Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Filmszerepben
Valami George Clooney film helyett a feleségem unszolásának engedve, egy elég nyomorultnak ígérkező Gabriel García Márquez: Száz év magányából készült filmre ültünk be egy moziba. Úgy 14 éve lehetett, akkoriban még élhettünk az utolsó mozi jogán élményszerű valamit, mert a filmszínház egy izzadtseggű semmittevés a köbön.
Na jó, hat éve is moziztunk egyet, de az nem ér, mert abban csaknem szerepeltünk. Ez olyan modern dolog. Manapság rengeteg film születik, milliónyian szerepelnek sikamlós történetekben, viszonylag kis költségvetéssel, ormótlanul nagy nézettséggel. Megígérik, hogy nem kerül fel az Internetre és Európában soha nem vetítik le, aztán mégis, de aki pénzért csinál ilyesmit, az ne nyavalyogjon, mert a meztelen inkognitó még annyit sem fizet. Viszont ezt a filmet nagyon eldugták, a kelleténél jobban sikerült. Iksziksziksz…
Történetünk utcáit filmesek járták, szereplőket toboroztak. A tűzkői gyerekek, de még a felnőttek is szám felett akartak jelentkezni a válogatásra, miután a filmesek minden postaládát teleszórták a cetlijükkel. Szóval nagy volt a felhajtás, az önkormányzatban kaptak egy irodát, hosszú sor kígyózott a hatszáz lelket számláló Tűzkő főutcáin a postától, a kocsmán át, Mariahilfer Straße mögött, a Avenue des Champs-Élysées, balra a Wall Street, mi is ott kuncogtunk, mert miért ne, a hivatalig. A két nagyobbik dzsunior, Bicsérdi Misi fiai csak óvodások lehettek, a középső totyogós szöszi kislány most a babakocsiban rötyögtette a cumiját, a legénykék hajthatatlanul szerepet akartak. Az anyjukkal megtanácskozták, végül is egyszer forgatnak a környéken filmet, maradandó emlék az életükről, a nyavalyás kis focipályaszéli faluról, a hegyek varázslatos ülepében, az Isten háta mögött néhány kilométerrel, egy fiús programnak nem rossz, statisztálkodjanak csak egyet…
– Vidd el őket szerencsét próbálni!
– Vidd el te őket, ha annyira akarod, nekem semmi kedvem hozzá, különben is, ti találtátok ki ezt a hülyeséget… Na jó, rakd tisztába a hamuba sült pogácsákat! – mondta a szegény kovács, és a szénába szórta a parazsát.
Végül ott állt a sorban a két kis parázszabáló táltos Delonka. A délutáni focipálya helyett ácsorogtak, beszélgettek az ismerősökkel, miközben lassacskán odaértek Hollywood nyikorgó ajtajához. Közben kivesézték, hogy milyen filmek vannak, amelyeket a 3-5 esztendős sarjaknak ismerniük lehet, a társadalmi normák szerint látniuk kellett. Mi az, hogy szerep, és milyen szerepet tudnának eljátszani, ha nagyon kellene? Misit igazából nem is érdekelte semmi, hogy milyen film, csak essenek már túl ezen a casting dolgon. Nemrég kellett otthagynia évtizedes munkáját a városban, egy brutális szakdolgozaton agyalva keresgélte a megélhetését. Szimpatikus társaság fogadta őket, rácáfolva a bennük élő sztereotípiákra. A korábban reklámfilmes rendező is rokonszenves arc volt, valami papírt kellett kitölteniük, aztán bemutatta a gyerekeket – mondjátok el a rendezőbácsinak, hogy milyen szerepeket tudtok játszani! Erre a katica csoportos fia előadta, hogy ő pumást, vagy dínósat szokott, azt nagyon jól tudja utánozni. Márk mosolygott, rögtön kért is egy nagytotált, beállította embereit, fény-árnyék és hangtechnikát, csapó egy, snitt, hogy felmérje a jelöltek felkészültségét, mire a kis Dakota és Bütyök előadták a Tyrannosaurus rex és a Velociraptor szavannai portyázását. Tökéletes testtartással, az őshüllők időtlen vadságával, tonnás mozdulatokkal, minimum eocén, pre-oligocén hörgésekkel, Steven Spielberg valamelyik béna Jurassic Park című filmjének eszenciáját űberelték pár másodpercben. Ebben az ismeretlen áhítatban kizárólag a képeskönyvekből és az óvodai játékokból töltekező emlékek elevenedtek meg, mert a családjuk televíziózási szokásai legfeljebb egy-egy estimesére, néhány nemzetközi sporteseményre korlátozódtak. Mondanom sem kell, hogy az operatőr és az egész stáb a hasát fogta a nevetéstől, aztán a rendező komolykodó arccal, minimális sebet ejtve a gyerekek pillangólelkében, tudatta, hogy nagyon parádés dolgot látott most tőlük, de sajnos ebben a filmben se pumás, se dinoszauruszos szerepek nincsenek, – konklúzióként leszűrték, hogy ez így, ovis szemmel, egy elég gyenge filmnek ígérkezik –, de szeretnének róluk fotókat készíteni, ha odaülnek a fényképezőgép elé. Néhány hét múlva ismét hívták, hogy a szomszéd faluba át tudná-e vinni a fiát? A T-Rex-et vagy a Velociraptort? – kérdezte. Holnap délután kellene átgurulni, mert a nagyobbikat kinézték gyerek főszerepre.
– Basszus! Most ilyenkor mi van?
– Hát, menjetek át, Kicsim! Belekóstoltok a színész életbe, nem is csodálom, hogy Dakota tetszik nekik.
– Nomen est omen – tromfolom.
Átmentek.
A rendező valami nagyon durva jelenetről kezdett el mesélni, amit az tűzkői óvodistának sokszor végig kellene nézni, mert ezt forgatják majd a filmben a leghosszabb ideig. Akkor még nem tudta, hogy Sztojka Pál polgármester jóvoltából nem lehet különbséget tenni a lakodalmas dücdüc-zene és Szabadi Vili hegedűhangja között. Senki nem gondolta komolyan a szakmában, hogy a kis Kostyál első filmje, svéd befektetők, magyar ugar, uram-bátyám viszonyok, szóval intenzív lesz… – Még mit nem – gondolta –, valami hülye horrorban fog nektek a szép fiam asszisztálni, az egész magyar filmgyártásról megvan a véleményem: a Tizedes meg a többiek óta nem készült normális magyar film, és akkor egy reklámfilmes szárnybontogatásához, erőtlen próbálkozásaihoz adjuk a drága vérünket? Még mit nem! Annak idején nem ismert olyan embert, aki még nem volt statiszta az Üveg Tigris-ben. A Garancs-tető erdőszéli tópartján ma is ott éktelenkedik az a gusztustalan bodega … és Dakota nem néz végig semmilyen durva jelenetet, ami nem neki való.
– Lesz egy lakodalmas rész, amiben majd a fél falu játszik, ott szükség lenne a fiaidra, és neked nincs kedved egy rövid szerephez?
– Hú, figyeljetek, én megígértem a feleségemnek, hogy állatokkal, gyerekekkel soha nem csinálom.
Nagy vigyorgás. Értelek. Ez nem olyan. Kipróbálták azt a kétsoros szöveget, hogy majd valami nyári alkalommal jelentkezni fognak és felveszik a jelenetet.
– Na, mi volt? Játszik a filmben?
– Nem. Nagyon durva. Gyerek főszerepre nézték ki, de mindenféle disznóságokat kellene látnia egy hosszú forgatás során. Ezt a vad jelenetet forgatják a legtovább, szóval nem jó. Nekem viszont találtak egy postás szerepet.
– Húha, mesélj!
Egy hónap múlva jött is a hívás egy délutáni forgatásra, hogy tud-e biciklizni? – Ki ne tudna? Ahogy mondta, kis Hollywood az erdő szélén, műkalyiba, ezer autó, a fél falu, már mindenki mindenkivel cimborálkodik, jópofa dolog ez, sminkelés, pajzán sminkes csajszik basztatják az agyát mindenféle párzással, izzadt postás kell a bicajra, mert egy falusi postásból folyton csöpög a bűzös olvadék? Ezt nem teljesen értette, meg azt sem, ahogy eredetileg bunkósan – Mészáros, levele érkezett! – szöveget tesznek a filmbeli postás szájába. Aki falun él, nem biztos, hogy kretén! Persze, még mindig nem volt fogalma erről a filmről, a történetről, csak tekerte a bringát a kukoricás melletti földúton, kajabált, kézbesítette a levelet újból és újból, közben rommá röhögték magunkat Andrással, a véresre vert főszereplővel, a filmbéli meggazdagodott strómannal, akit a Nemzeti Számonkérő Szék vidékre helyezett közösségi munkára, akinek századszor is a tértivevényes borítékra csöpögött a vére és közben banális dolgokat kérdezgetett.
El is felejtették ezt az egészet, Tűzkőt, már évszázadokra és kontinensekre távolodtak az akkori közép-európai karikatúrától, ami miatt talán nem kell szégyenkezniük, túlélték, mint mindent, sőt… – azóta is a szörnyű szövegek kézbesítésével foglalatoskodik a szereposztás szerint…
Ezt nagyjából kézbesítettem, közben eltelt öt esztendő, ami alig 30 perc olvasási idő, 18 fok (Celsius), Észak-Észak-nyugat, felszállási engedély megadva, a maligán fokoló kalibrálása megtörtént, ugorgyunk, Pósalaky Úr!
Sierra, Zulu, Alpha, Romeo?
Egy háztető-moziban tudtuk éjjel 2-kor megnézni, mert eldugták a filmet. Hónuk alá csapták és bedugták valahol egy ágyneműtartóba. Gyermeki csínytevés volt, az egyik tesónk súgott, Anya csúnyán nézett, Boldogasszony Anyánk, régi nagy Pátronánk, a sok bunkó még a templomban is visszaül, nincs, aki elugassa, hogy ez volt valamikor a himnuszotok, Magyarok!
A szerző rajza
Kapcsolódó írásunk:
