VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: A boltív



A boltív hasznos és látványos építészeti elem, és amikor még nem ismerték a vasbetont, ez a megoldás volt az egyetlen lehetőség – a fa szerkezetektől eltekintve – több méter széles folyók áthidalására. Amikor föltalálták, még gondolni sem lehetett arra, hogy valamikor majd fémből építenek többszáz méter hosszú hidakat.

Nem csak hidaknál használták a boltívet, hanem nagyobb kapuk építésénél, és ott is, ahol már nem távot, hanem teret kellett áthidalni: a kupoláknál. Templomok tervezésénél, katedrálisok „égbeemelésénél” valóságos boltív orgiákat rendeztek a múlt idők építészei. Érdemes megcsodálni ezeket a többszáz éves épületeket, de úgy, hogy szem előtt tartjuk, akkor még nem volt cement, beton és főleg a vasbeton hiányzott.

Gyerekkorom építő kockáiból, akár fából, akár kőből voltak, nem lehetett boltívet építeni. Ahhoz az építőszekrénynek enyhén ékalakú hasábokat is kellett volna tartalmaznia, ám ez, e játékok tervezőinek nem jutott eszébe. Ebből is látszik, hogy a jelenkor embere nem sokat törődik a boltívvel, noha lépten-nyomon a szeme előtt van. Pedig milyen hasznos lett volna (és lenne ma is), már kis gyerekeket is rávezetni erre a ravasz elvre.

A boltívet valahol, valamikor, valakinek föl kellett találnia. Addig, amíg az emberek kis kunyhókat építettek gallyakból, vagy akár mamutagyarakból (olyan is volt!), nem volt szükséges nagyobb távok fölött terpeszkedő tetőzetekre. Sőt később, amikor már hosszú fahasábokból építettek házakat, ott, ahol volt elég fa, ez az igény még sokáig nem jelentkezett. De hát fa nem volt mindenütt, és ahol kevés volt, ott inkább csónakok, hajók építésére használták.

Így aztán ott jött létre a boltív, ahol téglából építettek. Úgy tudjuk, hogy a téglákból álló ív csodálatos teherbíró képességét a szumírok, vagy ha úgy tetszik: sumérok fedezték föl Mezopotámiában.

Hogy találták föl? Nekiálltak gondolkozni és lépésről-lépésre jutottak el a megoldáshoz, vagy véletlenül jöttek rá? Ezt persze sosem fogjuk megtudni, és talán azt sem, hogy nem volt-e már egy nép a szumírok előtt, amely ismerte a boltívet. Badarság lenne azt hinni, hogy már mindent kiástunk és a föld mélye nem rejt újabb meglepetéseket. Itt most például Göbekli Tepére gondolok (Törökország), ahol boltívet ugyan nem találtak, de a csodás, faragott, óriási kőoszlopok majdnem olyan régen készültek a szumírok előtt, mint amennyivel a szumírok éltek korábban, mint mi! Azaz, ma közel 12 000 évesek!

Sok találmány köszönheti létezését a véletlennek. Hogy csak hármat említsek, ilyen a rádióaktív sugárzás, a Penicilin és a pillanat-ragasztó. Az viszont, hogy egy almának kellett Newton fejére esni ahhoz, hogy fölfedezze a tömegvonzást, biztosan csak jópofáskodó mese, de hogy az alkimisták kotyvalékaiból rengeteg véletlen felfedezés született, amikor mindenáron aranyat akartak csinálni, abban biztosak lehetünk.

Föltalálhatták a boltívet véletlenül? Igen! De annak magyarázatához rövid kitérőre van szükségem, noha – ha a kedves Olvasó megfigyelte – amit eddig írtam, más sem volt csak kitérő...


Néha látni olyan aszfaltozott felületet, amely már esetleg több éve hibátlan és sík, és egyszer csak dudorok, púpok keletkeznek rajta. Talán még gyakrabban figyelhetünk meg olyan gyökeret, amely fölemeli a járdát, vagy akár házfalat repeszt meg. Az aszfalt púpocskáit is feltörni kívánkozó hajtások okozzák. Mitől ilyen rettentően „izmosak” ezek a hajtások, vagy a gyökerek? A varázsszó az ozmózis. Ha két vizes oldatot vízáteresztő hártyával választunk el, akkor ha az egyik oldat sűrűbb a másiknál, a hígabb oldatból víz vándorol át a sűrűbb oldatba, mert a hártya a sűrűbb oldatban lévő anyagokat nem engedi át a hígabb oldatba, viszont a két oldat szeretné elérni az egyenlő sűrűséget. Ez az ozmózis. Ezen az elven alapul a gyökerek „hízása”, növekedése, és emiatt duzzadnak meg, majd hasadnak föl és csíráznak a nedves földbe vetett száraz magok. A gyökerek felülete ilyen, úgynevezett félig áteresztő hártya, amely nem csak vizet enged át, sőt szív föl a földből, hanem a szükséges tápanyagokat is. A duzzadás lassú, de hihetetlen erővel zajlik. Ha megtömünk egy borospalackot száraz babbal, aztán föltöltjük vízzel és bedugaszoljuk, a bab egy idő után szétrepeszti az üveget. Miután a duzzadó babok tömege nem folyadékként viselkedik, a belső térfogatnövekedés nem a dugót löki ki, hanem robbant!


Több mint negyven éve történhetett, hogy Hannoverban sétáltam a feleségemmel, aki abból a városból származott. A herrenhauseni kertet néztük meg (Herrenhäuser Garten), majd tovább mentünk. Téglafallal elkerített, nagy kiterjedésű, elhagyott épülethez értünk, amely talán valamikor a kerthez tartozó kastély istállója lehetett. A téglafal olyan volt, mint a legtöbb téglafal: az egymáson fekvő téglasorok fél téglahosszal voltak elcsúsztatva úgy, hogy mindig egy-egy tégla fedje le az alatta lévő sor tégla-találkozásait. A fal teteje szemmagasságban volt, nem kellett nagyon ágaskodnom, hogy átlássak fölötte. Az utolsó, lapjával fekvő téglasorra ráraktak még egy sort, élükre állított téglákból, mégpedig úgy, hogy a téglák a fal tetején keresztben álltak, tehát lapjukkal kerültek egymás mellé. Az építők habarcsot is használtak, ahogy illik. Az épülettel már régen nem törődhetett senki, és a fallal sem, mert a tetején mindenféle giz-gaz és moha nőtt. A növények gyökerei befurakodtak a téglák közé, és föltalálták a boltívet! A fölső téglasor fölágaskodott és vagy három méter hosszon elemelkedett az alatta lévő, lapjával fekvő téglasortól. Az ív közepén átfért a karom az így keletkezett nyíláson. Miután a fal hosszú volt, az ív melletti téglákat nem lehetett volna egyszerűen félretolni. Feltételezem tehát, hogy ha ráálltam volna az ív tetejére, elbírt volna !

Képzeljük csak el a duzzadó gyökerek elképesztő erejét, amellyel egy ilyen ívet tudtak létrehozni, de nem ám úgy, hogy a téglák között átnőttek a habarcson és az alsó téglákra támaszkodva emeltek, hanem csupán a téglák közötti tér szétfeszítésével !

Rögtön láttam, hogy így bizony – annak idején – fölfedezhették a boltívet véletlenül is. Hogy aztán tényleg így történt-e, sosem fogjuk megtudni, hacsak nem bukkanunk egy ékírásos szövegre, amelyben a véletlen fölfedezést ugyanúgy leírták, mint ahogy én most...


Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2011. VIII. 31.


Kapcsolódó írásaink:



45 megtekintés
MOGY-embléma_2019.png
Blogos rovatok
Kiemelt cikkek