VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: Idomok – avagy formatervezős emlékeimből (2.)


A Wobble-típusú idomok változatait alig tudtam abbahagyni. Legalább tizenöt különböző készült el belőlük, de a sorrendre már nem emlékszem. Ami mindegyiknél azonos, hogy a két kör mindig derékszögben áll egyméshoz. Csak néha távolabb vannak egymástól, tehát nem mindig mennek át egymás középpontján. Nevezzük ezután két gyűrű, vagy két kör típusú idomoknak. Az alábbi képen látható darab magassága alapzat nélkül talán 18 cm és a gyűrűk külső átmérője 12 cm.

Itt kellene néhány szót vesztegetnem az elkészítés módjáról és nehézségeiről, hátha valakinek kedve támad ugyancsak „szobrászkodni”. Előrebocsájtom, hogy ma, a számítógép és a megfelelő program segítségével sokkal könnyebb a tervezés. Ha valaki megtanulja a módját, szinte a végtelenbe nyúlnak a lehetőségei. A háromdimenziós nyomtatóval pedig csupán gombnyomásnyira van a kész idom. Itt azt írom le, ahogy én csináltam ezeket az idomokat, mert ez az út ma is járható minden modern készülék nélkül. Nem árt, ha szerszámgépeket vehetünk igénybe, de a dolog azok nélkül is véghez vihető, csak egy kis többlet munkával jár.




A nehézség már az anyagbeszerzésnél kezdődik. Sőt ez a fő nehézség, vagy akár egyetlen nehézség. Miből lehet ilyesmit csinálni? Attól függetlenül persze, hogy fából, gipszből, agyagból bármikor. PVC-ből, ABS-ből, PS-ből, PMMA-ból. Más műanyagból sokkal, sokkal nehezebb lenne és azok általában jóval drágábbak is.

Kezdjük a PVC-vel (Poli-Vinil-Klorid), a műanyagok között is a leginkább pokolra kívánt fajta. Miért? Mert rengeteg csomagolást csináltak belőle egykor, ami a szemétbe került, azt elégették, ami által klór került a levegőbe, amiből sósav lett az esőben és az aztán le is esett… Mielőtt föltalálták a PET palackokat, az ecet és az étolaj is PVC palackokban volt. Nem csoda hát, hogy ezt az anyagot kitiltották az olyan alkalmazási területekről, amelyeken használat után a szemétbe került. Azonban más területeken, ahol félkészáruból csinálnak belőle ezt meg azt, szinte verhetetlen.




Egyetlen hátránya, hogy nem bírja a meleget. Már 60-70 foknál kezdi bedobni a törülközőt. Nagyon kevesen tudják csak, hogy a létét éppen környezetvédelmi szempontnak köszönheti. A nátronlúg gyártásánál keletkezik a rettentően mérgező vinilklorid (májrák!), amit, hogy ne bántson senkit, polimerizáltak (a rövid molekulákat hosszú szénláncokká fűzték össze). Fűrészpor-szerű anyag lett belőle, amit már ki lehetett dobni a szemétbe, mint ártalmatlan anyagot. Igen ám, de jött a háború – a második –, és fölmerült a kérdés, hogy nem lehetne-e kezdeni valamit az addig szemétre dobott anyagból? Lehetett! Ne felejtsük el, hogy az első világháborúban még nem volt a katonákon valóban vízhatlan anyag, ha zuhogott az eső. Annak köszönhetően, hogy a PVC melléktermékből készül, rendkívül olcsó. Jó tulajdonságaihoz mérten jóval drágábbnak kellene lennie, mint ahogy a hozzá mérhető tulajdonságokkal rendelkező, de nem melléktermék alapú műanyagok drágák is.



Sajnos azonban, ha szobrászkodáshoz keresünk PVC-félkészárut, nagyon korlátozottak a lehetőségeink. Itt, Svájcban vékonyabb és vastagabb lemezekben, vagy henger alakú rudakban kapható (csövekben is persze, de abból nehéz lenne tömör idomokat csinálni). Már a színeknél kezdődik a baj. Hosszú ideig szinte csak csúnya, világosszürke színben volt elérhető, vagy a rudak esetében volt fekete 80 mm átmérőig és piros 100 mm átmérőig. Kész! Közben az enyhén ronda világosszürke (amit svájci szürkének neveztek) megszűnt és most van helyette egy sötét, zivatarfelhő színű szürke, amitől gyengébb idegzetű emberek búskomorságba esnek. Tehát a fehér, fekete, piros színű anyagokat (és van még egy madártej színű is) kénytelen voltam Németországból hozatni, mert itt ezen a téren még a középkor uralkodik. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet?





Csakhogy így nem lehet kisebb darabokhoz jutni! A 120 mm átmérőjű rudakból mindig legalább két métert kellett megvennem. Egy ilyen rúd súlya több mint 30 kiló (a PVC fajsúlya 1,4). Ezért aztán az itt fölsorakozó, két gyűrű típusú idomok kivétel nélkül 12 cm átmérőjű PVC rudakból készültek.

Folytassuk az ABS-szel (ami Akrilnitril-Butadién-Sztirol). Rendkívül kellemesen megmunkálható, mondhatnám „kedélyes” műanyag. A PVC-nek – miután nem bírja a meleget – az a csúnya tulajdonsága, hogy a reszelő alatt fölmelegszik és úgy megpuhul, hogy csak nehezen reszelhető, „kenődik”. (A fa megmunkálására használatos, durva ráspolyokkal addig kell menni, ameddig csak lehet, és csak a végén folytatni a reszelővel a munkát.) Az ABS-nél nincs ilyen kellemetlen melegedés. És könnyebb, mint a PVC, a fajsúlya 1,1 körül van. Nagy nehezen sikerült beszereznem egy 120 mm átmérőjű, világos tojáshéj színű rudat. A következő részben fogok majd bemutatni néhány ABS tárgyat. Egyébként, ami a konyhai készülékeken műanyag, vagy a háztartás egyébb helyein, például porszívón, az majdnem mindig, szinte kizárólagosan ABS-ből van.




A PS (Poli-Sztirol) félkészáru általában fehér, vagy szép, világosszürke színben kapható. De nem tiszta polisztirol. Van benne egy kis butadién, ami szelídíti a PS rettentő ridegségét és törékenységét. Mindenki ismeri a tiszta polisztirolt (csak talán nem tudja, hogy az a PS), régebben a magnókazetták tokja volt abból, ma a CD- és DVD-lemezek tokjai vannak a gyönyörű, kristálytisztán átlátszó polisztirolból, ami sajnos olyan törékeny, hogy néha már eltörik, ha csúnyán nézünk rá. Íme egy polisztirolból készült herkentyű, amely persze nem vár gránitból való megvalósításra:



Tessék elgondolkozni a megcsinálhatóságán. Amikor megterveztem (annak ma több, mint fél évszázada), egyetlen darab fából akartam kifaragni. Úgy képzeltem, hogy a fa rostiránya majd mind a három síkkal egyforma szöget zár be, ami a fényképen megfelelne a tekintetünk irányának. Aztán, amikor – öt-hat évvel ezelőtt – nekifogtam a megvalósításának (már-már elkezdtem csinálni az alkatrészeit), egyszer csak hoppla! Rájöttem, hogy hiába csinálom a három darabot féldarabokból, úgy az egész összeszerelhetetlen lesz! Mégis megcsináltam, de mondom, ez nem arra való, hogy gránitból legyen.

Végül, mielőtt belekezdenék az elkészítési módok leírásába, álljon itt néhány szó a plexiről, ami hivatalosan PMMA (Poli-Metil-Metakrilát). Még nem voltam kilenc éves, amikor megismerkedtem vele, a háború végén. Lelőtt és nem egészen kiégett repülőgépek ablakaiból lehetett hozzájutni, azaz, a gépek ablakanyaga nem üveg volt, hanem plexi. (A fajsúlya 1,18, míg az üvegé 2,6 körül van). Átlátszó és áttetsző lemezekben árulják, mindenféle színben. A bökkenő ott van, hogy ha nem arra a néhány – nagyon kevés – színre van gusztusunk, amelyből sokat gyártanak, öt tonnát kell megvenni belőle! A színtelen, átlátszó fajtából gyártanak (talán még ma is) 10 cm vastag táblákat. Ám abból ritkán csinál valaki valamit. Tehát a plexi megmunkáló üzemekben – ezek rendszerint nagyon kis vállalatok, ritkán van tíznél több alkalmazottjuk – nem lehet maradék darabokat találni belőle. És ki az, aki meg tud (és akar) venni egy 100, vagy 200 kilós táblát, ha mindössze kétöklömnyi idomot akar csinálni belőle? Ez volt az egyik oka, hogy nem csináltam plexiből hasonló tárgyakat, pedig gyönyörű optikai hatásokat lehet elérni vele. És éppen ez volt a másik okom: ha a modelleket valamikor nagy, gránit darabokra akarom váltani, akkor mire jó a modell optikai csodája?



A plexi nem faragható. Ahhoz túl kemény és túl rideg. Viszont szerszámgépekkel jól megmunkálható: fúrható, marható, esztergálható. És kézzel ugyancsak jól fűrészelhető, reszelhető, csiszolható, fényesíthető. Ez utóbbi sokkal inkább megtehető vele, mint az előzőleg fölsorolt három másik műanyaggal.

És akkor már itt tartok a modellek elkészítésének módjánál. Amikor – nyolc-kilenc évvel ezelőtt – előkotortam a vázlataimat, amelyek akkor már több mint 30 éve hányódtak, megmászhatatlannak tűnő hegy állt előttem. Szerettem volna mindegyik tervemet „anyaggá”, „idommá” változtatni, lehetőleg egyszerre, ami persze lehetetlenség. De az egyenkénti, egymásutáni elkészítésük is túl nagy munkának tűnt. Tehát döntenem kellett: hagyom magam elrettenteni – mint az előző, harmad évszázad alatt tettem – a túl nagynak tűnő föladattól, vagy beleköpök a markomba és aztán hajrá? Meg kell említenem, hogy akkor már túlzottan is kielégítette az alkotó kedvemet a kókuszhéj faragás, amelybe 2005 elején fogtam bele nagy lendülettel. Vagyis, ha elhatározom, hogy belefogok az idomok elkészítésébe, akkor meg az a több tucat tervem kerül az esetleges soha meg nem valósítás sorsára, amelyek akkor már a kókuszhéj faragás terén gyülekeztek. A föntebbi képek mutatják, hogy végül is hogyan döntöttem.

A vázlatokból pontos rajzok lettek. Milliméter-papíron terveztem. Aztán lefűrészeltem a 12 cm átmérőjű PVC-rúdból a megfelelő hosszúságú darabot. Ez olyan fafűrésszel történt, amelynek egészen keskeny a fűrészlapja. A fogait kicsit erősebben terpesztettem és élesebbre reszeltem, mint ahogy az a fa megmunkálásánál elégséges. A darabot mindig 2-3 milliméterrel hosszabbra vágtam, hogy aztán a pontos hosszra marógépen marjam le. A marógépen esetleg bele is fúrhattam a henger alakú darabba néhány lukat a megfelelő helyeken. A fönti darabon például fölül kettőt és alul kettőt keresztben. Itt aztán vége volt a géppel elvégezhető munkának. Ezután jött a kézi munka. Fűrészeltem, ahol csak tudtam, ráspolyoztam, amennyire lehetett. Aztán jöhetett a nagyon durva reszelő, majd egyre finomabb, végül a csiszoló vászonnal történő csiszolás. Rendszerint a 120-as durvaságú vászonnal kezdtem, aztán folytattam a 180-assal és így tovább, végül a 400-assal fejeztem be a csiszolást. Minél több türelme van az embernek az egyes finomságú vásznakkal dolgozni – minél több fokozatot használ –, annál könnyebb a dolga a fényesítésnél, ami PVC darabokon egyáltalán nem könnyű eset, mert a fényesítéshez is elengedhetetlen a felületnek egy bizonyos fokú keménysége. A PVC meg sajnos a dörzsöléstől melegszik és elveszti a szükséges keménységet (ez az ABS-nél nem történik meg, a plexi meg a PVC-hez hasonlítva, egyenesen álomszerűen viselkedik). A fényesítés előtt még hidegvizes acélvattával is csiszolgattam. Nem durva, háztartási acélvattával, hanem olyannal, amelyet műbútor asztalosok használnak. A fényesítést pedig rongyokkal és plexi fényesítésére használatos (fogpaszta szerű) pasztával csináltam. Ennyi az egész: titok nincs, izzadtságszag van…!


A következő rész a nem két gyűrű típusú idomoké lesz.


Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2021 IV. 29.




Kapcsolódó cikkeink:






10 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek