top of page

CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 11.)



Emlékeznek az unokák…


Papp Éva elbeszélése nagyapjának, Barsi Ferencnek szibériai emlékeiről


„…Tudták, hogy többször is próbált üzenni, írni Magyarországra Szendrey Júliának is, de nem kapott választ…”


Barsi Ferenc első világháborús hadifogolyként töltött megközelítően három évet Szibériában. Amikor Éva kislányként a nagyapjával Petőfiről beszélt és említette neki, hogy a csatában halt meg, akkor a nagypapa kijavította őt: nem a csatában esett el, hanem Szibériában volt hadifogoly és ott is halt meg. A nagyapa elmondta, hogy ezt olyan orosz családoktól hallotta, akik ismerték Petőfit, vagy hallottak róla. Tudták, hogy többször is próbált üzenni, írni Magyarországra, Szendrey Júliának is, de nem kapott választ. Úgy emlékeztek rá, hogy súlyos sebesülten került Szibériába, nem élt sokáig – „mellbaja” is volt, amit Barsi Ferenc, aki Őrszentmiklóson lakott, tüdőbajként fordított magyar nyelvre. Tudtak a helyiek arról is, hogy szerelem szövődött a költő és egy helyi asszony között, gyerekük is született, de nem vehette fel az apja nevét, mert azt a helyi törvények tiltották. Petőfi halála után a családja is próbálkozott üzenni Magyarországra, jelentkezni próbáltak, hogy ott élt és családot alapított Petőfi, de sikertelenül. Persze lehetséges az is, hogy érkezett hír a hazába, de a válasz akadt fenn a posta „védőhálóján”.


Nem jött üres kézzel Barsi Ferenc sem haza. Iratokat hozott magával, amelyek Petőfihez vagy a szibériai családjához kötődtek, de azokat egyik katonabarátjának vagy feljebbvalójának adta megőrzésre, illetve azért, hogy juttassa el azokat a „megfelelő szervekhez”. Erre azért kényszerült, mert kisleányai keresésére indult Olaszországba, ahol egy apácazárdába helyezte el őket a magyar állam – mivel közben az édesanyjuk meghalt.


Papp Éva, aki Budapesten él, ma is próbálkozik, és reméli, hogy az első világháborús dokumentumok között sikerül a nagyapjáról többet megtudnia, talán az „iratok” sorsára is fény derül egyszer…



Fodor János nagyapjának elbeszélése


Fodor János Tamásfalván (ma Hetin, Szerbia) született 1890. november 25-én. Huszonnégy éves volt, amikor a Nagy Háború hősöket kívánt. Mozgósították Fodor Jánost is; Temesvár után szegedi kiképzés következett, majd az orosz front. Ott (vélhetően) a 32. gyalogezredben nézett először szemébe a halálnak, de hamarosan fogságba esett. A tisztek akarták így. Kellemetlen volt erről beszélnie Fodor Jánosnak, de ma már nem lehet eldönteni, hogy miért: az árulással is felérő önmegadás szégyene vagy valami más volt a rossz érzés oka – nem tudni. Egy biztos, a szinte biztos halálból a bizonytalan életbe léptek, a hazától majd 10 000 kilométerre távol, ismeretlen vidékre és idegen nép közé vetődtek. Persze ez is viszonylagos, mert a Bajkál-tó, a rokon burjátok által Hun Tengernek is nevezett irdatlan víztömeg és (télen) jégrengeteg egy európai számára a földi csodát jelenti ugyan, de ők nem érkeztek ide idegenként. Túl a rokonoknak kijáró szereteten, a helyiek emlékében még éltek az ide száműzött szabadságharcos honvédek, akiket a cári seregek ragadtak magukkal, és hazatérésre már nem számítva, itt alapítottak családot, nemzettek utódokat és szálltak sírba.


Nem lehet tudni, hogy hol töltötte Fodor János ezt a 4 – 5 évet, de a helyiek emlékezetében még elevenen élt a „biztos magas rangú tiszt”, Alekszander Petrovics, akit hazájában Pietefi-nek hívtak és „nagyon híres volt”. Sokat írt, ami ott nem nagyon volt szokás.

Fodor János nem látta Petőfi sírját, mert arról biztosan beszámolt volna. Ebből arra lehet következtetni, hogy nem Barguzin közelében töltötte fogságának éveit, mert akkor bizonyosan elzarándokolt volna oda, de elbeszélése azt is jeleni, hogy Petrovics–Petőfi híre nagy területre kiterjedt. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy az első világháborús hadifoglyok nagy számban tértek haza „Petőfi-legendákkal”, ha nem is mindig pontosan ugyanolyan részletekkel, mert a hírek sokszor torzulnak, ha hosszú az adatközlők sora.


Érzékletesen számol be erről a jelenségről Dienes András (1904–1962) író, történész, aki nagyon alapos Petőfi-kutatásokat végzett: „Szerte az országban alig volt falu, ahol legalább egy első világháborús katona ne tudott volna mondani valamit, vagy ne hallott volna valamit egy oroszországi Petőfi-sírról vagy egy kunyhóról, ahol egy Alexander Petrovics nevű öreg élt.” (A legendák Petőfije)


Van Fodor János visszaemlékezésének egy közvetett üzenete is. Azok számára, akik minden szibériai hír mögött mindig szenzációra éhes, vagy rosszindulatú megtévesztőt sejtenek. Nem mondanak ezek a hadifoglyok sem többet, sem kevesebbet, mint amennyit hallottak; ha a közlésbe hiba csúszik, az sem szándékos, hanem „természetes torzulás”.


Az előbb ismertetett történetet Fodor Jánostól, a Szabadkán élő unokától kaptam, aki ezzel a megjegyzéssel számolt be nagyapja szibériai emlékeiről: „…Nagyon szívesen szeretnék segíteni az ügy előrehaladásában, de 100 év távlatából, gyermeki emlékek, amelyek szintén fél évszázaddal ezelőtt történtek, nehéz érdemleges (döntő) bizonyítékokhoz jutni…”



(folytatjuk)

 

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

 

Kapcsolódó cikkeink:


118 megtekintés
legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page