és Dimorfosz (Didymos+Dimorphos) nevű, egymást kerülgető kisbolygókhoz küldött DART szonda: Double Asteroid Redirection Test, azaz: Kettős Kisbolygó (egyikének) Irányváltoztató Kísérlete. (Magyarul lehetett volna a szonda neve KKIK, ami bizonyos mértékig angolul is érthető és találóbb, mint a DART, ami lándzsácskát jelent.) Didimosz átmérője kereken (mert hát nem pontosan golyóalakú) 780 m, Dimorfoszé 160 m. A szonda egy fél tonnánál kicsit nagyobb tömeget lőtt Dimorfoszba, másodpercenként 6 kilométeres sebességgel (ami testvérek között is 18-szoros hangsebesség!). Dimorfosz kereken 12 óra alatt tett meg egy kört Didimosz körül. A cél az volt, hogy a féltonnás tömeg becsapódása ezt az időt 10 perccel tegye rövidebbé. Valójában 33 perccel rövidített! Meg kell jegyeznem, hogy ezt a kísérletet nem a Földet veszélyeztető kisbolygók egyikén „követték el”. Tehát abból semmi kárunk nem származhatott volna, ha a kísérlet (bármilyen durva módon) félresikerül.

Említésre méltó, hogy DART iónrakétával haladt, akárcsak a DAWN szonda, amelyről föntebb már esett említés. Az iónrakéta működési elvét itt nem írom le. Elég annyi hozzá, hogy őrült kis tolóerővel rendelkezik, de azt napokig, vagy még tovább, fönn tudja tartani, ami – bár kicsi, de – állandó gyorsulást jelent. Az a hátránya, hogy ilyen rakétával nem lehetne elindulni a Föld felszínéről, viszont előnye, hogy a hosszú működtetési idejének köszönthetően, hosszú távra – például a Marsra – sokkal gyorsabban lehetne eljutni vele, mint a vegyszert vagy Hidrogént égető rakétákkal.

A „kisbolygó-veszély” sajnos tény, de jó hír, hogy az olyan óriási égitest lezuhanása a Földre, mint amilyen 66 milió évvel ezelőtt pusztított, belátható időn belül nem történhet meg. Viszont az, hogy egy 20-50 méteres darab egyszercsak – teljesen váratlanul – a nyakunkba szakad, sajnos – egyelőre – nem lehetetlenség. A helyzet azonban folyamatosan javul – ami a váratlanságot illeti –, mert nap mint nap fedeznek föl egyre több kisbolygót ebben az „apró” nagyságrendben. És a védekezés módszereinek kitalálása, kidolgozása ugyancsak folyamatban van. Mint látjuk, még nagyon „kézzelfogható” kísérletek elvégzésével is.

Hogy hány kisebb meteor éri a Földet naponta, hetente, havonta, évente, nehéz lenne megmondani, de nem lehet túl kevés. 2018 nyarán volt egy gyönyörű, hosszú holdfogyatkozás. Én is kimentem egy előnyös szemlélődő pontra megbámulni. (Nem győztem a szúnyogokat csapkodni, mert sajnos a szemlélődőpont nekik is előnyös volt.) Nos, nem én voltam az egyetlen szemlélődő, mert sokan távcsővel is figyelték, és valaki egy villanást látott a Hold képén. Megállapították, hogy egy kereken 50 centiméteres meteor becsapódása volt, amely egy 13 m átmérőjű krátert okozott.

Érdekességként említenem meg Oumuamuát, habár nem hiszem, ogy olyan valaki, aki képes volt idáig elolvasni e viszonylagosan száraz (hogy ne mondjam, idegbénító) írásomat, ne hallott volna róla. 2017-ben látták meg, és Hawai-i benmszülött nyelven távolról jött hírnököt jelent a furcsa név. Nagy sebességéből ítélve, nem lehetett a Naprendszerünk gyermeke. Csak a csillagközi térből jöhetett. Ez volt az első ilyen égitest, amelyet sikerült fölfedezni. Sajnos nem sokat tudunk róla, mert amikor fölfedezték, már kifelé tartott a Naprendszerből. Legnagyobb sebessége másodpercenként 87 kilométer volt. Ez kicsit több, mint az óránkénti 300 000 kilométer, amellyel egy és negyed óra alatt érne a Földről a Holdra (11-szer olyan gyors, mint a földközeli műholdjaink, tehát 250-szeres hangsebesség...). Eleinte szivaralakúnak látták, ami azért furcsa, mert a kisbolygó-öv egymilió égiteste közül egyik sem szivaralakú. Hossza 100 és 400 méter között lehetett. Másik furcsasága volt, hogy két oldalának fényessége nagyon különbözött egymástól. Ezért arra is gondoltak, hogy nem szivar-, hanem vastag palacsinta formájú és amikor azt hisszük, hogy a sötétebb oldalát látjuk, akkor tulajdonképpen az éléről nézzük. De a legkülönösebb az volt, hogy távolodó mozgása mintha gyorsított lett volna. Ezen még ma is vitatkoznak, mert igaz, ha üstökös lett volna, akkor a Nap felé történő „kigázolgása” adhatott volna neki egy enyhe kis gyorsítást, csakhogy ilyen kigázolgást nem láttak mögötte. Ezért aztán voltak olyanok, aki komolyan idegen, értelmes lények űrhajójának vagy szondájának tartották.

Nem ijesztgetésnek szánom, de meg kell említenem, hogy az üstökösökkel nem állunk olyan jól, mint a kisbolygókkal. Vannak ismert, rövid időközökben megjelenő üstökösök, amelyek valahonnan a Kuiper öv felől jönnek, és vannak hosszú „lejáratú” üstökösök, amelyek bárhonnan jöhetnek, illetve persze, valószínűleg az Oort féle „felhőből” jönnek, amely gömbalakban veszi körül a Naprendszert. Eddig 6300 ilyen üstököst figyeltek meg. Ezért kiszámíthatatlanok, váratlanul jöhetnek, és ráadásul csak akkor fedezhetők föl, amikor már csak néhány kevés évnyire van a megérkezésük. Védekezésre nem marad idő. Ha látjuk, hogy a Földnek irányulnak, akkor már csak imádkozásra nyílik lehetőség. Mondanom sem kell, hogy a pusztítás mértéke nem lenne sokkal kisebb, ha egy kilométer nagyságrendű tömeg „csak jég” és nem szikla, ha az a Földre zuhan.

Ilyesmi sajnos bármikor bekövetkezhet, de szerencsére elég ritka eset. Ám ha már nem tudunk védekezni ellene, milyen jó lenne, ha az időnket egy ilyen csapásig az élet élvezetével, és nem pusztító háborúkban, egymás gyilkolásával töltenénk. Mellesleg, ez akkor is jó lenne, ha soha ilyen csapástól nem kellene tartanunk...

1,3 milió év múlva fog elhaladni egy „narancs törpe” az Oort-felhő közelében. (A narancssárga törpe a vörös törpe csillagoknál kicsit tüzesebb, forróbb.) Akkor ott megzavarodhat a rengeteg üstökös és jónéhány indulhat a Naprendszer belseje felé. De ez legyen majd az akkor még remélhetően létező emberiség gondja, ne a miénk, ma.

(innen folytatjuk)

* A magyar nyelv egyik – értékében eléggé szinte fel sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ez ellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt főleg a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát, kommunikációt, mottót, modellt, barakkot, agglomerációt és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk, ami nem lenne nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik. Emiatt e szavak kettős mássalhangzóinak egyike nem csak fölösleges, hanem már káros is, hiszen helytelen kiejtésre ösztökél. Ez ellen sürgősen tenni kell valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges – sőt: káros – második mássalhangzókat.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Egy kis csillagászat (VI.) Bolygók és exobolygók (9. rész)

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK