Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Parajböfögényi Jancsi és Juliska
Az őszi napfény bágyadtan virult a polgármesteri hivatalra – énekelhetné az a lompos, szimattatyós Maraton-partys csávó a médiában. Az időtlen csendben még egy-két házilégy pimaszkodott a takarítónő ételhordójából kilógó spagettivel. Mióta a település integrálódott, mindössze ez a két háziállat maradt itthon, mindent elhordtak, levágtak, mindenki elment szerencsét próbálni a városba, a szomszéd országba vagy a világ végére. A poron átszűrődő fénycsík katedrális jelleget adott az előtérnek, ahol az Alapító Okiratot (az Impériumét) valamikor elhelyezték a kéksárgán csüngő zászlók alatt, egy kis meghitt zugban, ahol elolvasható, hogy az Alkotmány alapján az anyaország területe fővárosra, megyékre, városokra és községekre tagozódik. Az összetartozás napi műsor meghitt pillanatában a vezérszónok enyhén balra fordulván az utóbbi néhány siker között erre a kis emelvényre helyezett, szerényen meglapuló könyvecskére sandított, mellékesen mutatott, majd elmondta, hogy ez a gesztus a rendszerváltás óta váratott magára, de most az idei választásokat követően, a művelt-érzelmű többség négyharmaddal megálmodta és megvalósíthatta végre… A takarítónő szélesen húzta a felmosót a hivatal kövezetén, nem túl friss, szerhiányos gőze innen, a másik oldalról vékonyka szeretet illata tekergett a háromfelvonásos fém szerelvényben. Ettől nő lassan nagyra – gondolta állandóan – a két kis fiúcska otthon, ha tíz-tizenöt évig szorgalmasan eszegetik, mert az üzemikonyha még mindig a legolcsóbb, viszonylag ehető a főztje, száz éve ezen nevelkedik minden felmenője, ezt egyék az ivadékok is!
– Szia, Gabikám! Jól vagytok?
– Szia, Marikám! Tudod, hogy egyre nehezebben…
– Hallottuk, hogy elment az Öcsi, fogadjátok a részvétünket.
– Nem volt neki semmi baja, csak tudod, folyton az az idegeskedés, nem lehetett kikecmeregni sehogyan sem, már csak ő csinálta, de mindig kitalálnak ezek valamit, hogy az ég nem szakad rájuk.
– Nagyon gyorsan elment, nem látszott rajta, hogy beteg. Mennyi idős is volt, Gabikám?
– Az ötvennegyediket töltötte volna a télen, Marikám. Annyi mindent tervezett még szegénykém, tudod, hogy milyen volt, folyton kitalált valamit, most a forgalomlassító járdasziget fölé terveztetett felüljárót.
– Hát, az nagy melléfogás volt, Marikám! Már a járdasziget, faluhelyen. Kik találnak ki ilyen szégyent, a fekete gyászba?! Most hogy mennek el a gépek? Szegény Öcsi is folyton ezen dühöngött.
– Látod, erre van pénz. Volt ez a pályázat, a viacolor.
– Tudom én, letérköveztek itt minden utcát, egész télen bontották az utat, nem lehetett tőlük semerre sem eljárni.
– Még a járdán sem, Marikám, édes, de arra már nem gondoltak, a nagy gépekkel hogy fognak kimenni a földekre. A kombájn a vágóasztallal a nyáron elvitte a kapunkat, azóta a Pityuék felé kanyarodnak fel. Nyóc kilométert kerülnek a tanyához.
– Hallottam, Gabikám, hogy az Öcsi a hegy felől megterveztette a hidat, a saját pénzén megépítette volna, de már nem fogja…
– Na látod, és ez volt a hála. Ez vitte el szegényemet.
– Isten nyugosztalja! Nincs igazság! Kár érte, nagy kár az ilyen emberekért.
– Hát nem tudom, hogy lesz most, de ki tudja ezt, Marikám?
– Nem tudja senki, Gabikám. Összejárkálom a munkád, ne haragudj! Gabikám, a polgi bent van a helyén?
– Bent van, Marikám, menjél csak!
(Kopkopkop)
– Szia Lacikám!
– Kézcsók Marika, hogy vagytok?
– Jól vagyunk, de egyre lassabban, tudod, milyen szerencsétlenül jártunk, Anyudék biztosan mesélték, de ezzel az új gyógyszerrel csak könnyebben leszünk már.
– Elnézést, egy pillanat, de látod, Marika néni, hogy itt egy perc nyugta nincs az embernek, majd visszahívlak, Ferikém, most éppen vannak nálam, de persze, azt nyugodtan utaljátok, azzal meg ráérünk még valameddig (idegesen kipislog a telefon mögül a semmibe), arra nem érkezett még visszajelzés, mert azt mondják, hogy lesz belőle valami, de az ünnepekig már nincsennek bent. Hát most mit csináljunk, ha közben karácsony lett?!
– Semmi baj, Lacikám, majd visszajövök máskor.
– Maradjál csak, Marika néni, Pirikém, most le kell tegyelek, fontos ügyben érkeztek hozzám.
– Szóval Lacikám, szeretnénk azt az engedélyeztetést, hogy el lehessen kezdeni végre a felújítást, húsvétkor nem akarunk mi ezzel alkalmatlankodni, szemetelni, zajongani, mert nem illendő. A szociba nem sokat foglalkoztak ezzel, hordták a trágyát, még a körmenet alatt is, de most más időket élünk. Nagyon kellene a gyerekeknek ez a kis ház, kiköltözhetnének nyárra az albérletből.
– Természetesen, mi mindent megtettünk, a lehetőségeinkhez mérten.
– Tudom, tudom, én csak a nyugdíjamból tudom segíteni őket időnként, de az nem sok, ezért mondtam, hogy téged, ha megkeresnének hivatalosan…
– Tudod Marikám, hogy mi nem tehetünk mást, ha egyszer beérkezett a kérelem, arra már nem tudunk hivatalból mást válaszolni. Leszóltam a lányoknak az iktatóba, hogy hozzuk fel, sztornírozzuk a dolgot, de az átfutás, bizottsági, testületi értekezletek – hát ez az ügymenet itt nálunk, egyébként mindenhol. Megmondom őszintén, köztünk maradjon, nem kellett volna engedélyeztetnetek. Miért nem csináltátok meg csak úgy, mintha… Szóval érted, ott laknak, csinálgatják, senki nem foglalkozik vele, tudod mire gondolok?
– Lacikám, én, tudod, hogy nem ismerem ezeket a rendeleteket, amiket itt írtatok, csak a gyerekeknek próbálok segíteni, hogy ilyenkor csináljuk, amikor van rá ember, meg van rá a pénz. Szegény Öcsi még tavalyelőtt rájuk hagyta a szőlőjét, már érezhette, hogy még egyszer nem lesz, aki leszedje, hát nem is volt szüret, elvitte a gomba, amíg esett, aztán meg lepotyogott, a jég verte, leették a madarak, ami megmaradt, szóval eladták, abból lett volna a ház, ha engedélyezitek.
– Várjál, Marika néni, nézünk egy időpontot a jegyzőasszonynál, bejönnek hozzá a fiatalok és megbeszélik a további teendőket.
– Nagyon drága vagy, ezeket a Pista bátyád küldi, rá van írva, hogy melyik micsoda, ezt ti tudjátok.
– Nagyon kedvesek vagytok, de ezt nem kellett volna, tényleg nem. Tudod, hogy Juliskáék ügye nekünk is fontos, Lali bátya folyton érdeklődik, mióta végül is, szóval rokonok, mert a Feró neked unokaöcséd, vagy mi is?
– Igen, a bátyámék fia, tudod, a második házasságából van a szembe szomszédod veje, meg emez.
– A Lali bátya nászasszonyának a kisebbik fia, innen meg ángyikánk testvére.
– Fogyasszátok egészséggel, pusziljuk Anyudékat, és akkor hívni fogtok?
– Persze, maradjunk abban, Marika, jelentkezni fogunk még az ünnep előtt, amint bent lesz a kolléga az üzemeltetésen.
– Még egyszer nagyon köszönjük az időpontot, akkor pontosan reggel kilencre itt lesznek, Lacikám. A metszés miatt is, hogy már nincsenek fagyok, időnként lemegy az öreg a pincébe, ezt onnan hozta, neked küldi, Anyudékat is pusziljuk, másodszor van fejtve.
Korom sötét van az utcán, mióta ezeket az energiatakarékos izzókat csavarták a kandeláberekbe. Az idősebbek már a kocsmába sem mernek elbotorkálni, oda még csak-csak, de hazafelé combnyaktörés, ha kortyolnak valamit, még a mai árak mellett is, tuti. Jancsi, a fiatalos ötvenes, mégis beugrott egy sörre a cimborákkal. Hát, ebből lett tizenegy, ha jól számolta, de közben valami gyorsítót is lesuhintott. Évente egyszer, ha betér egy kocsmába, akkor rátör a nosztalgia, megpróbál emberül szembe úszni az árral, a modernizmussal, a gyökértelen globalizmussal. Így hát jól jött a spontán összeverődés, régivágású órák kezdődtek. Végidőket élünk – gondolta –, bezárnak a kocsmák, antiszociálisak az emberek, drága a pia, nincs közösségi tér, a kultúrházat átépítették, illetve össze (a családsegítővel), a könyvtárat a sportcsarnokkal, mert így takarékosabb, nyugodtabb, egyébként a könyvtár is, a kocsma is, sportcsarnok üres, fűtetlen, takarítatlan, lepukkant, dettó-gettó. Lassacskán minden néptelenedik, jellegtelenedik, gonosz ugarrá bogáncsosodik, ilyen és hasonló eszmecseréket folytatott az egyre artikulálatlanabbul érvelő nép, a lassan tompuló, körvonalukat vesztő arcok. Emberünk egyre hangoztatta azt a felháborító igazságtalanságot, ami őt érte, míg a többiek a saját botrányos eseteikkel díszítették a történetét. Az asztalra borított tulajdoni lap, telekkönyvi kivonat, más lucsokban úszó, ujjbeggyel kocogtatott bizonyíték körül ott gyöngyöztek a sörök, borok, fröccsök, stampedlik, mint egy esküdtszék ülnökei, legfelül hetykén sandított lefelé egy pohár dölyfös Coca-cola. Egy kis jellegtelen tekintetű, darócos arcformájú ember iszogatta a sarokban, élénken figyelve a diskurzust, időnként firkálgatva jegyzetelt egy papírra. Ez volt az íródeák, a krónikás, aki a mindennapok szlengjét, hangulatát, trágár istentelenségeit csipegette, mindenkor, mindenkit hülyének nézve papírra porciózott mindenféle szemetet, szellemtelen hazudozással művészkedett, író-olvasó találkozókon unalmas történeteit mesélgette százezredszer, aztán mosolytalan fürge kézzel, ahogy most is az eretnek sorait jegyzeteli, úgy dedikált. A másik asztalnál már mindenki kész van, ők masszívan beszélgetnek, szóval azt bírta mondani a jegyző is, amit a polgármester, hogy minek kértünk engedélyt? Hát azért – az meg a nyár! – mert a kerti ólat is lebontattátok, mondom, mert azt csak odaépítettük a tyúkoknak, kacsának, meg a két kecskének. Ezt most kifizetem, becsületesen lepapírozom, hogy ne legyen később gond.
– Fogyasszunk Uraim, záróra! – ereszkedett le a függöny a kármentős díszlet előtt.
Csöndesen szállingózó hóban hazatántorogni, csoszogni, csúszkálni, ez már amolyan mélyen advent alatti hangulat, mintha apró tündérek csengettyűznék végig a lassan álomba szenderülő falu szikrázó sötétjét – így ballagtak hazafelé, a friss levegőn még egy cigire rádurrantva, kibeszélve a vérforraló idiotizmust, a hivatalét, hogy a terveztetés majdnem egymillió volt, a szigetelés, tetőbeépítés, már évek óta várat, izzadják az albérletet Juliskával, közben már öt gyerekkel fizetik a számlákat. Pedig szegről végről még rokon is a csávó, a polgi, képzelhetitek, mekkora egy tulok. Ha az embernek ilyen barátai vannak, nem kell az ellenség. És még van pofájuk a községfejlesztési tervre hivatkozni, hogy itt ilyen és ilyen épületek lesznek, látványterv, design, ezért nem lehet tetőtéri ablakot beépíteni, a szigetelés miatt meg az utcára lógna a ház, közben a tervrajzokon, amit elfogadtak, minden ház a telek túlsó felén van feltüntetve. Hát Lacikám, Lapát kaszát! – mondom, úgy fogadtok el valamit a nagytudású demokratikus barmaiddal, hogy egy térképet képtelenek vagytok értelmezni, szabásmintának nézitek a műkörmös helyetteseddel?! Megsúgom nektek, hogy a közlekedésfejlesztési tervhez, meg valami fővárosi projektet sikerült kopírozniuk, így a tehénszaros Petőfi utcában villamos megállót felejtett a jeles mester.
– Ez már a múlté, Jancsi, ne emészd rajta magad. A jövő héten megismételjük ezt a kirándulást?
– Hú gyerekek, én biztosan nem érek rá. Van három beadandóm, meg két beütemezett ZH az egyetemen, ráadásul a két nagynak szombaton, az ikreknek meg vasárnap lesz meccse, én viszem a buszt, ti azért leljétek örömötöket a májpusztulásban.
– Te mindig kihúzod magad mindenből, Janikám, azért, ha úgy alakulna, a kocsmáig eltalálsz, mi mindig ott leszünk.
– Csőváz!
– Kézcsókom a Naccsásasszonnak, kérem tolmácsolni! (vigyorgás)
Juliska jó korán elkezdett csörömpölni, rendszerint ötötvenkor kel az öt gyerek miatt, hogy idejében legyen ruha, reggeli, alsógatya, zokni, harisnya, szoknya, póló, ünneplő, pulóver, uzsonna, tányér, pohár, Jancsit sem árt néha kimotoszkálni a kényelméből, aztán jégkaparás, hidegindítás, tűzcsiholás, kazán, motor, óvodajárat, iskolajáratok, minden ok. Ez a nagycsaládos anyaság, kicsit alulfinanszírozott szakma a szomszédok, ismerősök szerint. A távoli rokonok csak a cserfes kis apróságokat, a jól nevelt fiúkat, az asztalnál végigröhögött családi kalandokat, a tejszínhabos tortát látják, és időnként jönnek a szar dumáikkal, hogy a mi időnkben sem volt fenékig tejfel az élet, jönnek a szerencsétlen nosztalgiával átitatott önmeghasonlásokkal, ezerszámra idealizált egyes szám elsőszemélyű történelemmel, amelyből hiányzik a szocializmus, az ateizmus, a hedonizmus, a hajtóerő, a jövőbe röppentő rugók, az egészséges hajócsavarok. Így hát maradt az a megszokott háttérkép róluk, hogy Juliska jól néz ki, tíz-tizenöt évet bármikor letagadhat, jól mutat hangszerével az adventi koncerten, még csak nem is hamis, nem gondolná senki róla, hogy öt gyereket szült, két gimnáziumban tanít, remekül rajzol, szuper képessége is van, remekül bánik a lőfegyverekkel.
A nap nagyon nehezen kelt fel, első sugara alig bírt átlépni a hegygerincen. János vizenyős tekintettel, aligátor szemekkel helyezkedett bele a hajnali falitükörbe. Jól indul a reggel – gondolja –, dehidratáció, enyhe főfájás, kellemes, tompa szédelgés, a még dolgozó komló áldott hatása ez, a hosszan tartó, kedves részegség, Attila, hun király böfögtető életérzése, szemben Wotan beteges borleheletű, maradék szemvillogtató másnaposságával. Ezeknek utána lehet járni, a telekkönyvi hivatalban kikérhető dokumen(s)tációk állnak rendelkezésre, így és így grammatizálta a tegnapi tapasztalatokat, belehelyezkedve a korcsmai élethelyzetbe, a most már mindegybe, a nem voltam-e túl hülyébe. Na ezt a reggeli kényszermeditációs kört is csak én kocogom le – gondolja, majdnem felmegy benne a pumpa, de sikerül szerencsésen megszabadulni minden kellemetlen tegnapitól, belevág a borostálkozásba, imádságos áhítattal tisztul a víz alatt. Azon a reggelen rekordidő alatt sikerül kivagoníroznia az óvodásokat, az iskolásokat, majd a benzinkúthoz kanyarodik. Csökkent a limit, itt a világvége! Leakasztja a pisztolyt, nézi a pörgő számsort, próbálja értelmezni a kijelzőt. Ha 20 litert tankol, az ugye 480-ért van, tehát a jelző többet mutat, de most belassul, megáll, kell a forgalmi, ha kártyával fizetek, akkor többet számolnak, mi ez, valami kiterjesztett elmegyógyintézet? Az előző vendég még az ajtóban várakozik, beszélgetne.
– Meddig tart még ez a baromság, mit gondolsz?
– Ennek soha nem lesz vége.
– Jövő héten bevonulunk Kárpátaljára, rövidre zárjuk a barátságot, kőolajat, vezetéket, és lesz normális élet – mondom Árpádsávos pírral, verbális elégtételt véve a levágott munkácsi Turul-madárért.
– Az kéne még! (Sápad el az öreg, a kutas lány mosolyog, vele azonos hullámhosszon állunk.)
Csodálatos dolgokat művelünk, egy ötgyerekes anyukának újítjuk fel a házát. Hosszúra nyúlik a nyílászárók beállítása, a szállítás, de nagyon látványos a ház szépülése. Már a külső szigetelést végezzük a fagyos téli időben. Mi van veled, Ombre, baj van, rossz kedved van? – kérdezi a Fater. – Nyugodtan mondd el, ha baj van!
– Köszi. Nincs semmi baj, csak tele van a tököm a világgal. Ismered ezt az életérzést, te is szoktad időnként mondani.
– Gyújts rá, Papa!
– Köszönöm.
A Fater, az igazi faterom tegnap kicsit felbosszantott. Időnként összeveszünk vele, nagyon hamar csúnyán elküldjük egymást a csipába, aztán hamar kibékülünk, amolyan olaszos temperamentummal élünk, ami rettentően tetszik Juliskának, nem kerülgetjük a szeneskanalat, a kupac fekáliát, bátran belelépünk, érzékeljük, pörkölődünk, lereagáljuk a dolgokat, azonnal, kíméletlenül, tabuk nélkül.
– A Faterod aranypofa, mit nem adtam volna, ha apám ilyen ember lett volna!
– Én is imádom, egy igazi vagány úriember, de vannak dolgai.
Szerinte szar, semmitérő diplomáim vannak, amikre nincs szükségem, ezért fejezzem be ezt az egyetemet, mert előbb-utóbb, ha beszarik a derekam, nem nagyon tudok majd kőműveskedni, ácskodni, nem lesz nyugdíjam, ez a munka csak ideig-óráig jó, komolytalan, csak kutyaütő vagyok, nincs szakmám, ti vagytok a mesterek, én csak a téglát adogathatom, mi lesz, ha lepukkanok?
Ebben a kérdésben a szabályozó is egyedileg épül fel, vannak, akik olvassák, értelmezik, mások meg sem próbálják, mert képtelenek.
Most az ötödik diplomámon tornászom, egy visszacsatolt rendszer vezérlésének hálózati lehetőségeivel foglalkozó szakcikket fordítok, de nem túl lelkesen, mert úgy érzem, hogy a technokrata világ enyhén oldalba rúgott, lassan lekapcsolják a villanyt, lehet új értelmezést kapirgálni az emberi létnek. Az igazság az, hogy ez a nemzeti, globális covid-idiotizmus tavaly ellehetetlenített. Miután nem voltam hajlandó beoltatni magam, nem próbáltam hazug kibúvókat keresni, hónapokig győzködtek, hülyegyerekként tetemre hívtak, oktattak, szóval, kimondatlanul fenyegettek, felhívásokkal, nyilatkozatokkal bombáztak, közben fizetetlen szabadságra helyeztek a Bottyánban, ahol hálózati ismereteket tanítottam. Így kerestem meg barátaimat, a két Fecót, a kőműves Fatert és az ács Kisfatert, majd Zsakó, a kis Bottyán (egy valódi Bottyán-leszármazott) is csatlakozott hozzánk, így már négyen gyűrtük a betont, aprítottuk a fát, kevertük az anyagot Isten Dicsőségére!
Ahogy a labdarúgó szakkommentátorok szokták kezdeni, én úgy gondolom, hogy jól döntöttem, átlátva a rendszer gyógyíthatatlan torzulásain, azonnal valami olyasmihez nyúltam, ami a hazám (már csak a beteg országom) gyógyulását szolgálja, ami nem haladja meg a készségeimet, képességeimet, végzettségeimet, amely azonnali megélhetést biztosít, bármilyen becsületes munka árán. Élhettem volna leleménnyel, a fél birodalmat ismerem, pillanatok alatt képes vagyok kapcsolatot teremteni, emberekre hatni, eredeti eszközökkel nemes célokat megvalósítani, de ez más. Ahogy azt évtizedekkel korábban elhatároztam, nem kívánok betagozódni, belépni egyetlen pártba sem, nem ragasztom senki plakátját, nem furikázok szórólapokkal, nem fogom hazugságokkal traktálni senki emberfiát, hűséges pártkatona ebben a rohadó közegben nem leszek. Azt nem mondanám, hogy soha, de pillanatnyilag nincs egyetlen párt, politikai erő sem, amelyre a kutyám etetését nyugodt lélekkel rá merném bízni. Soha nem leszek kritikátlanul betagozódó tömegcikk az emberiség polcán, ezért nem kívánok tüntetni, nevetséges módon, a szánalom együgyű cetlijével beárazva az utcán bohóckodni képtelen időpontokban, pedagógushoz méltatlan módon, a média játékszereként. A diákjaim előtt szakmailag, emberileg megtettem a kötelességem, ebben az egyén fölött álló játszmában nem kívánok animált díszlet szerepében hősködni.
Az elmúlt esztendő váltása számomra kényszerű, de meghatározó élmény is volt, sok mesterfogást megismertem, emberek százainak örömét láthattam néhány napos munkáink nyomán, burkoltam, gipszkartonoztam, vakoltam, festettem, ácsoltam tetőt, vödröztem, törtem naponta a beton tonnáit, emeltem a koszorúba gigantikus acél áthidalókat, mit Kameraden.
Janika lehetne Zrínyi Ilona, aki férfi, vagy valami elkóborolt kutya egy anakronisztikus tehetségkutatóban, de valójában Dienes-Szűcs Építőipari Szakszolgálat fityeg a cégérükön, mindig a más elcseszett falait javítgatják pusziért. Munka után a palánknak dőlve bámészkodik a jég felett, ahogy gyerekeik suhannak, ütik-vágják a korongot. A szentpétervári Vladimir rövidujjú pólóban, Guszti (a Whiskys edzője) kíméletlen humorral terelgeti jégkorongos hadseregét, a jövőt.
Balra szép anyukák, jobbra egy katonabarát, aki 16 év hivatásos szolgálat után egy civil cégnél dolgozik, járt Afganisztánban, Irakban, szépnek és ígéretesnek látja a jövőt, amikor mesélem a reggeli benzinkutas élményt. Ideje visszaadnunk Romániának, Szlovákiának, Jugoszláviának, Horvátországnak, Szlovéniának, Ausztriának, és elsősorban Ukrajnának az elbitorolt területket, nevezhetjük bárminek az utódot, csak legyen megint egybe. Összekacsintunk, vigyorgunk, ő érti és nem tojik be a gondolattól – de valahol a karéjban laknánk – fűzi tovább a szót...
Kapcsolódó írásunk:
