CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 13.)

Magyarok a Bajkál-tónál

„...A hír is hónapok alatt jut egyik helyről a másikra... Elmondta, hogy 1849-ben esett a cári hadsereg fogságába. Azt mondták nekik, hogy Magyarország nem lesz többé...”

Hiába telnek az évek és évtizedek, az emlékezet mindig felszínre dob egy-egy emléket, amely lángra gyújtja a szibériai honvédekre való emlékezetet. Sokszor a tények makacs tagadása vált ki a – látszólag – kívülállókból felindulást: megosztani az eddig jelentéktelennek hitt titkot, amely közelebb visz az igazsághoz.

„Az Új Magyarország 1991. október. 7-i számának vitarovatában — a szibériai Petőfi-kérdés kapcsán — Gergely András »Nem vittek magyar foglyokat a cári csapatok!« című kategorikus hangvételű cikke, s Borzák Tibor válasznak szánt »Biztos, hogy nem vittek?« kérdőjeles írása indít az alábbiak közlésére.

Édesapám, néhai Udvardi Lázár, a Bajai Városi Polgári Fiúiskola volt igazgató-tanára, az első világháború idején 1914–1920 között sebesült hadifogolyként megjárta a cári Oroszország, illetve, a szovjet birodalom szinte valamennyi tartományát, a Fekete- tengertől a Csendes-óceánig. Benyomásait, emlékeit természetéből adódó módszeres alapossággal – matematika–fizika szakos tanár volt – napló formában papírra vetette magyar, később a hatéves fogság során elsajátított orosz, majd angol nyelven. (A „gályapadot laboratóriummá” alakítva, a mérhetetlen nyomorúságok idején őrizte meg testét a szellem erejével.) Ebből a számomra végtelenül becses naplóból idézem az alábbi sorokat 1917 nyaráról, egy bizonyos Verhnye-Ugyinszk melletti fogolytáborból.

(Ulan-Ude, az egykori Verchnye-Udinszk mellett létesítette a cári hatalom az egyik legnagyobb hadifogolytábort. Csak magyarokból volt itt legalább tizenötezer az első világháború alatt és után. Nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy a környék lakói meglátogatták a tábort – ismerőst és nemzettársat keresve. – F. S.)

... Egyik nap egy öreg orosz állított be, magyarokat keresett. Hallotta, hogy magyarok is vannak a táborban. Igen örült, midőn megtalált bennünket, mert amint állította, ő is hozzánk tartozik. Apja ugyanis magyar volt, akit az oroszok 1849-ben, a szabadságharc leverése után magukkal vittek; mert egy csomó magyar elhurcoltak, és ezek idővel, háromévi vergődés után a Bajkál-tó környékén telepedtek le. Hogy előbb nem jött, ez könnyen magyarázható. A Bajkál-tó környéke egyetlen roppant erdőség. Olykor többnapi járásra sem látni kunyhót, házat, vagy bármiféle civilizáció nyomát. Valódi őserdő, ahol még alig járt ember. A hír is hónapok alatt jut egyik helyről a másikra ...”

Sajnos, név és cím vagy közelebbi adat nem szerepel a naplóban. De tény, hogy Édesapám rendkívül szerény, szavahihető ember volt, világéletében idegenkedett mindenféle költői túlzástól, vagy hatásvadászattól. És tény az is, hogy Barguzin pontosan az említett bajkáli körzetben fekszik, kb. 300 km-re északra Ulan-Ude, burját fővárostól, ahol őket az 1849-es hadifogoly leszármazottja felkereste. (Ne feledjük, hogy a Bajkál-tó 613 km hosszú, tehát bő lehetőség kínálkozik még a további kutatásokra.)… Mindezt csupán kiegészítésként szántam a vitatott kérdéshez, hogy kerülhettek-e Világos után hadifoglyok Oroszországba. Bizony, kerülhettek. A malenkij robot – úgy látszik – ott évszázados hagyomány...” (Udvardi István)

A Szolnok Megyei Néplap 1985. április 12. számában A rubindiplomás tanító címmel találunk egy írást Balla Kálmánról, aki két év frontszolgálat után, 1917-ben kerül egy Bajkálon túli fogolytáborba. Idézett a cikkből:

„A sok kósza hírtől meg lehetett őrülni, ezért inkább kijártam dolgozni. Negyven fokos hidegben irtottuk az erdőt. Egyszer csak jött egy nagy fehérszakállú orosz. A magyar szóra felkapta a fejét, és azt kérdezte: honnan tudnak maguk magyarul? Mondtam, hogy magyar hadifoglyok vagyunk. – Hát megvan még Magyarország? – ámuldozott. Elmondta, hogy 1849-ben esett a cári hadsereg fogságába. Azt mondták nekik, hogy Magyarország nem lesz többé. Ezért telepedtek meg a Bajkálon túl, falujukat Vengerkának, tehát magyarnak nevezték. Még unokáik is beszélnek magyarul.

– Nem lepődtek meg ezen a történeten?

– Meg is lepődtünk, meg is hatódtunk. Közülünk ketten elmentek az öreggel és Vengerkában telepedtek le. Az öreg negyvennyolcas honvéd akkor volt kilencvenkét éves. Váltig sajnálta, hogy már csak ketten élnek a negyvennyolcasok közül…”

Ketten elmentek az öreggel… – mondja Balla Kálmán. Nincs jogunk szavaiban kételkedni. Van-e még Vengerka? Élnek-e még és hová vetette a sors a „frissen” betelepült honvédek utódait? Vajon milyen emléket őriznek a magyar nagyapákról, akik a bizonytalan hadifogoly-létet cserélték fel a letelepedés biztonságát kínáló alkalmával. Azt elmondták mai szibériai ismerőseink, hogy a településneveket gyakran változtatták a szovjet-rendszerben, de az emlékeket nehezen lehet kitörölni – ezért is érdemes lenne még most is nyomukba eredni. (Simon Béla)

(folytatjuk)

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

Kapcsolódó cikkeink: