VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: Az írógép – „A fürge, barna róka átugorja a lusta kutyát”



Furcsa itt ülni és nyomogatni a számítógép billentyűzetének előkelő finomsággal működő gombjait és elgondolkozni azon, hogy nemrégen még írógéppel írtunk. Valamikor 1978-79-ben elkezdtem verseket írogatni. A dolog komolytalanul kezdődött és a versikék is komolytalanok voltak. Miután saját csemetével nem rendelkeztem, két öcsém gyerekeire gondolva szójátékokat gyártottam hasonló hangulatban, mint amilyenben valamikor a jól ismert Nem minden szarka farka tarka ... mondóka születhetett. Írógépem nem volt, hiszen addig nem is volt rá szükségem. Borzalmasan ronda kézírásom miatt játszottam ugyan az írógép vásárlás gondolatával, de miután a géphiányt nem éreztem égető ügynek, a gépvételt szép kényelmesen halasztgattam.

Jutka – gyerekkori jó ismerősöm – Bernben élt egy rövid ideje egyedül. Egyedül, mert hét évvel fiatalabb barátja Amerikába ment. Jutka nem volt hajlandó vele menni, pedig a barátja vitte volna. A válás mindkettőjüknek meglehetősen fájdalmas lehetett, de hát így döntöttek. Jutka megkért engem, hogy vigyem el Schaffhausenba, ahol barátjának egykori lakását kellene felszámolnia, és e lakáshoz fűződő emlékei miatt nem szeretne egyedül odamenni. Ő vonattal jönne Zürichbe és akkor innen kocsival mehetnénk Schaffhausenba. Ez ellen semmi kifogásom nem volt, mert így alkalom nyílt hosszabb beszélgetésekre, és mert alig ismertem azt a kis várost, reméltem hogy majd egy kicsit őgyeleghetünk is benne.

Míg Jutka rakosgatott és rendezgetett a lakásban, kiválasztottam egy könyvet a sok közül, leültem egy karosszékbe és olvastam. Nem akartam a rakodást zavarni, mert segíteni úgysem tudtam volna. Nagyon hamar készen lettünk, és javaslatomra bementünk az óvárosba sétálni. Ez az eset csak szombaton történhetett, mert az üzletek nyitva voltak. A munkám miatt más hétköznapokon nem is tudtam volna megtenni Jutkának ezt a szívességet.

Az egyik könyvüzlet kirakata előtt megálltam, mert könyvüzletek kirakata előtt nem tudok csak úgy egyszerűen elmenni. Nem mintha kerestem volna valamit, de valamit találni keresés nélkül is lehet. Egy sárga kis könyvecskére lettem figyelmes: Max und Moritz. Gyerekkorom óta ismertem a híres történetet, de nekünk német eredetiben volt meg, amiből akkor nem sokat értettem. Később aztán – német nyelvterületen lehetetlen elkerülni – közelebbről is megismertem, sőt megszerettem Wilhelm Busch jó néhány további történetével együtt. Könyvszekrényemben legalább egy példányom volt belőle és talán további két-három, különböző Busch-kötetekben.

Nézem a könyvecske árát: három frank. Ez 1979 végén, vagy 80 kora tavaszán lehetett. Akkor a könyvárak már olyan magasak voltak, hogy három frankért nem lehetett otthagyni egy könyvet! Bementünk a boltba, mert szerettem volna megnézni, hogy mitől olyan olcsó. Aszongya: Printed in Great Britain. Na – gondoltam –, akkor talán vannak benne sajtóhibák és azért ilyen olcsó. Ám a könyv belül is tisztességes benyomást keltett. A rajzocskák színezettek voltak, s ez egészen olcsó kiadásoknál nem szokásos. Egyébként, ha jól tudom, a történet első kiadásában, 1865-ben sem voltak a rajzok színesek. Megvettem.

Zürichi lakásomban a dívány és a tévékészülék között hosszú, keskeny és alacsony asztalka állt, amelyen tornyosult a rendetlenség. Újságok, nyitott könyvek, fontos és kevésbé fontos levelek, rajzok, tervek és nem odavaló dolgok (piszkos zsebkendő) halmaza várt arra, hogy egyszer valamikor rászánjam magam a rendrakásra. A könyvecske mindennek a tetejére került, mert nyilván lusta voltam helyet keresni számára valamelyik könyvespolcon. Hangsúlyozottan nem azért tettem oda, hogy majd olvasgatom, hiszen kívülről tudtam belőle részleteket. Végül is ma sem tudom, miért vettem meg. Talán arra gondoltam, hogy majd valakinek elajándékozom – de biztosan nem csak azért csaptam le rá, mert olcsó volt.

Röviddel ezután kitört rajtam egy iszonyatos nátha. Rajtam sajnos mindig iszonyatos náthák szoktak kitörni, és olyankor félholt vagyok. Ami sok mindenkinél csak néhány szipogásból és egyetlen csomag papírzsebkendő elhasználásából áll, az nálam napokig tartó katasztrófa, amely torokfájással jár és néha hónapokig tartó köhögéssel végződik. Ezzel szemben a valódi, súlyos influenza nálam könnyű lefolyású. Néha egy kis lázzal jár és enyhén becsípett állapotban érzem magam, de két-három napnál hosszabb ideig nem szokott tartani. Ráadásul nagyon ritkán kapom meg.

Ültem a díványon, néztem a tévét, könnyezett a szemem és ömlengett az orrom. Közben kinyitottam a könyvecskét és elkezdtem játszadozni a rímekkel. Megpróbáltam azokat magyar rímekké alakítani, de esküszöm, hogy nem volt szándékomban lefordítani az egész történetet. Viszont egy papírlapra fölírtam a próbálkozásokat, de – mint mondom – mindezt tévénézés közben. Másnap persze nem mentem dolgozni, de az is lehet, hogy amúgy is hétvége volt. Reggel a be-nem-kapcsolt tévé által terjesztett, kellemes csöndben megnéztem az előző esti irkálmányokat. Némelyik részlet egész jól hangzott, sőt volt egy versszak, amely szinte szó szerint azonosra sikeredett:


„Fließet aus dem Aug, ihr Tränen!„Könnyeim folyjatok szépen!

All mein Hoffen, all mein Sehnen,Minden vágyam, hő reményem,

Meines Lebens schönster TraumÉltem legszebb álma tán

Hängt an diesem Apfelbaum!ˮCsüng ezen az almafán!ˮ


(...sírdogálta el Bolte özvegy a faágon lógó, döglött csirkéit látva.)

Miután a náthától való kínlódásomon kívül más dolgom nem volt, folytattam a rímekkel való játszadozást, és estére a történet fele – nagyon rögtönzött alakban – „lefordítódottˮ (hogy ne mondjam: lefordult). Aztán a papírlapokra a rendetlenség újabb rétegei rakódtak és teljesen elfelejtettem a dolgot.

Gabriellát 1974 nyarán ismertem meg, amint Zürich belvárosában kószáltam. Egy kirakat előtt állt és egy ismerősével beszélgetett magyarul. Persze megszólítottam őket.

Barátság lett a megszólításból. Nem régóta tartózkodott Svájcban és még gondjai voltak a német nyelvvel. Karácsonyra egy kövér Wilhelm Busch-kötetet ajándékoztam neki, mondván hogy Busch német nyelvezete a legjobb, amit kívánhat magának az ember a némettanulás elején. Gabriella nem Zürichben lakott és a távoli és laza barátságból az lett, hogy férjhez ment. Hamarosan két fia született aránylag gyors egymásutánban, aztán elvált a férjétől. 1980 nyarán meglátogatott a két csemetéjével. Valahogy szóba került az egykori, karácsonyi ajándék, amiről eszembe jutottak a fordítási játékaim és azokat meg is említettem. Gabriella kíváncsi volt rájuk, ezért aztán az asztalon rövid ásatásokat végeztem és a papírlapokat sikerült is előkotornom. Az addig összeállt szöveg tetszett neki és nógatott, hogy csináljam tovább és okvetlen fejezzem be a fordítást.

A következő náthám nem sokat váratott magára (volt olyan év, amelyben hatszor élvezhettem ezt a nyavalyát!), és akkor a rögtönzött fordítás a rendetlenség felszínén hevert... Így hát belefogtam. Mégis, amikor valakinek azt mondtam, hogy a Max und Moritzot véletlenül fordítottam le – amit az illető mulatságosnak talált –, egyáltalán nem jártam messze az igazságtól. Amikor aztán 1980 őszén a Nagy Mű készen hevert előttem, elég jónak találtam ahhoz, hogy Magyarországon kiadathassam. Sőt, kétnyelvűen kellene kiadatni – gondoltam –, hiszen akkor szolgálhatna mint szórakoztató, tanulmányi segédeszköz mindazoknak, akik németül tanulnak. Ez a történet a németben annyira ismert és olyan nagyon hozzátartozik a német nyelvű, általános műveltséghez, mint a franciában A kis herceg, vagy az angolban a Micimackó. A magyarban nem is tudok hasonlóan fontos és elterjedt történetet példaként említeni. Igen ám, de akkor géppel kellene leírnom, mégpedig a két nyelven egymás mellé. Ahhoz viszont egy olyan írógépre lenne szükségem, amely „magyarul tudˮ. Igaz, úgy emlékeztem, hogy a gyerekkoromban használt magyar írógép nem tudott „eléggéˮ magyarul. Például nem volt rajta ű. Meg aztán mit kezdek egy magyar írógéppel, amelyik nem „tudˮ egyidejűleg németül is, azaz nincs rajta ä, Ä és ß?

Bementem egy írógépeket is áruló üzletbe (akkor még volt ilyen). Megkérdeztem, mennyibe kerülne egy gép magyar betűzettel? Azt mondták, ugyanannyiba, mint a német (ez esetben svájci-német) betűzetű, csak meg kell rendelni. Savanyú pofát vágtam. Nem értették, miért. Elmagyaráztam a bánatomat, azt ugyanis, hogy a magyar betűzet nekem tulajdonképpen nem is lenne elég. Erre azt mondták, hogy kívánságra bármelyik betűt kicserélik vagy átalakítják. Egy átalakítás 35 frank. Hogy a gép mennyibe került, arra pontosan már nem emlékszem, de az ár valamivel 500 frank alatt volt. Kis gépet akartam venni, amelynek 44 billentyűje van (a „nagy gépˮ 46 billentyűvel dicsekedhetett). Kaptam az üzletben hat-nyolc különböző betűzetet bemutató nyomtatványt. Közöttük volt a magyar, a német, a svájci-német, az osztrák és talán még három-négy más változat. Hazamentem gondolkozni. Minden lehetséges magyar és német betűt akartam, de persze úgy, hogy a legkevesebb kallantyút kelljen megváltoztattatnom. (A kallantyú szót Zilahy Lajos Magyar írógép című verséből vettem át. Ő nevezi a gép betűket hordozó és papírra lecsapó karjait kallantyúknak.) Kiderült, hogyha a német betűzetből indulok ki – tehát nem a magyarból –, akkor nyolc kallantyú átalakíttatásával megúszom, s ez 280 frank különkiadást jelentett volna. (A magyar betűzetből kiindulva 11 kallantyú megváltoztatására lett volna szükség.) Abban az időben a Philipsnél dolgoztam, s ennek óriási előnye volt, hogy sok műszaki termékre komoly kedvezményt kaptam, erre az írógépre például közel 50 százalékot! Végül – a nyolc kallantyú átalakíttatásának ellenére – alig fizettem többet a gép üzleti áránál.

Persze a Nagy Ügy érdekében a betűzetből, helyesebben a jelrendszerből néhány jelet föl kellett áldoznom: eltűnt a fölkiáltójel és a pontosvessző. A fölkiáltójelet a hiányjelből és a pontból tudom – a visszaváltó segítségével – összeállítani. Ugyanígy a pontosvesszőt a kettőspontból és a vesszőből. Viszont az ä, ő és ű betűknek külön kallantyúik vannak, amelyeken a nagybetűk is helyet kaptak. Már nem tudom, hogy mi mindent cseréltettem ki (és tüntettem el!), hogy helye legyen az á-, é-, í-, ó- és ú-nak, azonban ott a nagybetűk már nem fértek el. Tehát az Á, É, Í, Ó és Ú-t, az A, E, I, O és U-ból kell gyártanom egy külön ékezet és a visszaváltó segítségével. Természetesen egy „profiˮ gépírónő nem tudna írni rajta a megszokott sebességével, mert minden máshol van, de én, aki csak egyetlen mutatóujjat használok az írásra, még így is kicsit gyorsabban gépelek vele, mint ahogy kézzel írok. Igaz, hogy kézzel nagyon lassan írok és rondán, mint ahogy már említettem, viszont az írásom jól olvasható.

Ha már itt tartok, szólok néhány szót a kézírásokról. Négyféle írás van: 1) Ronda és olvashatatlan. Erre az írásra nem érdemes sok szót fecsérelni. Pontosan annyi értelme van, mint egy hajónak, amely nem marad fönn a vízen. 2) Aztán van a ronda, de olvasható írás. Ilyen az én írásom. 3) Van a szép, sőt néha gyönyörű írás, amely jól olvasható. Az ilyenben gyönyörködöm, mint jól sikerült művészi alkotásokban, és „elkövetőiketˮ csodálattal bámulom, sőt úgy irigylem, mint ahogy egy teknősbéka irigyelheti a viharmadár mozgási képességeit. 4) Végül van a gyönyörű, de olvashatatlan írás. Az ilyen rosszabb, mint az úszni képtelen hajó, mert nem elég, hogy az ember nem tudja elolvasni, de az írás szépségében ráadásul még gyönyörködni is kénytelen! Ennyit a grafológiáról. Többet nem is érdemes szólni róla, mert teljesen gyerekes elképzelés, hogy az írásból valakinek a jellemére lehetne következtetni, vagy hogy a képességeit lehetne megítélni. Ez majdnem akkora marhaság, mint az asztrológia! Viszont elismerem, hogy egyes foglalkozási ágaknál a szép kézírás elengedhetetlen. Ha tőlem függene, olyan valakit, akinek az írása olyan csúnya, mint az enyém – írása olvashatóságának ellenére –, még utcasöprőnek se venném föl!

Hát ezért kellett föltalálnom a két nyelven „tudóˮ írógépet...


E gépvásárlás több mint harminchat éve történt, és noha azóta elfutott egy évszázad harmadrésze, olyan tisztán látom magam, ahogy az írógépüzlet eladójával tárgyalok, mintha tegnap történt volna... Itt felmerül az a lélekbevágó kérdés, hogy jó-e az, ha az ember mindenre úgy emlékszik „mintha tegnap történt volnaˮ? Hiszen így az egész hosszú élet csak néhány rövid napnak tűnik...

A kis, hűséges írógépem még ma is pompásan működik. Igaz, hogy eltört benne egy alkatrész, s ennek következtében nem változtat irányt a színszalag, ha lefutott a csévéről. Ilyenkor leemelem a gép fedelét és egy hosszú, vékony tárgy segítségével – például egy ceruzával – megpöccintem a megfelelő kart, és már mehet is tovább az írás. Rengeteget írtam rajta, és amíg nem volt elérhető a „házi számítógépˮ, talán én voltam az egyetlen az egész világon, akinek a kis, 44-billentyűs írógépével tökéletesen lehetett magyar és német szöveget írni. Természetesen angol szövegek írására is alkalmas, mert megmaradt rajta az a 26 betű, amellyel minden angol szó leírható (hogy aztán azokat a szavakat miért egészen másképp mondják, mint ahogy leírták, az más kérdés). Itt eszembe jut az a mondat, amelyet a gépíró kisasszonynak készülő angol lányokkal gépeltettek orrvérzésig, mert benne az angolhoz szükséges, összes betű előfordul:

The quick brown fox jumps over the lazy dog.

A fürge, barna róka átugorja a lusta kutyát.



Zollikerberg, 2016. XI. 15.


Kapcsolódó írásaink:



31 megtekintés