top of page

Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – A Szabadság




Korosodik a hintóba fogott szamár, a diadalívbe még mindig ritkán veri bele a fejét. A bakon ülő féleszű szolga, egyre jobban néz ki, ráadásul félszemű, folyton kísérletezik, most éppen valami sós tökmagot próbál sokadjára meghintáztatni a nyelve szügyén, véletlenül mellé harap, közben lágy szellőben nevelt tündérek vérét issza, hajt, mint egy kocsis. Betyárok mája – akik valaha szanaszét vágtatták a mérgező nadálytőtől távoli, szikkadt pusztát, most belesercintenek a kénköves sötétségbe – hú, de kihalt ez az ugar! Csárdákban lapít a nép, lafatyolja a pudvás lőtyéjét, otthon tesped céltalan, gondtalan, gondatlan a gyaur bandája. Ma valahogy nem megy a kordély, nem fogy a takarmány, mert közben változott a világ nyomorúsága, drágább a dohány, a kenyér, a ló. Tényleg változott a világ, vagy csak azt terjesztik róla?

Megnyílt a relatív dolgok temetője, a merengés agyféltekéje. – Emberünk bátor, de pontatlan természet, megüli a hajnali magányt, köhécselve tüdőzgeti a fojtogató cigaretta-füstcsíkokat, a vásárolt halált, belemerül régi szép világba, a múltba, a rendszeres kultúrába, amitől távol, otthon marad tiszteletreméltó őkelme is. Töpreng, felidéz, imázgat, közben a szürke kátrány változatos rajzolatai folytatgatóan hatnak a tüdejére. A fali feszület alatt bambuló tekintete tompa, mint a szétkapart ácsceruza hegye. Aki látja, elmenekül, a többi a fantáziára hagyott kézipoggyász.


– Mi legyen? Semmi – gondolja, majd közönyösen a kutyájába rúg egyet.


A lelkesedés, rajongás tehetetlen könnyei tolulnak fel, miközben a csodalámpások egyre haloványabban pislákolnak Európa-szerte. Akadozik az elektromosság, a felfűtött kazánok keringtető szivattyúi leállnak, lassacskán felrobbannak mind, a hűtőszekrényekben csöpögni kezd a hús, felforrósodik a ser, a liftek beszorulnak, lassan beindulnak az aggregátorok, elkezdődik a visszaszámlálás. A reaktor hörög, alig mozdul a turbina, a vezetékekben sem nyüsszögnek a keserves kínok közt kúszó elektronok, nincs az a kellemes múltszázadi fénysebesség-érzésünk, mint egy kivérzett bika, haldoklik a benzingőzös technológia, pulzálva spriccel az utolsó fosszilis energia, a technokrata népámítás, az áltudományos parasztvakítás. Fogytán a szén, a gáz, a fa, a színesfém, a periódusos rendszer értelmesebb elemei, a biodiverzitás, az állatvilág zabálható, faragható része, a növényvilág hasznosítható fajai, a vert pénz, a nyomott papír, maradt a sok nulla és egyes a hálózaton, a profit, a visszaalakíthatatlan szemét, a szomorúszemű korpusz az út menti kereszten. Ahogy a kisgyermek mondá, feltekintvén a monitorjáról­ – Még műkszik, de nagyon laggol.

A szellem lassacskán a matéria alá gyötörve vacogni kezd, mert valljuk be, a körülölelő értelmes lény, a mesterséges intelligencia nevű műistenség, az emberi érzékszervek által felfoghatatlan valóság, mindössze egy téliesített absztrakciós környezet, melyben Dimitrij elzárta a slagot. Az emlékeitől gondosan megfosztott, józan tudatából kitakarított emberiség egy nagyon fontos játszmára készülődik. A fagyos utcán ácsorog a kis bajszos zsoké, Ádám, a varratlan Éva, a vénséges Noé, a gonosz Barabás, a szeszélyes apostol, a vámos, a sógora, a kafarnaumi százados, a kérlelhetetlen farizeus, a füvesek, a Szentek, Dmitrij és Léna. A nagy orosz tél hirtelen téli álomra szenderíti a hatalmas medvéket. Van valami láthatatlan erő az ortodox keresztények szent titkaiban, most itt settenkedik az ikonosztáz aranyozott Pantokrátora, hogy Napóleon, Hitler után megregulázza Ursula von der Leyent.


– Köszönjük a fát, Papa! – mondják a gyerekek.

– Az erdőnek köszönjétek! – mondja a nagyapjuk.


Orosz barátom, Gyéduska, amolyan fogadott nagypapa, mint egy óriás, békés, játékos. A jégkorong történetének egyik legjobb kapusa, Tretyjak írta alá a kapusedzői oklevelét. Mosollyal a bajusza fölött, trenírozza a fiaimat. Néha a tajgák, boreálisok vadsága villan meg időtlen szemében, másodpercre pontos, nem fog kezet akárhogy, nem mond akármit.


– Nem fázol rövidujjú pólóban a jégen?

– Nincs hideg.

– Mi a hideg nálatok, mi az az orosz tél?

– Mínusz negyven fokban már fölveszem a kabátom.


A minap kicsit fájlalta a derekát, amikor kötötte a korcsolyáját.


– Mi történt veled, miért fáj a derekad?

– Sikerült kicserélnem a téligumikat az autón.


Aleksei gyorsan tekerte a csavarokat, Vladimir kemény kézzel tartotta a másféltonnás kisbuszt. Most ez az állítólagos háború mindent összekuszált.


– Keressünk már egy gyertyát, valamelyik fiókban! Hogy nincs gyufa?! Se öngyújtó? Itt senki nem dohányzik, csak elektromosat?


Ez a tér-idő jelenség egy elég mély kút. A teremtés kezdetén voltak a világosságok meg a sötétségek, aztán csakhamar lettek a vizek, a kutya az előszobában sandít, mert senki nem engedte ki éjszaka, most ott éktelenkednek a vizeletek.


– Mi legyen? Semmi – gondolja, majd közönyösen ismét a kutyájába rúg egyet.


Az olvasó, mint az egyetlen túlélője ennek a lepukkant világnak, lapozgatja a nyomtatott dokumentum mását-Szását, cinizmusa degradálja a világóceán minden cseppjét, ahogy a teremtmények sokasága zsongja körbe, mint a Chemotox-os legyek. Ha meg kell dögleni, tegyük azt szépen, neurotikus bágyadtságban, valami rohadó bárka fenekén.


– Adj már, Uram, egy kis vizet, hogy szeretni tudjak! – gondolja.


Aztán jő a víz, nem kevés. Olajos, bűzös, ihatatlanul szennyesen mérgező, mindent befog, mint a zöldfesték, a tetején tetem, uszadék, műanyagrozsda, pendrive.

Ott vergődtek az elsőosztályú utasok számára fenntartott tatfedélzeten: a bárány és a farkasok. Később a felfalt birka illata – mert semmiből sem tanul az ember – oly szép és jó, a véres pofaszőrű kedves kis farkaskölykök, hiszen édesek, éhesek, relatíve nekik is élniük kell a sátáni csendben. Tengeribetegen öklendezik a hófehér bárányhúst az imbolygó bárka fedélzetén, ahol slamposan, elnyűtten tiprakodik a falka, a nyáj, a konda, a csorda. Hónapokig, évekig vártak, koplaltak, büdösödtek, szálkásodtak, aztán egyszer a semmiből, a nagy rohadtul végtelen óceán egyhangú hullámhegyeiből kivált egy madár, és most ott körözött az égen. Megörültek, hogy nem sirály, nem halász sas, ez valahonnan a szárazból jött, a távoli életből. Egyre feléjük settenkedett az égen, de már nem tetszett senkinek. Te is látod, ami én, kedves Messerschmittem? Sajnos dögkeselyű volt. Kitartóan körözött, időnként le-lecsapott, egyenként takarította el a fedélzeten vergődő legyengült élőlényeket, végül lehullott, megdöglött, egyedül maradtunk, azóta aszályos esztendők sújtják nemzetünket. Egy csipszes-zacskónyi sarkvidék, Afrika, vagy bármi, de nem ez a tikkasztó szárazság, már az lenne a jó, ha elmaradna, mint régen a víz, mert azt is megunja az ember, ha csak az van!

Síri csend honolt, akik nagyon hegyezték a fülüket, talán hallhattak némi démonit, mondjuk amint a pókok rezgetik hálóikat a katedrálisok poros szenteltvíztartóiban. A Megváltó föléjük tornyosuló faragott kőkereszten próbálta átölelni a világot, de nem engedték. Alaposan kikérdezték, próbálták meggyőzni, aztán karjait, mindenét szögekkel rögzítették.


Nincs fölöttünk hatalma a szeretetednek!


Nincs tovább, nem létezik, hiszen nem látjuk, nem halljuk, akkor nincs is. A tudás, a mesterséges intelligencia mindenhatósága itt szuszog a matériában, 300 000 km/sec, tempó giusto. Ennek ellenére bóklászik itt-ott egy-egy kereszteslovag, néhányan a kereszt nevében elindulnak elillanni a koldusok örökében, vagy ez csak illúzió? Volt-nincs. Nincs több kardcsörgés, Jacques de Molay nagymester beleüvöltött a nagybüdös középkorba, visszaadta lelkét, csúnyán megégett a húsa. A gyerekek tágra nyílt szemekkel tapsikoltak, ministráltak a molyrágta sekrestyék szentimentális metamorfózisában. Sótlan generációk öltögették angyalszárnyaikat, rájuk nőtt plébániák, kitolt tornyok alól gyurmázott lelkük mélyén mást akartak, de könyörtelenül fényesedtek a kelyhek, csillogtak a márványlapok, pecsétgyűrűk, megteltek a freskók, szekkók mindenféle rút és gyönyörű teremtménnyel, átkokkal, aztán az egyház iszonyatosan, Istentelenül bekussolt.


– Késő a kolbászt akkor kímélni, mikor már elfogyott.


Beült az egész falu, talán csak két család maradt otthon. Szájmaszkos pásztorjáték csücsörített a kocsányos térdeplő tölgyfabútorokra, várták az igazságot, ismét Adventus Domini, mondja már megint valaki, hogy ne féljetek, még most se! A Nagyasszony árvákkal fotózkodott, szembefordult a kamerákkal, kijelentette, hogy népe képes tovább szenvedni. Végül is szenved itt mindenki, a maga módján. Nagyjából azt sem tudom, hogy mire van szükségem.


– Mi legyen? Semmi – gondolja, majd közönyösen a kutyájába rúg, ma egy utolsót.


Egy nárcisztikus természetűnek jól esne, ha időnként megpillanthatná önmagát a víztükörben, meg a prédikációban, a fülébe aggatott nyomorult rádiós sanzonban, a semmitmondó híradásokban, hazugságokban, vagy csak egy-egy normálisabb helyen. A beteges önhittség a teremtés temetése a nyakunkon, a régi pályaudvar kopott vakvágányán töltött léha várakozásunk a felületesség, a dolgok mélyére bambuló parttalan szemlélődés, a szédítően veszélyes, ijesztő, sokszor kilátástalan mindennapok fele, a másik fele meg a júdáspénz. Egyre érzéketlenebb, apatikusabb kolóniákban pattan ki a szikra, ránk gyújtogatva fakult lelkeket, elnyűtt testeket.

A csalódás akkor tört rá először, amikor rádöbbent, hogy feneketlen kútba tekint, a kilátástalan, érzékelhetetlen sötétségbe. Álmából riasztott utolsó vendég fanyar elköszönése recsegett, szétrebbent minden elképzelt összefüggés, amit a Világról alkotott, alkottak neki eddig. Ebben a bizonytalan létezésben minek örüljön az ember? – kérdezi alkotóját.


Ott van neked a jó és a szép, mindaz, amit teremtettem. Ízlelgesd, gyönyörködj!


Amennyire lehetett, kóborolt a vakvilágban, Édentől egyre keletebbre, minden porcikájában a szép érintésére készülődött, tervezte a megszólítást, meghódítást, birtokba vételt. Vágyott a megbecsülésre, a rajongó elismerésre, a metálszürke halhatatlanságra. Nekilódult az ellenkező pólusnak, engedett a vonzásnak, ahogy igazi pogány, férfias portya ígéri, ész nélküli kotorászás egy varrókészlet puhatapintású gombolyagjai között, míg bele nem áll egy tű az ujjába. Kicsit felszisszent, mindent lesöpört egy mozdulattal.

Nem volt nehéz rátalálni a romlott szépségre. Hófehér lepedőjén piros vércseppek, hamu, gyöngyszemek, festék, levágott hajtincs. Elnyújtott teste megbámulható tökéletességben várakozott.


– Jöhetnek a Besenyők! (különben genetikai magány)


Letelepedtek, beolvadtak a magyarságba, megtartották a magzato(ka)t. Akkoriban érintetlen csendben hevert a polcon a Küretkanál szett, a Hemingway, Martin, Volkmann féle vasak helyett kétélűkard, kuruc szablya hasított. A halál kopaszon leselkedett a bokrok mögül, mint Maschinengewehr, vagy ilyesmi. Széles csípő támasztotta a rengő kebleket, majd szeretkeztek, szültek, szoptattak, szeretkeztek… gyarapították a hadinépet, aztán fogyni kezdtek, fogyatkozni.

Most meg itt van ez a gazdagon elterült napkrém a nőinapozó kövén. A lányok, asszonyok, szorgalmasan karmosodtak, szemöldökük, szőrük kopott, ívelt. A Szolárium Stúdió, Fitness Stúdió, Köröm Stúdió, szóval a világ legjobb körmösei, kozmetikusai alatt hullott a nyesedék, mint az esztergaforgács. Csokibarna, duzzadó implantátumok, csücsörítő ajkak, rebegő koromfekete hosszított pillák, bálás masztur, émelyítő tintavésett tetkó-perspektíva, nonfiguráció a lapckán, karajon, tarján. Nem győzzük kapkodni a fejünket az ápolt izomillatú bokaláncokra. Kortárs rabszolgapiac, válogatható portékák áznak a gombás jakuzziban. Lourdes-i jelenések, kéjes kacagások, Szentek és szajhák sokasága várja a parúziát. Pillanatnyilag nem szülnének, mert ezeknek nem.


– Attilám, nem nem nem soah!


Az évezredes bűbáj lassan elillan, marad az áramszünet, a hirtelen támadt csend, a beszűrődő fény, ami irtózatosan fárasztja az emberiséget. Kajáért azért, legalább azért ki kell menni, nem?!


– Kérem, haladjunk tovább, nincs itt semmiféle látnivaló! Ön miért nem visel optikai azonosítót? Az állampolgárok nem látják a sötétben!


Durr egy pofon, bak-fing nem ágyú, fecskendővel, ruhán keresztül, a bőr alá – így szedálódunk! Nyíltan, titkosan, hosszú, nyugodt álomba billenünk, aztán évezredek múlva (úgy tűnik) megint hátba veregetnek. Nem is tudom már, hogy kicsoda, egy lényegtelen történet folytatása.


– Hát kijöttél?

– Még háziőrizetben vagyok kacsint a monitor felé, sehol egy kutya, amelyikbe rúgni, csak mint lehetőség...


Az élethez kell a vagányság, az elektronikus nyomkövető, a sok gyerek, a kevés hiszti, távoli ostobaságok valamilyen művi virtuális rendezettség illúziója – mondjuk, a szabadságé a rezervátumban.



A szerző rajza


 

Kapcsolódó írásunk:




114 megtekintés

Kommentare


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page