Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Szellemjárás
Bontottuk a betont, a sört, és beszélgettünk. Néztük a közönséget, a reakcióikat, abból állítottuk elő a tömegkultúrát, a ledönthetetlen palotákat, vagyis inkább a düledező romhalmazokat próbáltunk élhetővé tenni az örökkévalónak, mindezt olyan olcsón, ahogy csak lehet, művészi módon támogatva a hasonszőrű nyomorult magyar családokat ebben a cudar évezredben. A posztmodern katarzis soha nem egyéni érzés, mindig globális fogalom, a romos házak renovált hasadékaiba ivódott eltörölhetetlen vérszagában születő érzékiség. A legutolsó szellemes történetben egy család tradicionális tornácos parasztházát képzeljük el, amely hosszan elnyúlik időben, a telek baloldalán, több generáció együttélésére tervezték, építették, aztán átépítgették, még ma is építik úgy kétszáz esztendeje és előtte, hiszen ez a történelem, a házak története. Ezek a vegyesfalazatú épületek rengeteg históriát őriznek a vakolatba, köveikbe zárva, a vályogba itatva, a tető szuvas fenyőgerendái közé lehelve, a szelemenek, szaludeszkák pókhálóiba akadva. Furcsa szóbeszédek, pletykák, hirtelen elhallgatások, ha rólunk beszélnek is, beleborzadunk.
Hárman is láttuk – mondják tágra kerekedett pupillákkal. A macska felborzolta a szőrét, a szeme kitágult, még félóra múlva is remegett, fújtatott szegényke. Előtte a lábunk alatt dorombolt, békésen szunyókált, a meleg kis morcogó egyszeriben felpattant, amikor az a hideg fuvallat körbefutott, kvarrogott egyet és kipattant mellőlünk. Mindketten felültünk, nem értettük, hogy mi baja. Valami megmagyarázhatatlanul hátborzongató érzés tört ránk, no meg a mécses is kiesett a vitrinajtó mögül, teljesen érthetetlen módon lezuhant, porrá tört, és mi csak bámultunk a félhomályban, vártunk a rettenetes csendben. Abban a pillanatban az ablak mellett jött be, sötét árnyék volt, mint egy batyus öregasszony, úgy nézett ki, a kezében egy kisgyermeket tartott, átment a szobán, és a falon át kiment a tesó felé.
– Valami történhetett nálatok, abban a házban élhettek, halhattak, valamiért nyughatatlan még a lelkük.
Volt egy furcsa időszak az életünkben, amikor velünk is hátborzongató dolgok történtek.
A vályogillatú vidéki romantikában már mosogatógép, nagyképernyős színes televízió, térerő nélküli wifi, mobiltelefonok, laptopok, tabletek, a hűtőmágnesek alatt sárgult lapok, kacskaringózó vonalrajzokkal. Kispaliék korábban egy plébánián laktak albérletben. Akkoriban a kicsik folyton emlegették a sötétben megjelenő alakokat, akik az esti mese után, amikor imádkoztak és lekapcsolták a lámpát, a folyosón, falakon át úgy járkáltak, mint az őszi ködfátyol. Nagyon sok rajzukban megjelentek ezek a szomorú arcok, a számunkra, felnőttek számára félelmetes alakok, akiket minden éjjel láttak. Kispali Erdélyből jött át évekkel korábban, a jobb élet reményében. Egyszerű kétkezi ember volt, jól bánt az ácsszekercével, kőműveskanállal, csak a magasságokkal állt hadilábon. Hargitai székely létére pálinka nélkül nehezen bírta a háztetőket. A Jóistennel is sajátos köszönőviszonyban állott, tegeződtek ugyan, de ritkán látogatta meg az Urat, mert feléjük unitárius, katolikus, református üdülők képviselték az egyházat, ideát inkább balatoni mobil-zsinagógák, amelyek úgyszólván itt is, ott is zártkörű objektumok voltak, így maradtak a személyes fohászok, halk sugdolódzások, teleportálások kezdetleges formái. A felesége gyermek korától őszinte, baráti kapcsolatban élt az Istennel, természetes jósága folyamatos fejlődésében tudományos érdeklődésével is párosult, kereste a racionális kapcsolatot a Teremtővel, még a teológiát is elvégezte.
A gyerekek éjjeli képzelgései, rémálmai, látomásai egy idő után bosszantó rejtéllyé nőttek. Sokat töprengtek, hogy mi lehet ennek az oka, a felesége szerint a gyerekek még élő kapcsolatban állnak a túlvilági dolgokkal, biztosan valóságos élményeik vannak, amelyeket ők nem érzékelhetnek. Egy alkalommal a húsvéti takarítás során új lomok, kacatok, egyházi kellékek, bútorok, ládák kerültek elő, amelyeket korábban talán a padláson, vagy a pincében tároltak, most az ajtójuk mellett sorakoztak. Közeledett az ünnep, a délutáni szél cibálta ezeket a megfakult régiségeket. Az egyik faládában emberi koponyára és csontmaradványokra lettek figyelmesek. Mélységesen felháborította őket ez a soha nem tapasztalt kegyeletsértő hanyagság, ahogy az emberek fedetlen csontjait megpillantották. A kiszolgáltatott meztelenség látványa a felhőszakadásban egyszerre volt áldás és átok. Az esőverte ládát betették a fészer alá, majd óvatosan érdeklődni kezdtek az ismeretlen lakók kilétéről. Egy sekrestyés néni mesélni kezdett, a régi falubeli története szerint amikor a front először átvonult, a templom melletti plébánián hadikórházat rendeztek be, ahol magyar és német katonákat, a sebesülteket ápolták. A heves harcokban sok sebesült szenvedett ezek között a falak között, végtagokat amputáltak, voltak, akik elvéreztek, elfertőzött sebeik mérgébe haltak bele, vagy szétrobbant szerveik lassan felmondták a szolgálatot és keserves kínok közt végezték be. Ezt már csak ők gondolták hozzá, miután elolvasták az akkori krónikákat hadi jelentéseket, naplókat.
1945. január 24-én, szerdán 5 fokot mértek, a Konrád-hadművelet heves harcaiban a Wiking SS-páncéloshadosztály katonái kiverték az oroszokat a környékről, elszállították a sebesülteket, eltemették a halott bajtársaikat. A Tojás-hegyen egy tömegsírba lőtték a Gerecsében összefogdosott részeg orosz katonákat. A hadi szerencse, szerencsétlenség a háború utolsó, reménytelen szakaszában hamar forgolódott, a gyilkos ösztön még utoljára kiélhette tombolását, mielőtt a kommunista horda végigszáguldott Európán, szóval megérkeztek a testvérek, jót ittak, szórakoztak a leányokkal, asszonyokkal, vénasszonyokkal, még talán a csinosabb háziállatokkal is, és nem az egész ruszki hadsereg volt nemibeteg, csak a fele, így hamarosan felszökött a szalvarzán felhasználóinak a száma. Utóbbi csodaszer volt a bujakór egyetlen gyógyszere, amit ipari mennyiségben kellett beszerezni a felszabadított demokratikus Magyarországon. A szerencsésebb lányok hallgattak egy életen át, bábához mentek, élték tovább a magyarok nyomorult életét a kiépülő szocialista álomvilágban. Csakhamar demokratizálták az egyháziak, burzsujok cókmókjait, egy pálinkagőzös beteg napon sorra kerültek a temetői keresztek is, a párt kiszimatolta a magyar, német hősihalottak veszélyes sírhantjait, exhumáltatták a holttesteket, ezt többnyire a helyi svábok gyerekeire testálták Észak-Dunántúlon, itt is kiemelték a sebtében eltemetett katonákat, majd egy tömegsírba hordták őket egy fenyőfa tövébe.
Néhány éve vihar döntötte ki ezt a vén fenyőt, a kiforgatott gyökerei között nyugvó halottak földi maradványait ládákba gyűjttette az akkori plébános, aztán csakhamar meghalt valamilyen hirtelen betegségben. A káplán, a kihelyezett kispap mit sem tudott csontokról, halottakról, a püspök sokadik lelkivezetőnek vezényelte őket ehhez a plébániához, hosszú évekkel a történteket követően már senki sem emlékezett a különös dobozokra, ládákra, most itt áztak az esőben.
Kispali és felesége keresték az alkalmat, kényes dologról van szó, érezték. Egy délután tea mellett beszélgettek az atyákkal. A halott katona már nem ellenség, megbolygatták békéjüket, vissza-vissza járnak éjjelente. – Atya, temessék már el illendően ezeket a csontokat, mert a gyerekeink folyton lidércekkel, nyughatatlan lelkekkel, kísértetekkel találkoznak, szinte mást sem rajzolnak, csak ilyen félelmetes túlvilági, szenvedő szellemarcokat. Egyik hétvégén rájuk köszönt a plébános: – Végső nyugalomra leltek a katonák, eltemettük őket. Elcsendesedett a folyosó, a boltíves öreg pincelejáró, a tornácos ház nyikorgó padlásfeljárója.
Kénkőszaga volt a napfelkeltének, savanyú hangulata az egész társaságnak, nehezen indult minden, halkan szisszent a Hofbräu München. Lassacskán tüzek gyúltak városszerte, a karhatalom kitömött vállú birodalmi lépegetői könnygázgránátokkal lőtték az utcákat. A fojtogató füst ellepett minden szegletet ebben a büdös mindenségben és mégis üdvözültünk, akkor legalábbis úgy nézett ki, úgy tűnt, hogy bűntelen boldogtalanságunk egyszer véget ér.
– Jaj Istenem, jaj Istenem! – egyfolytában, hallatszik a sekrestye előtti padsorból, a körömvájt penitencia félremormolt értelmetlensége, néha-néha hátra pillantgat a templomban, már senki nem ismeri meg, csak a szégyen, mert az ördög néz vissza az árnyékából.
Ezek a népek soha nem voltak templomba járók, most az első padsorokban tülekednek, kényszeredett vigyoruk mindenhol szembejön, a szánalmas érdekeikért még a muzulmán hitre is áttérnének. Istenfélők voltak a maguk módján előtte is, féltették az embert az Istentől, füzetbe írták a neveket, a hívekét. Erre természetesen már nem emlékeznek, ahogy az akkori lelkes hitéleti szokásaikra sem, hétköznapokon is vadul énekelték a mozgalom pacifista csatakiáltásait – ezek a második ezredforduló Pálfordulásai, melyek az ekéből ismét kardot kovácsoltak.
Egy a jelszónk a béke,
Harcba boldog jövőért megyünk.
Egy nagy cél érdekében
Tör előre ifjú seregünk.
Bárhol is van hazája,
Bármely ég néz le rája,
Küzdő korunknak új nemzedéke,
Mind itt halad velünk.
– Tegnap a Hegyalja utcában felakasztotta magát a 84 éves Pötyi néni, a rezsi számlák nyomasztották.
– Meghalt?
– Szerencsére még idejében megtalálták, le tudták vágni.
– Szegénykém! Ez nagyon durva! Én egyszer már láttam öngyilkost, egy áprilisi félretolt függönyű ablaknak háttal, egy asztal előtt. Ezt már meséltem nektek. A fickó úgy nézett ki, mint egy kétmázsás cigány, vagy néger. Egy hónapja nem vette át a leveleit, tele volt már a levélszekrény mindenféle szórólappal, szeméttel, a szomszédasszony macskája kezdett furán viselkedni, valamit érzett a levegőben, talán a hátrahagyott búcsúlevelet olvasta a párkányról. A hullaszállító gyerek olyan rosszul lett a látványtól, hogy végighányta a lépcsőházat. A hullaszag és a cigaretta füst együtt, maga a rontás. Soha ne dohányozzatok halott mellett!
– Mindig a jók mennek el, az Isten meg hagyja ezt, na én ezért nem hiszek benne. Az ember csak magában bízhat, az van, amit mi megcsinálunk.
Eszébe jutott Pötyi néni, a kötél, a számlák, az összekuporgatott aprópénz, az evangélium a szegény özvegyről, a keresztény könnyedséggel megélt fogyasztói társadalom bukása.
Ezután leült szemben a kincstárral és figyelte, hogy dob a nép pénzt a perselybe. Sok gazdag sokat dobott be. De aztán jött egy szegény özvegy, s csak két fillért dobott be. Erre odahívta tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Bizony mondom nektek, ez a szegény özvegy többet adott mindenkinél, aki csak dobott a perselybe. Mert ők a feleslegükből adakoztak, ez pedig mindent odaadott, ami csak szegénységétől telt, egész megélhetését.” /Mk12,38-44/
A szerző rajza
Kapcsolódó írásunk:
