top of page

CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 10.)



Tusnádfürdői találkozás Bem káplárjának ükunokájával


„…Ő megsebesült, a kozákok feldobták egy kocsira és sárban, hóban, napsütésben, heteken keresztül vitték Oroszországon át Szibériába…”



Az Útunk 1957. július 25-i számában jelent meg a háromszéki honvéd szibériai fogságának története, amelyet kommentár nélkül közlünk:


Bognarov kapitány


A felhők közül kibújt a nap és ragyogó verőfényben érkeztünk meg Tusnádra. Szerencsém volt. Az állomástól néhány percnyi távolságra van a szálloda, ahol világos, nagyablakú, völgyre néző szobát kaptam. Délben, amikor lementem ebédelni, az étterem csaknem teljesen zsúfolva volt. Zene szólt, a vidám hangzavar, a széles ablakokon beáradó napfény és a közeli fenyőfák esőáztatta, csillogó lombkoronáinak látványa hamar derűs hangulatba ringattak. Valaki megszólalt mögöttem: — Dunának, Oltnak egy a hangja… Egy megkezdett beszélgetés folytatása lehetett: a mély férfihangra kedvesen csengő női hang válaszolt: — Tudod mit? Egészítsük ki így: Dunának, Oltnak, Volgának egy a hangja. — Jó — felelte a férfi —, de mit szólna hozzá Ady Endre? — Valószínűleg ö sem tiltakoznék — válaszolt a nő. Hátranéztem. Egy szovjet tiszt ült az asztalnál fiatal nő társaságában. Szovjet tiszt, aki magyarul beszél és Adyt idézi. Vajon ki lehet? Beszédén, szavainak színezésén érezhető, hogy nem magyar az anyanyelve. És az asszony? Erdélyben születhetett, Erdélyben élhetett, ahogy a szavakat kiejti, úgy csak a székelyek beszélnek. Kik lehetnek? Talán valami érdekes történet kapcsolta őket egymáshoz? . . . Másnap, amikor ebédelni mentem, elhatároztam, hogy a szovjet házaspár közelében keresek magamnak asztalt. De minden hely foglalt volt. Amikor a közelükbe értem, megszólalt a szovjet tiszt: — Üljön mellénk, helyet szorítunk magának is. A kis kerek asztalhoz húztam a széket, zavartan köszönetet mondtam és bemutatkoztam. Kezet szorított és megmondta a nevét: — Bognarov kapitány. A feleségem — mutatta be a mellette ülő, mosolygó fiatalasszonyt. Kedvességük, közvetlenségük hamarosan eloszlatta zavaromat. Negyed óra múlva már kedélyesen beszélgettünk. Kértem, meséljen életéről, otthonáról, hogyan került Romániába, miért, hogyan tanulta meg a magyar nyelvet. Bognarov kapitány eltűnődve hallgatta kérdéseimet, mintha emlékei között kutatott volna. Pillanatnyi csönd után hirtelen rám nézett: — Az én életem nem nagyon érdekes. Az ükapám története sokkal színesebb, kalandosabb és talán jobban is érdekli majd magát. Csodálkozva néztem rá. Azt hittem tréfál, miért érdekelne engem az ükapja élete? De ő megismételte: — Igen, az ükapámé, aki 1849-ben került orosz fogságba . . . Közbe akartam szólni. Valami tévedés lehet, talán 1944-et akart mondani és nem ükapja, akiről beszél... — Nincs semmi tévedés — szólt mosolyogva a kapitány. Az ükapám honvéd volt Bem hadseregében, székely ember, és a segesvári csatában, sebesülten fogságba került. — ? ? ? — Azzal kell kezdenem, hogy családom Kazahsztánban, Szibériában él. Apám egy színesfém bányában dolgozik, munkavezető. Én magam bányamérnök vagyok, öcsém, két sógorom szintén bányász. A régi családi lim-lomok között találtak egy furcsa betűs, hosszú levelet, amit még a pópa, meg a jegyző sem tudott elolvasni. Ezt a levelet ereklyeként őrizték. Egy vaspántos láda aljára rejtette el nagyapám, és az a legenda járta róla családunkban, hogy aki ezt az írást megfejti, elolvassa, megtudja belőle, hogy valahol messze, nyugat felé nagy kincs van elrejtve. Csak érte kell menni. Ezt a mesét sokszor mondta el apám is, nagyapám is.

Gyermekkorom egyik izgalmas élménye volt a láda aljára rejtett, titokzatos levél. 1918-ban egy mérnök érkezett községünkbe. Apám megtudta róla, hogy hadifogoly. Az osztrák-magyar hadseregben szolgált és később bekapcsolódott a forradalmi mozgalomba. Azért jött hozzánk, hogy a bányák államosításának befejezése után részt vegyen az építési munkálatokban. Az apám megismerkedett vele, több ízben volt vendégünk és egyszer szóba került a titokzatos levél. A mérnök, aki megtanult oroszul, elkérte. Kiderült, hogy a levél anyanyelvén — magyarul — íródott. A levélben ükapám megírja, hogy 1849. júliusának végén, a segesvári síkon gyülekezett a magyar hadsereg, amelynek vezére Bem tábornok volt. Ükapámat Bognár Istvánnak hívták és káplárként szolgált Bem hadseregében. Petőfi Sándort is megemlíti. Sajnos, nincs nálam a fordítás, hogy szószerint idézhetnék belőle. Azonban jól emlékezetembe véstem azt a részt, ahol ükapám leírja, hogy a legénységet gyakran meglátogatta egy Petőfi Sándor nevű őrnagy, aki gyönyörű verseket mondott a szerelemről, a harcról, a szabadságról. Nagyon szerették Petőfi őrnagyot, aki bátorította a csüggedőket, lelket öntött a fáradt, a nélkülözéstől sokat szenvedő honvédekbe. Az a hír járta, hogy hamarosan megérkezik a segítség, amely kiszabadítja őket az orosz-osztrák gyűrűből. Csupán néhány ágyújuk volt és pár ezer emberük. Az ellenség rengeteg ágyúval és több mint tízezer emberrel rendelkezett. A továbbiakban leírja, hogy miután megkezdődött az ütközet, az ágyúgolyók valósággal kaszálták a honvédeket. Ő megsebesült, a kozákok feldobták egy kocsira és sárban, hóban, napsütésben, heteken keresztül vitték Oroszországon át Szibériába. Ott egy családhoz került cselédnek. Nagyon rendes, derék emberek voltak. Amíg be nem gyógyult a sebe, csak könnyebb munkára fogták. Később beleszeretett Olgába, a család leányába és elvette feleségül. Hivatalosan akkor lett Bognár Istvánból Bognarov Sztyepan, de azelőtt is így nevezte mindenki. Tehát — folytatta elbeszélését Bognarov kapitány — az ükapám székely volt s végül — mint annyi más szabadságharcos — a forradalom vértanúja lett.

1905-ben, a forradalom oldalán harcolva, fegyverrel a kezében fogták el. Ítélet nélkül kivégezték. Nyolcvanhárom esztendős volt akkor. — Már késő van — szálait meg Bognarov kapitány — sétáljunk haza. Felálltunk és lassan elindultunk. — Bocsánat — szóltam útközben — a történet még nincs befejezve. Az ön élete, sorsa is érdekel. Beszéljen arról, hogy került Romániába, Erdélybe? Azt is elmondom. Ükapám megírta levelében, hogy Erdélyből egy Sepsiszentgyörgy melletti községből származik. A sztálingrádi csata után, amikor megindultunk, hogy szétzúzzuk a hitleri fasiszta hadsereget, eljutottunk Románia határára. Akkor elhatároztam, hogy megkeresem székely származású ősöm szülőfaluját. Parancsnokom engedélyt adott, hogy az Erdélybe vonuló hadsereghez osszanak be, annál is inkább, mert mint bányamérnök segíthetek abban, hogy megakadályozzuk a fasiszták rombolásait az erdélyi bányákban. Így jutottam el ükapám szülőfalujába. Meg kell jegyeznem, hogy jó nyelvérzékem van. Pár éve kezdtem magyarul tanulni és ma már csaknem tökéletesen ismerem a nyelvet. A faluban érdeklődtem, hogy él-e ott Bognár nevű család. Megtudtam, hogy az ottani szövetkezet elnöke Bognár József. Felkerestem, megismerkedtem a családdal és elmondottam, hogy egyik ősömet szintén Bognárnak hívták. Kiderült, hogy családunk közös eredetű. Bognár József ismerte családjának történetét. Tudta, hogy a magyar szabadságharcban részt vett a három Bognár fivér. Az egyik István, aki eltűnt — az én ükapám —, a másik László, aki orosz fogságba kerülve Moldva határán megszökött kísérőitől. Nagyapjától tudja, hogy László családja ma is valahol Moldvában él Bugnariu néven. A harmadik fivér Bognár Sándor, akitől az itt, Erdélyben élő család származik. A szálloda kapuja elé értünk. Bognarov kapitány megállt, mosolyogva tekintett feleségére s folytatta: — Említettem, hogy családunkban az a legenda járta, hogy aki elindul ükapám levelének nyomán Nyugatnak, az nagy kincset fog találni. Én elindultam és megtaláltam a kincset. Feleségem neve: Bognár Piroska, Bognár József leánya — mondotta, miközben karonfogva elindultak a szálloda teraszának lépcsőjén.

PILISI GÉZA



(folytatjuk)

 

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

 

Kapcsolódó cikkeink:


153 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page