Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Helyi érzéstelenítő
Aznap pokolszag és nyomasztó közérzet telepedett a társaságra. Valami érthetetlen düh kerítette hatalmába az örökké rosszkedvű embereket. A piknikusan köpcös cimborával és az aszténiás barátnőjével már ezer éve nem találkoztunk, ők is dühösen vonultak most a tömegszaggal, csapzott testszőrzettel, főként pesti, helyenként vidéki verejtékkel. Az egykori kéknyakkendős minta-mókusok végleg szakítottak a rendszerváltó örökségükkel, a valaha imádott pártállami agapéval, a szembejövő diktátorsarjakból suvickolt jogállamisági próbababákkal, a gazdag külföldi világot megjárt, euróért vigyorgó cselédekkel, akik sárgapettyes-kékzászlós palotaforradalmaikat vívták minden fronton.
Kemény harcok voltak ezek, már nem is tudom, hogy mikor sírtunk, mikor mosolyogtunk utoljára egy önfeledten őszintét, a belekacagással végképp adósok vagyunk, pedig annyi marhaságot össze-vissza hordtak nekünk, hogy kicsit szebbé varázsolják a saját nyomorult hétköznapjaikat, a szénporos munkás-proletár oltárok komorságát.
Aztán jött ez a megkésett tüntetés, gazdák, kukások, pedagógusok – a takarítók, technikai személyzet egyszerűen betegállományba vonult, milyen egyszerű logika! Ha nem fizettek, otthon maradunk, mert fáj a fejünk, megy a hasunk, lázasak vagyunk, ezen a világon még a nap sem kel fel 30 alatt Júdás Iskáriótes óta, dolgozzon nektek a ragyás Sanyi! A Hold éppen azon gondolkodott, hogy kik kerestek ma is a különbözeten, a világ valamennyi problémájának okán? Rátekintett a szép bolygónkra, látta a kék óceánokat, tengereket, a kormos egünket, azt a néhány láda lőszert röpködni, amit éppen elpufogtattak a demokrácia nevetséges szalagcímei nevében, de azon kívül semmi nem történt, csak a mattszínű hullahegyek nőttek, döglött madárnak nem kell kalitka.
A műsorfüzetek kifakult sztárjai most meleg szavakkal éltetik polgárjogi aktivitásukat, elégedetlenségük vad derűjét. A téren kemény hónaljszaggal gazol az ősz, magyartalan hablaty, idegen vicsorgás, soknak látszó kevés ember spontánkodik apró matematikával. A rohadékok meg a képernyőn nézik, pedig basszus, hogy ott lehetnének a demonstrációkon, a mi ünnepeinken, a toron, igazán kimehettek volna az oflájnpikcsör törikönyv lapra, hiszen a TV mindenkié, az MTV pölö a magyaroké, mint azon az őszi éjszakán, amikor rendőrautókról lehetett rágyújtani egy cigarettára, a holland Chrudinák rekedten súgta a fényektől villódzó kísértet-éjszakába, hogyha a magyarok ma nem rombolják földig ezt a szégyentelenül torz, hazug székházat, akkor marad a fél évszázados lemaradásuk az örök győztesekkel szemben. Deklarált sunyi lapítás, titkosított akták, megállapodás az ellenséggel, rablóval, gyilkossal.
A vér szerinti tirpák, földrajzilag nyíregyházai kollégák, a palócok, a matyók, az irokézek sajnálják a buszjegyet, vonatjegyet, ársapkát, szakócát, varjúkörmöt, rézelejét ezért a színes kavalkádért, mert ők tudják leginkább, hogy mit ér a pénzük, múltjuk, jövőjük. Így hát maradnak a helyi idő erői, azok a jól ismert klasszikus arcélek, testalkatok, ruhadarabok, nyelvi-blavúlok, illatszejek, szabályozó tényezők, gyógyszejek, segédeszközök, az erőtlen szociális asszimiláció, faji szegregáció. Zorán hangja felbúg, mint egy motorfűrész, érzékenyen gargalizál: – Apám elhitte Chaplin bánatát. Nánaná nana-nazális-a-nanna ná naná!
Most már kezdett elviselhetetlenné válni a fogam, BAZ-ul írván elkelletett menni vele egy helyre. Nem fáj, csak kiesett belőle egy öklömnyi amalgám, ezt gasztronómiailag nem tudom pontosan megnevezni, pedig íze, bűze, hiánya, annak helyére befért egy fasírozott, ami faluhelyen – valljuk meg – nem szerencsés, kezeletlen szájsztriptíz, kitiport lehelet, metakommunikációs kényszer, ráolvasások, imádságok, ördögűzések ellenére is tombol, kéjesen hallgatagon elterül a lehangoltság nagyalföldi pusztaságában.
Itt emlékeznék meg legkedvesebb barátomról, példaképemről. A böllérünk egyszer egy csőfogóval csipkedte le a fájós, beteg, szükségtelen részeket, zománcot, dentint, majd öblített egyet a laposüvegből – erre én nem lennék képes. A szilvapálinka, kombinált fogó régivágású vidéki fogászati megoldások, barbarian czájgok, ahogy a sluszdrót a fülfájásé, fogvájó a körömágy elszennyesedésének orvosa, kacor a babrás patásjószág sántájának. Manapság iszonyat drága lett a fogászat is. Ha ez így folytatódik, a foghíjasok tökömnyi országa leszünk. A GPS végre rálelt az eldugott utcára, a takaros kis családi házban berendezett fogászatra, nem is sokan várakoztak – egy órán belül sorra kerülök – gondoltam, még jó, hogy két héten belül találtak szabad időpontot (magyar viszonyok között ez már csoda, mert kórházanként harminc orvosnak hirdetnek állást, ahogy éneklik, nincs szakember), talán ma még be is tudják tömni azt a szanaszét fúrt fogat. Itt ez a kérdőív is a Covidos találóskérdésekkel. Soha nem műtöttek, persze, hogy nem jártam külföldön, a gyógyszerallergia nem frusztrál? Sosem volt. Legalább telik az idő, hát persze, hogy dohányzom. Iszom? Heti rendszerességgel, havonta, évente, óránként, a sör is alkohol? Jézus Urunk! Némi problémánk van vele. Röhögünk, durván elveszítjük időnként a fonalat, és ki volt az a barom, aki először odadugta a csiholt tüzet a szárított gazhoz, hogy füstöt inhaláljon?! Mókásan évezredes cefrebűz. Hisz Te is borozgattál volt, a tanítványaiddal, akkoriban még hívők szőlészkedtek-borászkodtak, jut eszembe, vízből bor, borból víz lett, közben haladtak a korral. Ma itt ül mindenki a széntüzelésű számítógépe előtt, ezért olcsóbb a fa az áramnál.
Szent szesz!
Kisebb minőségi hibákkal még a megfizethető is mennyiségi. Sajnos, el kell mondjam, sem jóízű beszélgetés, sem válogatottan magas színvonalú italminőség nem kíséri a hittérítő útjainkat, mert a pincékben lapít a felekezet függő mértékletesség, mértéktelenül álszent képmutatás, önmarcangoló sav-verejtékezés. Persze a magasabb pharizeusi metanyúzprofit örök és sértődékeny marad. Úgy látom, innen megyek nyugdíjba, addigra már nem lesz nyugdíj sem, csak eutanázia, európai – már ennyi lenne az idő? És megjött az abléz is. Komoly ez a váróterem, az asztalon, falon mindig van bámulnivaló, mint egy asztalos műhelyben. Ott a pléh szekrényekre ragasztott mikulás sapkás pucérság, Szent Hamupipőke! – Sosem értettem. Szólítanak, mint Szent Péter a Mennyország kapujából, kihajlik az ajtón a világosság, ahogy bányába szálláskor mondja a szénfekete alvilági reménység: Glükauf!
Szép fehér rendelő. Rettenetes ez az arcmaszk a doktornőn, nem beteg, nem bajuszos, mégis. Már le is ültem, a számban a kezével nagyon nehéz beszélgetni, közben látom, hogy mekkora műszerarzenál, cájgstokk körülöttem, csípi a szemem a világítás is, aztán átülünk. Faragatlanul rámugranak a protézis gondolatok, műfogacskák, hidak, koronák, implantátumok tájvédelmi körzete. Tökéletes panorámakép a fogazatomról, ezzel tényleg nincs több teendő, pedig milyen fiatal voltam (basszuskulcs, ki kell húzni)! Elgondolkodom a főzelékeken, az nem lehet, ez már nem az én életem, örökké éhes portyázó farkaskölyök, hogy lőné magát fejbe az amortizáció! Oké, csináljuk… Már nyomja is az érzéstelenítőt, na még egyet. Ez bika. Kis várakozás, de már a fogót a kezében látom, ott basztatja a fogam, már azt sem érzem, hogy melyiket. Hú, de szenved. Recseg-ropog valami, de ez nagyon nem megy, illetve nem akar kijönni. Na, már Aranka (talán kinézetre) is segít, fogja a fejem, vagy a fogót, lassan belém térdel. Te Jó Ég, mekkora csőkulcs! Ezzel mit akartok? Most már tegezek, még valakit hívjatok be, talán a szabadnapos takarítónőket, végül az anyátokat viccesen, lányok! – gondolom, de aztán valahogy elbajlódnak ők ketten, alig gyöngyözik a homlokuk, helyet cserélnek, újabb szerszámok, lassan mindent láttam, jókora reccsenés, kettőből kiszedték, mert beletört a gyökere. Csontereklyém, mint egy ezeréves tölgy. Először azt hittem, hogy leszakadt a fél állkapcsom. Megnézhetem? Mutatja: itt volt eltörve, jó nagy volt. Mint a vaddisznóagyar, a bíráló bizottság előtt, de ez nem az a vágó-túró szemfog, akkor inkább a grandli – mormolom, de nem tudják, mi az. Elvihetem emlékbe? Az Öné. Ne szórjuk a bókokat. Örökké. Berakom a gyerekeim fogskatulyájába, sajnos alig fér bele, kilökdösi a többieket, a kicsinyeket. Újabb kedves élmény a hétköznapi rohanás közepette.
A szerző – másféle alkotómunkája közben
Kapcsolódó írásunk:
