2023. okt. 21.

CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 12.)

Egy magyar honvéd, aki versben beszélt

A Pesti Napló 1930. augusztus 17-én számában jelent meg a következő írás, amelyből részleteket idézünk:

Akik Petőfit keresték Szibériában

Hogyan támadtak fel és hogyan haltak meg a régi legendák az orosz fogolytáborokban?

(Saját tudósítónktól.)

„… Minden orosz fogolytáborban lehetett velük találkozni. Kisebb-nagyobb csoportokban vitatkoztak s tanulmányozták a térképeket. Jobbára éhes népfelkelők voltak, akik otthon már átélték a múlt század nyolcvanas éveinek magyar izgalmait, amikor szárnyra kelt a hír, hogy Petőfi Sándor mint hadifogoly élt Szibériában. Bár a lefolytatott nyomozások annak idején csak annyit tudtak megállapítani, hogy a Talpra magyar költőjének a segesvári csatatéren teljesen nyoma veszett, mégis a több évtizedes Petőfi-legenda a világháború alatt sem hagyta nyugton a Szibériába szakadt magyar hadifoglyokat. A tétlenség ólmos óráiban sokszor elmélkedtek róla s buzgalommal kutattak szabadságharcunk emlékei után. Fanatikusan hitték, hogy nyomára fognak akadni Petőfi muszka rabságának is.

Magyar honvéd, aki versben beszélt

Szibériának keleti táboraiban érdekes szóhagyomány kalandozott. Krasznojarszkban, Irkuckban, Csitában, Chabarovszkban is hallottam. Forrását nem lehetett megállapítani, de a Bajkál-tótól az Usszuriig mindenütt élt. Jámbor muzsikok örökölték az apáiktól, nagyapáiktól, és amikor a világháború alatt magyar hadifoglyok kerültek hozzájuk, elmesélték nekik.

A néphagyomány szerint I. Miklós cár kozákjai az 1849-ik év végén egy csapat magyar honvédet hajtottak maguk előtt a szibériai hómezőkön keresztül, kiket Magyarországból hurcoltak el. A muzsikok beszélgetésbe eredtek velük s feltűnt nekik, hogy volt a foglyok között egy »sápadtarcú, merev tekintetű« fiatal honvéd, aki mindig ütemesen beszélt, mintha verset mondott volna... Következő évben nagy nyári viharok szántották végig Szibériát és az ökölnagyságban hullott jég a termést mindenütt elpusztította. Ekkor a muzsikok között az a hit kapott szárnyra, hogy a rájuk zúdult iszonyatos csapásnak a rabszíjon végighurcolt ifjú magyar katona volt az oka, aki — versben mondott átkot a muszkákra. Babonás fölfogásuk szerint az Isten mindig meghallgatja a versbe öntött siralmakat. Megindultak a szibirjákok, hogy megkeressék és rabságából kiszabadítsák a verselő magyart. De ekkor már nem találták sehol sem.

Ez a szibériai néphagyomány buzgalomra serkentette a Petőfi után kutató hadifoglyokat. Szinte meggyőződéssé vált a lelkes népfelkelők között, hogy a versben beszélő honvéd Petőfi Sándor lehetett. Sokat álmodoztak róla a végtelen téli éjszakákon.

Mikor négy évvel a világháború föllángolása után az Usszuri partján március 15-ikének megünneplésére készültünk, Novotni Károly bácsi, az őszbecsavarodott népfelkelő főhadnagy erős hittel mondotta előttem: — Meglásd, március 15-ikén csoda fog történni Krasznajarjecskán. Betoppan közénk Petőfi és ő fogja elszavalni a »Talpra magyar«-t... Március idusát magyar lelkesedéssel megünnepeltük. Petőfi nem jelent meg, de az emléke körül röpködő néphagyomány nem hagyta békében többé a hadifoglyokat, amikor ide-oda vándoroltak Szibériában. Mindenfelé kutattak és nem eredménytelenül. Érdekes nyomaira bukkantak rá a magyar szabadságharcnak.

Akkor még Kossuth Lajos volt az ország kormányzója. A novonikolajevszki táborban Korom Dezső erdélyi néptanító volt a leglelkesebb Petőfi-kutató. Édesapja mint vörössapkás hadnagy küzdött a Kossuth Lajos seregében és szabadságharcunk kultuszát beleoltotta a fiába. Az erdélyi tanító mindig kereste az alkalmat, hogy egy-egy öreg szibirjákkal szóbeszédbe elegyedjen. Azonnal szabadságharcunk emlékei után érdeklődött, de kérdéseire a muszkák rendesen zavaros feleleteket adtak. Látszott, hogy halvány fogalmuk sem volt a magyarországi orosz invázióról. Korom barátunk azonban kitartással folytatta nyomozását. — Én biztos nyomon vagyok — mondotta előttem. — Mikor tavaly az Uralon hoztak bennünket keresztül, egy kis falut találtunk, amelynek Vengerszkája volt a neve. Ez pedig a mi nyelvünkön annyit jelent, mint Magyar Falu... Hát lehet-e ezt a jelenséget másképpen magyarázni, mint hogy az érdekes nevű falucskát szabadságharcunknak rabságba vetett honvédei alapították?... Mihelyt kiszabadulok, elmegyek az Uraiba. Úgy érzem, hogy találok ott még egy-két öreg magyart. Az 1913-ik év nyarán egy csapat magyar hadifoglyot hoztak a táborba. Többnyire éltes földművesek voltak, akik eddig Marinszk városában végeztek különféle közmunkákat. Az újonnan érkezettek különös magyar találkozásról számoltak be. Mikor a város határában az országutat javították, egy meggörnyedt aggastyán kereste fel őket. Muszka ruhát viselt, de — született magyar volt. Kilencvenedik életévét morzsolta s már hatvankilenc év óta élt Acsinszk mellett egy kis faluban. Magyar nevét már elfelejtette s most Nikolajevics Grisának szólítgatták. Az öreg elmondotta, hogy Világosnál harcolt a muszkák ellen, akik többszáz honfitársával együtt elhurcolták ide Szibériába. Földet adtak nekik. Azóta itt éltek, mit sem tudva a világról. Tavaly közülök még ketten voltak életben, de a télen utolsó kenyerestársa, Alekszandrovies Nikoláj is itthagyta. Meghalt tífuszban. Már csak néhány magyar szóra emlékezett, de Kossuth Lajos nevét hatvankilenc esztendei rabság után is tisztán kimondotta. — Hallottam —mondotta —, hogy magyarok kerültek ide. Elgyalogoltam, mert látni akartam a testvéreimet, mielőtt rám borulna a megváltó éjszaka... Én bizony régen eljöttem. Akkor még Kossuth Lajos volt az ország kormányzója... Nikolajevics Grisa sorban megölelgette a magyar hadifoglyokat, mindegyiküknek tíz-tíz rubelt adott, azután — csendesen visszaballagott a falujába. A marinszki foglyok elbeszélése egészen földúlta jó Korom Dezső lelkivilágát. Kipirult arccal faggatta őket. — Nem kérdeztétek meg Grisát, hogy tud-e valamit Petőfi Sándorról? Hátha együtt élt vele Szibériában?... Kérdéseire nem tudott megfelelő választ kapni. Napokon át lázas izgalommal bolyongott a fabarakkok között. Fejébe vette, hogy neki föltétlenül beszélnie kell Kossuth Lajos egykori katonájával. Szökési tervekkel kezdett foglalkozni. Igyekeztünk lebeszélni, mert az akkori cseh uralom alatt ezer veszedelem fenyegette a magányosan járkáló magyarokat. Hasztalan volt, a derék erdélyi tanító egyik éjjelen eltűnt a táborból. Elindult, hogy fölkeresse az életben maradt negyvennyolcas honvédet. De nem messze tudott eljutni, a novonikolajevszki határban cseh járőrök — lelőtték.”