Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Időutazó*
Az a másik film, 14 éve, George Clooney helyett, feledhetetlen volt. Már a gyülekező közönség korösszetétele elkápráztatott bennünket, látunk-e ma még náluk is idősebb nézőket? Te jó ég, időutazók? A pörgő képsor a parázsló szerelmi szálakkal játszikált. Vénülő parázna szereplői a kegyetlen sors örök vágyakozásában fantáziáltak, olykor szexualizáltak is egy-egy fonnyadt derűt. A 80 év körüli nézőkben megtaláltuk a nemzedékünket, az érett hangulatot, fogyatkozó agysejteket, az elhanyagolt géniuszt, a pukkadozó vihogást, a felhőtlen műélvezetet. Aztán ennyi volt. Nem kell gondolkodni a múlton! A múlt maga alá temet, ha egyszer nem voltál elég egyenes, végképp meggörbülsz.
Valaki szóvá tette, hogy sok a doboz, számosan vannak jelen széttiport seresdobozkák, üvegcsék, melyektől függetlenül nőnek a fák, falak, tetők, kémények, mégsem tetszik. Olykor démoni fekete mágiának tűnik az alkotás a függőónnal, vinklivel. Már imádkoztam a Jóistenhez, hogy bárcsak megoldaná ezt az egészség kérdést, mert ismertem olyat, hogy befelé fullad, beköpi a gyertyát, ha tüzet kap a dohány, nekidönti hátát a falnak, a szívéhez kap, mélyeket lélegez, egyre lomhábban, de szépen áll a füstben, kevésbé megbízható, mégis megy valamerre, folyton kívánja a kényelmes lejtőket, a térdreccsentő megiramodást, a szembe susogó kósza szelet, a farcsapós kanca nyerítésit.
Mártakoztak az ízlelőbimbók, érzékeny receptorok, potrohok, a tüzesvíz egzakt mélységeinek szédítő párkányán várakozott az emberfia, mellette a Sátán. Először csak lomhán belecsobbant, szinte levegőt sem véve, majdnem száraz testtel vágódva, az ördög vigyorogva nézte föntről, mert most ő volt felül, de aztán összességében megúszta, tovább birkóztak a székely legénnyel, aki végül a pottyantósba vágta derékig. A szinoptikusok és a kis János nem említik a menthetetlen parázna romlást, amibe beleszakadunk, elmondják ők is, hogy nem a gonosz pusztul a történetben, az örökkévalóban, amivel megtelik az Úr szép nagy könyve, a mi kis bibliánk. Nem bírom abbahagyni, a permanens ima csak segít valakin, a belógatott rút nyelveken a pohár valagában. Amikor már csak két szemrebbenés, egy-két lélegzetvétel, két erőteljes rúgás a part, a sziklaperem, a megkezdett végső szótag, amit ember kimondhat, akkor minden könyörtelenül véget ér. Nincs több másodperc, – hát, gyerekeim – minden nap beszéltünk addig, amíg lehetett. Iszonyatosan monoton ez a lé, amiben vergődünk. Egyetlen kiutunk sincs, csak lubickolunk találomra irigyeink, pusztítóink, kifosztóink között.
Úgy döntöttünk, hogy többet nem, mert problémáink vannak vele, mindannyiunknak… Fater ádáz küzdelme a félliter Fantával diadalt aratott. Győztünk. Ez csak egy roham volt, csatának nem nevezhető, bár csapataink derekasan ellenálltak. Első napunkon alig morogtunk, hörögtünk, jócskán csak nosztalgiáztunk, alámerültünk emlékeink mámorában, szívtuk a cigit, kilovagoltunk, sőt elővágtattunk a régi tanyavilágból, mert mindannyian tanyasiak vagyunk, sok jószág, erdők, legelők között, tehénlepénnyel gyalázott kakukkfűillatú egyszerű szépség. Szilárd kő alapokon állt a hitünk a mindenható jóságában, melynek fundamentuma a családjaink túlélése. Nekünk sem ártana még néhány évecske, bár az építőipar nagyon amortizál, de volt már rosszabb is, azt is kibírtuk. Mintaszerűen érkezett az elhatározás, a kedves gesztus a Jóistentől, hogy nem visz minket a kísértésbe, ámen. Ámde ez így nem teljes, mert rá két napra megérkezett a Melobárba aranybarátom, a frissen főzött pálinkájával, a ketonos-aldehides csodaszerrel, aztán Kicsipapa a délutáni sörével, hogy csak otthon, de otthon jó lesz az (és jó is volt), mert jó úton járunk, ami igaz is, hiszen tökéletesen eléldegélünk zsírban fetrengő kenyéren, ha nincs rajta penész, van hagymaszár, vagy hagyma – a déli gyümölcs felénk, melyet délben ínyenckedünk – a pálinkátlan mindennapjaink kezdetén.
Sierra, Zulu, Alpha, Romeo!
– Nagyon örülök, hogy eljöttetek! Dehogy nézek ki jól, meg fogok halni. Azokat az üdítőket, még nem bontottam ki, vigyétek haza a gyerekeknek. Ők meg fogják inni. Benneteket szerettelek legjobban a világon, hogyne mondhatnék ilyet, mindig így gondoltam, ez így volt, vigyázzatok magatokra, szeressétek egymást, találkozunk a Mennyországban.
Évek óta, mióta volt saját telefonjuk, minden nap hívta, másnap meghalt. Három perccel tartott tovább a munkaidő, éppen nem ért oda. A nővérke mogorván leteremtette, hogy ne nyisson be, mert nincs látogatási idő és éppen a munkáját végzi, becsapta maga után az ajtót, eltelt egy időtlen öt perc, aztán kijött. Csodálkozó szánalommal, gyermeki őszinteséggel, valamit bénán motyogott, hogy három perce, amikor az előbb nála volt, még élt. Ő volt a legbölcsebb ott bent, ez meg, szegényke, érezhette, hogy itt valamit nagyon máshogy kellett volna, legközelebb biztosan jól csinálod, lányom, de ezt már a Mennyország kapujából visszapillantva mondta a legaranyosabb, a legbőkezűbb, néha a legvidámabb, aki nagyon aranyosan, csendesen tudott kuncogni vele. Időnként előveszi a telefont és hívná a számát, hogy valamin kuncogjanak, de nem megy mostanában. Tudjatok, tudjunk imádkozik a lelkiüdvéért, a lelkiüdvükért…
* A címet kegyeleti okból változtattuk meg, a szerző kérésére
A szerző rajza
Kapcsolódó írásunk:
