Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Mélység saga
És akkor elkezdett a zenéről beszélni – nem igazán tudott másról sem –, ez különösen nehezére esett, mert ugye dinamikáról, frekvenciáról, amplitúdóról, akusztikai sajátosságokról a művészetnek leírt konvencionális esztétikai keretben kihívás épeszű gondolatokat eregetni, ilyenkor jön a bambaképű angolszász precedensjog, amit a muzsikára is rá lehet húzni: Hát ilyen még nem volt! Ez milyen gagyi már, Grammy-díj, záptojás…
Mert mi is az a zene valójában? A XXI. századi muzikális felfogás nem élt volna meg egyetlen kottányi előadást sem Beethoven, Mozart, Bach korában. A nagy klasszikusok a zenei műveik töredékét jegyezték csak fel. Hírnevük, halhatatlanságuk koncerteken, improvizációkban, megismételhetetlen csodákban maradt az örökkévaló világra, de most hagyjuk a sápatag kokó nélküli pre-Dzsimihendrikszes emlékeket.
Dioptriás úszószemüvege állítható orrnyergén hintázik, miközben púpja fölött élénken hunyorog a távoli kottára, időpillanatokban mért diszkrét értékeket igyekszik megjeleníteni a fiziológiai érzékelés analóg tartományában. Az ellenfél idegesen tekergeti a csatornakereső potmétert, időnként megáll, majd néhány unott pillanat múlva odébb ballag egy másik műsorra. Körülbelül 4-20000 Hertz között fülelnek a parasztok, és amit hallanak, az lehetőség szerint valami megmagyarázhatatlan rendező elv alapján szép, csúf, tiszta, hamis, disszonáns, amiről lehet aztán fantáziálni, magányos mellékhelyiségekben önfeledten dudorászni, utcán fütyörészni, végső soron ez az élmény az Úristen kedves, fülzsíron áttörő logikája.
Aztán egyszer eljutottak az operába. A vidéki házaspár, mint két virsli, szépen kifényesedtek, felöltötték a soha nem hordott gönceiket, aztán óvatosan belebújtak a Nibelung gyűrűbe. Ez volt a bérlet harmadik előadása, valamelyik kimaradt betegség miatt, egy másik halaszthatatlan programmá szenesedett, most meg alig értek oda, bedugult a körút, valahol le kellett támasztani a Suzukit, aztán rohanás a holisvanba. Elemlámpás udvariasság, roppantul kellemetlen a csöngetés után. A vonósok reszelni kezdenek, aztán a kürtösök beledudálnak a fokozódó hangzavarba, majd egyre harsogóbban zajong a kórus, az egész zenekari árok megárad a félhomályban, mint amikor aratáskor az ebédszünet végén felbődülnek a gépek, felemelt vágóasztallal a búzatáblába füstölnek a kombájnok.
Amikor a kismadár rászáll a hegedűs vállára, az a szélfútta hajtincsei között rángatja a szétszőrözött vonóját. Megáll az idő, rászakad az ég a földre, a hallgatóság hamupipőke évszázados álmába dermed, a színpadias látványba még ezer év múlva is beleborzongunk, ahogy a vén szellemek előmásznak a rablóvárak ormaiból. Máskor bólogatunk, távolról képzelődünk, hogy nem hallottuk, csak mesélték, biztosan szép lehetett. Nem! – mondom, hogy újra nemes lehessek egy pillanatra.
A szünetben szikrázó tekintettel kecmeregtek ki a zsöllyéből, valami tétova nézelődés után úgy döntenek, hogy Jézusom, micsoda árak, hogy öltözött fel ez az ápolatlan fickó, meg a bandája, egy színházi előadáson így beesni, ezeknek lövésük sincs Európáról, Wagnerről. Egy normális fehérember ábrázatot keresünk, de nem jönnek vissza a Grál-lovagok. A függöny mögül Richard fogcsikorgató lehelete kúszik felénk, tétova mozdulattal indulnánk inkább vissza az ülőhelyünk felé, aztán a gonoszt egy kóbor ötlet nyomán Lohengrin eleganciájával rugdalnánk fel a büfé pultjára parányi feloldhatatlan tritonus arpeggio lábmozdulatokkal. Néha előgurul egy dallam, egy harmónia, ahogy a gyerekek zongora darabjaikat gyakorlásszák, így nem mondanám, hogy dög unalom az élet, a virtuóz szeretetben színház, opera, koncert, az valamiért nincs. Maradnak a zsíros hétköznapok.
Jó lett volna seggbe rúgni azt a csávót, fantáziálgat a vidéki házaspár évtizedek múltán. Etika, esztétika a manapságban, hullik a közoktatásból, friss tepertőt, új szalonnát, kolbászt eszegetnek reggelire.
A szerző rajza
Kapcsolódó írásunk:
Comments