CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 14.)

Horváth István hazatalált…

„…Válámi kinyiládozott bennem…” (Horváth István)

Sántha Attila (Kézdivásárhely) hívta fel a figyelmemet erre a történetre.

„Egy hihetetlennek tűnő, viszont abszolút hiteles híradás arról, hogy egy 1849-ben elhurcolt magyar unokája az első világháború után Budapesten telepedett le: Horváth István székesfehérvári magyart fogságba hurcolták 1849-ben az oroszok, unokáját, az „orosz" Stepan Horvathot elfogták a világháború kárpáti harcaiban a magyarok — A visszahódított Horváth ma köztisztasági alkalmazott Óbudán és két magyar gyerek apja." (Sántha Attila)

A Pesti Napló 1935. december 29-i száma „Magyar legenda” címmel közölt írást Horváth István történetéről. (Bodó Béla tollából)

(Ülünk dr. Orova Zsigmond bizottsági tag úrral óbudai ügyvédi irodájában. A cigaretta füstje kéken, karcsú vékonyan száll; persze, persze, mondja az ügyvéd úr, ahogy mindenféléről beszélgetünk. Közben beleszól a telefon, hogyne, hogyne, gyógyszerész úr, tárgyaláson kívül… – ahogy már ez ügyvédi irodában szokás.)

Nyitja az ajtót a rokonszenves ügyvédi kisasszony, bocsánat doktor úr, — megáll az ajtóban. — Igen? — A Horváth van itt. — A Horváth? — az ügyvéd úr felteszi a monokliját — a Horváth? — és mosolyog és felém fordul — ezt tessék meghallgatni, ezt a Horváth-ügyet. Magyar legenda. — Várjon kint a Horváth. Sárgaborítékú akta van az ügyvéd úr előtt, jelek a boríték hátán, piros ceruzaírással ez: elintéztetett.

— Ügy kezdődött, — meséli aktalapozás közben —, hogy a jelöltömhöz egy napon beállított ez a Horváth. Pert szeretne indítani, egy kollégája tartozik neki tizenöt pengővel (tőke és a tőke után járó kamat). Persze, nagyon apró ügy, de az én jelöltem ambiciózus, vállalja, megnyeri, a pénz (tőke és a tőke után járó kamat) befolyik az irodába. Hivatom a Horváthot, itt a pénz, írjon nyugtát. Hát, hogy ő nem tud írni. A nevét se? Azt igen. Eléteszem a nyugtát, ide írja nevét Horváth István! Körmöl, megnézem, ez az aláírása... Furcsa írás, ciril betű, mi ez? — Maga nem magyar! — De igen! — feleli Horváth.

Az ügyvéd kinyitja az ajtót: — A Horváth jöjjön be!

Hangos jónapot, jóképű, zömökbajszú ember lép be, az utcasepr... a székesfőváros köztisztasági alkalmazottainak fekete posztóegyenruhájában. — Jó új évet kívánni az ügyvéd úrnak. — Horváth haptákban áll. — Tud már jól magyarul! — Tudom... Az önérzetesnek indult cáfolatban végződött feleleten nevetünk. Horváth is.

— Mikor aláírta a nyugtát — folytatja dr. Orova —, tovább kérdezgettem. Horváth, téhával, István, cirilbetű, szlávosan torzított magyar beszéd, hol született maga, Horváth István! — Szibériában.

sorsa aki style="font-style:italic">Itt ül az ügyvédi irodában velünk szemben Horváth István, született Stepan Horváth, akinek nagyapja Kossuth katonája volt a nagy magyar szabadságtűz égése idején ... És most elmondom sorban, hogyan fordul meg az emberek élete az időben, a földrajzi távolságok között, hogyan dobál a sors a délkörök mentén s hogyan szól bele az események diktátori szava olyan pici emberek életébe is, mint amilyen ez Horváth, aki Budapest székesfőváros köztisztasági hivatalának (nagy cím, úgy-e) uccaseprőalkalmazottja. Idősb Horváth István Székesfehérváron volt becsületes csizmadia — így szól a történet —, amikor Petőfi elszavalta a Talpra magyart a múzeum lépcsőjén. A csizmadia is ment a honvédekkel, harcolt, éhezett, aztán jött az orosz gőzhenger, — a kozákok nyers faggyúgyertyát ettek Világosnál, fekete gyászba borult Kossuth Magyarországa. A csizmadiáról többé nem hallott a székesfehérvári atyafiság, eltűnt, elesett, elbujdosott — házába beültek az örökösök. A csizmadia nem tűnt el, fogoly lett, ahogy később megszoktuk a szót: hadifogoly, vitte a a cári büntető depóba, a jeges Szibériába. Ott is maradt, ki gondolt volna abban az időben fogolycserére? Idősb Horváth folytatta mesterségét, meg is nősült, orosz nőt vett feleségül. Fia már orosz volt, magyarul sem tudott, letelepedett Odesszában. A cári Oroszország így szaporodott meg egy alattvaló családdal, hiszen ennek a Horváthnak, itt ül előttem, még csak sejtelme sem volt arról, hogy valahol, Szibérián messze túl ország él s az Magyarország. S amikor Miklós cár eldöntötte maga és népe sorsát, orosz bakaruhába öltözött Stepan Horváth is, puskát kapott és hosszú hegyes bajonettet — a németek ellen. — Igenis, kérem szépen — mondja illemtudóan. — Mikor bevonultunk (hibás magyar beszédét én igazítom írásközben rendbe), még azt sem tudtuk, ki ellen megyünk. Tudta a cár (!) Később mondták meg, hogy a németek ellen, mert háború van az osztrák császárral. — És Magyarországgal? — Sohasem hallottam felőle. Frontra került Stepan. A Kárpátokba. Itt kezdte mondani a legénység, hogy ezek a magyarok rendes osztrák népek. Nem németek, osztrákok. (A cár bizonyára tudta.) Előbb még Przemysl ostrománál is volt. Kitüntetést is kapott. A kárpáti harcok során fogságba esett. A hadifogoly Kossuth-baka orosz katona unokája magyar hadifogságba. Vitték Hajmáskérre. — Jó nyelvérzékem lenni — szól büszkén ez a Horváth. Valóban, pár hét alatt úgy-ahogy megtanult magyarul. És a fogolytáborban elővették: — Horváth? Téhával? — És Szibériában született? Téhá, Horváth, Szibériában! Különös. Kutatnak, keresnek, a véletlen is segít, rájönnek, magyar mégis ez az orosz baka.

Hol van már a cár, a hajdani Oroszország? Hajmáskér sincs, a legény Szolnok mellé kerül, zsíros magyar földön tartja az ekét, magyar nótát énekel vasárnap a faluvégi kocsmában. A forradalom átszáguld az országon, utána visszaállítják a régi színeket s a munkában részt vesz ez a Horváth is. Horváth István és nem Stepan Horváth. Ideiglenesen, míg a régi szervezet helyre nem áll, még magyar csendőr is lesz belőle, kakastollal boldog kalpagján. — Szibéria? — kérdezem. — Soha! — hangzik keményen. Mintha haptákban állna: — Mágyár vágyom! Megnősült és két kisfia van. — Tudnak oroszul?! — Nem is fognak tudni soha. — Ha kellene, az oroszok ellen bevonulna? — Nágyon. Mágyár vágyom! Vajon mit érzett, amikor megtudta, hogy nagyapja, a székesfehérvári csizmadia. Kossuth katonaként esett orosz fogságba, hogy idetartozott? ... Azt mondja, hogy nagyon-nagyon boldog volt. Hiszen már Hajmáskéren is úgy örült, hogy itt van, Magyarországon, noha Szibériában sem ő, sem a többi bevonuló orosz egyenruhások nem tudták, hogy létezik ilyen ország. — Válámi kinyiládozott bennem — mondja, és én megállok ennél a mondatnál. Valami kinyiladozott benne. Stephan Horvathban, a Kossuth-katona nagyapás volt orosz bakában. Nem meglepő egyetlen álma: kis ház Székesfehérváron, ahol nagyapja tisztes csizmadia volt, mielőtt megszólalt volna a kossuthi idők szava.

(Búcsúzik Horváth István. Kint az ajtó előtt áll hivatalos szerszáma: a nyirokseprő, amellyel hivatalból tisztítja Budapest Székesfőváros harmadik kerületének rábízott egynéhány uccáját... Múltjában Szibéria, ahol nemcsak Dosztojevszkijek, de olyan apró emberek is éltek, mint ő, Horváth. És sorsán királyok, császárok, cárok akarata és árnyéka, a történelem, amely feltűzött hegyes orosz bajonettel előre küldte a Kárpátokba, vigyázz, tüzelj..., add meg magad..., Stepan... ruszki... mágyár vágyom... két magyar dédunoka... Egy házikó Székesfehérváron... Legenda.)

Bodó Béla

(folytatjuk)

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

Kapcsolódó cikkeink: