Gyimóthy Gábor: Beszéljünk a virágokról – avagy hogyan születik róluk vers
Hétköznaponta elsétálok Kisunokámért az óvodáig. Az „ovi” tőlem kereken egy kilométernyire van. Az út fele hegynek föl vezet. Ez nekem – miután más ember az én koromban már 85 éves – éppen megfelelő, napi testmozgás. Egészségileg talán kicsit kevés is, de lustaságilag pont a határon (határomon) van. Eddig soha nem jártam ilyen rendszerességgel a „természetet”. Igen, a természetet, miután a város szélén, rendkívül zöld övezetben lakunk. Így aztán idén már az év elejétől figyelhettem meg a természet újraéledését – valójában alig kellett újraélednie, hiszen nagyon enyhe telünk volt, és a tavasz eleje meleg volt és korán jött. Igaz, hogy aztán májusban újra „visszatelült” az idő, de azon most már szerencsére túl vagyunk.
Nap mint nap láttam a különböző virágokat, amelyek közül rengeteget ismerek már gyerekkorom óta, de névszerint sajnos csak néhányat. Most aztán volt (van) időm, kedvem és lehetőségem az ismert virágok ismeretlen neveinek kikeresgélésére. A megtalált nevekre megtanítom Kisunokámat is, nem csak magyarul, hanem németül is, hiszen neki valószínűleg ez lesz a „teljes hazája”, nem csak úgy, mint nekem, jött-mentnek (igaz, hogy már közel kétharmad évszázada vagyok jött-ment...). Bár, ha nagyon jól megtanul magyarul, akkor neki talán lesz egy második „teljes hazája” is. Fontos, hogy most tanulja meg ezeket a neveket, mert a gyerekkorban megtanultakat én sem felejtettem el eddig, de amiket most keresgélek ki, azokat jövőre újra ki kell majd keresgélnem, mert addigra talán már azt is el fogom felejteni, hogy azok már egyszer kikeresett nevek voltak...
Na igen. Nekem senki nem magyarázta el az ezer virág nevét gyerekkoromban. Noha falun nőttem föl, Anyukám pesti lány volt, Apukámnak meg más dolga volt. Mellesleg, szerintem őt sem tanították meg az ezer virág nevére. Így hát az maradt meg, amit fölcsíptem valahogy, valahol. Ismertem persze a pitypangot és a százszorszépet. És Anyukám néha gyönyörű csokrot kötött a mezei virágokból. Abban mindig volt pipacs, búzavirág, konkoly, vad szarkaláb és néhány szál búzakalász. Volt benne talán még más is, de most csak ezekre emlékszem. Noha itt csak a vadvirágokról szeretnék beszélni, de azért talán illik megemlíteni a házunk körüli „szelíd” virágokat is, legalábbis néhányat, amelyekre emlékszem. Tavasszal nárciszok, tulipánok virítottak és sok szép pünkösdirózsa. Volt nyolc-tíz különböző rózsánk is és nyári virágok mint a büdöske (tagetesz), árvácska, dália és a petúnia. Anyukám kedvenc nyári virága volt a Gaillardia, amit mi „mexikói Napnak” hívtunk. Most látom csak, hogy a magyar neve kokárdavirág.
Aztán ott voltak a házkörüli cserjék, többé-kevésbé gyönyörű és jóillatú virágaikkal. Elsőként nyílt az aranyvessző, vagy aranyág (Forsythia), amelyet rengetegen, teljesen tévesen „aranyesőnek” neveznek. Ehhez a cserjéhez az aranyesőnek semmi köze sincs! Nagyon ajánlom a valódi aranyeső megismerését, mert gyönyörű, fürtökben lelógó, sárga virágai vannak, viszont igencsak mérges növény. A pillangós virágúakhoz tartozik, mint a hüvelyesek, és később virágzik, mint az aranyvessző. Volt egy-két, ugyancsak korán virágzó japán birsünk is. És volt jónéhány, bódítóan illatos virágú „jázmin” bokrunk is, melyet mindenki (mi is) ugyancsak tévesen nevezünk és nevezünk jázminnak. Növénytanilag egyik jázmin fajtának sem rokona. A valódi neve jezsámen (fogadni mernék, hogy száz, kedves Olvasóm közül, legalább nyolcvanan sosem hallották ezt a nevet...).
Volt néhány orgona színű orgonánk és kedvencemből, a húsos, sötétlila orgonából is néhány bokor. Ha jól emlékszem, fehér orgonánk is volt. Volt egy nagy labdarózsa cserjénk és néhány fehér virágú bokrunk, amelyet mi – bár tudtuk, hogy tévesen – „mirtusznak” neveztünk. Nem sikerült kiderítenem a magyar nevét. Valami Deúcia-féle (a német neve Sternchenstrauch). Volt egy-két alacsony sóskaborbolya bokrocskánk is, és néhány, különböző színű, kerti mályva cserjénk, amelyek a tomboló nyár derekán kezdtek virágozni. A bokrok között ibolya virult tavasszal – fehér ibolyánk is volt – és májvirág. Ezekre emlékszem, és hogy a gazdasági udvarunk közepén annyi kamilla (Orvosi székfű) nőtt, hogy kaszálni lehetett volna...
Igaz, később „keletkezett” egy kis növénytani „kiképzésem”, mert első feleségem tanítgatott kirándulásaink, sétálgatásaink folyamán. Ő a zürichi ETH-n botanikát tanult, ebből később doktorált is, csak éppen a gombákra szakosodott botanika volt a fő ismereti területe. Rendszerint magunkkal vittük a Magyarországról kapott növénymeghatározó könyvecskénket, amelyet jobbnak tartott a németnyelvű könyveinél. Az általa már ismert növények neveit gyakran latinul mondta, amiért nagyon összeszidtam. Mondom: „Német az anyanyelved, tessék megtanulni németül is!” Aszongya: „Azt nem lehet, mert a növényt minden vidéken másképp nevezik, legalább nyolc-tíz neve van.” Mondom: „Akkor tanuld meg, mind a nyolc-tízet! Különben oda jutunk, mint ahol az angol tart, amelyben sok mindennek a latin nevét használják, kacifántosan kiejtve a szót...” De erre lusta volt. Ezért aztán én tanítgattam a német nevekre a latinból kiindulva. Persze a magyar neveket is megtanultuk, aztán azokat én tisztességesen el is felejtettem (hol volt akkor már a – jól megjegyzős – gyerekkorom...?). Az is igaz persze, hogy egy-egy kiránduláson megtanult, egy-egy (vagy két-két) szó, ha nem ismétlődő eset, könnyen feledésbe merül, erről nem csak a kor tehet.
Visszatérve az idei évre, az apró virágok igyekezve nyíltak. Itt annyi eső esik, hogy a gyep szép marad akkor is, ha nem irtanak ki belőle mindent a füvön kívül. Ezért aztán vadul nyíltak a kankalinok, a sáfrányok (krókusz) és a százszorszépek, amelyeknek nem is nagyon kellett erőlködniük, hiszen virítottak egész télen a hó alatt is, a „hószátyár” tél ellenére! Egyik legkorábbi virág a hóvirág, a tavaszi tőzike és az ibolya mellett, a salátaboglárka.
Boglárka rengeteg van. Vannak vidékek, ahol a százszorszépet is boglárkának nevezik, noha az még csak nem is sárga virágú, mint ahogy pedig a legtöbb boglárka sárga. Az az érzésem, hogy a boglárka név valami miatt rettentően népszerű és a virágok nagy részét egyszerűen valamilyen boglárkának nevezték el (leboglárkázták...). Van boglárka cserje, is és a platán magyar neve boglárfa. (Annak a fának a nevét már senki nem merte kicsinyítő képzővel ellátni...) Ezenkívül van jónéhány boglárka nevű lepke is. A salátaboglárka levele volt régen az első C-vitamin-dús eledel a kemény telek után – amikor még nem lehetett az üzletekben télen is mindenféle nyári növényt és gyümölcsöt kapni. – Amint rájöttek hogy a C-vitamin hiánytól skorbutot lehet kapni, fölfedezték az áldásos salátaboglárkát. Ezért a német neve Scharbockskraut. A Scharbock a skorbutból származik. Ez a növény nem nő a gyepen, hanem inkább az erdőszéleken.
Aztán elborított mindent a pitypang, vagy gyermekláncfű. A pitypangot rengetegen nevezik kutyatejnek, mert a virágát leszakítva fehér tej-lé csöppen ki a csőszerű szárából. A kutyatej szárából is, és sok más növényből is, például a füge letépett leveléből is csöppen ilyen tej. Kevés még a fejessalátában is található. Azonban a pitypangnak ugyanúgy nincs semmi köze növénytanilag a kutyatejhez, mint az aranyvesszőnek az aranyesőhöz. Viszont a „tejéről” érdemes néhány szót szólni. Ennek a növényi tejnek a fő alkotórésze az izoprén, ami hosszú szénláncból álló molekula és ráadásul dién, ami azt jelenti, hogy a szénláncban két kettős kötés is van. A polimerizált izoprén a poliprén, vagy poliizoprén, ami nem más, mint a nyersgumi, vagy kaucsuk.
Ezeket a molekulákat valahogy úgy kell elképzelni, mint egy marék kihűlt és összeragadt spagettit. A spagettit föl lehet melegíteni, vagy vízbe tenni és szálanként szét lehet választani. A poliizoprén fő előnye, hogy a polimerizációs folyamat csak egy kettős kötést tüntet el a szénláncból, a másik megmarad. Ezeket a kettős kötéseket föl lehet törni a szomszédos „spagettikben”, és kénatomokkal hidakat lehet létesíteni a „szomszédok” között. Ez a vulkanizálás. Az eredmény a gumi, amelyben a kénatomok a „spagetti halmazból” háromdimenziós hálót csináltak. Ezeket a „spagettiket” már nem lehet szálanként különválasztani. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a gumi nem termoplasztikus anyag, azaz, ha melegítjük, tönkretehetjük ugyan, de folyadékká olvasztani már nem lehet. A kész gumit is szokták kaucsuknak nevezni. Ami azonban merő marhaság – ezt sportújságírók évtizedeken át csinálták: a pingpong labdát nem lehet kaucsuk labdának nevezni, egyszerűen azért, mert nem az! Nem tudom, ma miből csinálják e labdát (talán acetál-gyantából), de régen celuloidból volt. Abban az időben sok minden volt celuloidból (amit én így írok, mert nincs ember, aki a szó első l-jét kettőzötten mondaná), például a filmek, fogmosópoharak, fésűk, fogkefenyelek, hajpántok, hajcsatok, stb.
Természetesen a pitypangból is lehetne gumit csinálni, csak nem lenne nagyon gazdaságos, viszont egy rokonából, a kokszagízból (gumipitypang) próbáltak is gumit gyártani az oroszok, mert nem volt olyan „eléggé trópusi” területük, amely alkalmas lett volna gumi- vagy kaucsukfa ültetvények létesítésére. Ahogy hallom, most a németek próbálkoznak vele. A dolog sikere csak attól függ, mennyire lesz gazdaságos a növényi tej kinyerése.
Elnézést kérek a virágoktól való elkalandozásért, bár egy író ilyesmivel ne törődjön. Fogalmam sincs arról, hogy ki fogja olvasni, amit írok, lehet hogy egyesek pont ezt a részletet fogják a legizgalmasabbnak találni, vagy mondjuk szerényebben: a legkevésbé unalmasnak...
Amikor a pitypangok erőteljes rohama már lanyhulóban volt, fölfedeztem a nyiladozó martilaput, és az útszéleken megjelent a vérehulló fecskefű – ennek a teje narancssárga színű –, a nefelejts, a fürtös gyöngyike, az odvas keltike, és már virágzott az örökzöld meténg. Itt-ott láttam gyöngyvirágot is, és a szamóca szerény kis virágai is nyíltak. Az erdőben pedig a téltemető – már jóval korábban – és a szellőrózsa virult. Csak a közvetlen környezetünkről beszélek. Nálunk például nem terem a máshol gyakori medvehagyma.
Na, jött az első fűnyírás! Macedón házmesterünk vígan furikázott a kis fűnyíró járgányával. Néha fölvette magához Kisunokámat, aki nagy hetykén ült a herkentyűn. Az első fűnyírás után eltűnt az eddig fölsorolt virágok nagy része: kankalin, sáfrány, ibolya, pitypang, százszorszép, stb. Viszont egy-két nap alatt – szinte varázslatosan – megjelentek a különben rövidre vágott pázsitban a réti kakukktorma arasznál magasabb virágai. Helyenként illegette magát néhány, már korábban nőtt margaréta. Ott, ahol csoportokban álltak, azokat megkímélte derék házmesterünk, körülnyírván a virágszigeteket. Aztán már csak kis, rövidszárú lóhere virágok mertek várni a következő fűnyírásra.
Lakóhelyünk és az óvoda között viszonylag nagy kórház terül el, ahol engem eddig már jónéhányszor helyrehoztak. Emellett sétálok el, ha megyek a Kisöregért, és a másik oldala mellett jövünk vissza. A környékén néhány füves területen szándékosan hagyják magasra nőni a füvet, hogy azon mindenféle lepke és rovar tenyészhessen. Csak akkor vágják le, amikor már gyakorlatilag minden elvirágzott. Itt aztán valódi vadvirág-tobzódás folyik. Az első föltűnő, sárga virág a sokvirágú boglárka volt, aztán jött a mezei csorbóka, majd a harangláb, a mezei varfű és a réti imola. Most meg már tele van a vidék vadzsályával, baltacímmel, patkócímmel és ki tudja, mi mindennel még? A füves területek szélén alacsonyabb, boglárkaszerű, sárga virágokat fedeztem föl. Az egyik tényleg boglárka, ez a kúszó boglárka, a másik viszont a megtévesztésig hasonló, aranyos pimpó. E két növényt csak a leveleik különbözősége alapján tudtam egymástól megkülönböztetni.
Érdemes ezeket a virágokat (és a rengeteg többit!) megismerni és neveiket megjegyezni, hiszen szókincsünk tekintélyes részét képezik, és szinte teljesen használaton kívül sínylődnek, aztán a virágok ismeretével együtt feledésbe merülnek.
Bár a sétáimon főleg a földi – földhözragadt – virágokat nézegettem, azért a cserjékről, bokrokról, fákról is érdemes szólni néhány szót. Amikor még sehol egy levél sem rezdül, mert még nincs, virágzik a som. Minden évben nagyon örülök ezeknek a rettentően szerény virágoknak, mert ez azt jelenti, hogy már meg vannak számlálva a tél napjai. Azok persze mindig meg vannak számlálva, de a somvirág lelkesítően mutatja, hogy már csak kevés van belőlük. Korán virágzott az aranyvessző, a japán birs és a kertekben itt-ott látható – nagyon kevés – gyümölcsfa. Egy vadszilva föltűnően szép virágzására emlékszem határozottan. Aztán jött a májusi tél! Tizedike táján be kellett mennem a városba – ez kereken 200 méterrel fekszik alacsonyabban a mi vidékünknél –, ahol meglepetten láttam egy virágzó aranyesőt és egy virágzó vadgesztenyét, emennek bokrétafa a tisztességes magyar neve. Majd virágzott néhány szerencsétlen orgona, illattalanul, mert olyan hideg volt. Aztán melegebb lett, és naponta sétáltam el egy bódító illattal virágzó labdarózsa mellett. Érdekes, nem emlékszem rá, hogy a gyerekkoromból ismert, ugyancsak gyönyörűen virágzó labdarózsának illata lett volna...
Akác nincs a mi vidékünkön, de a városban már biztosan elvirágzott. Itt most kezd virágozni a fagyal, a bodza – csoda, hogy ilyen későn –, és ahogy látom, már a hárs bimbói is türelmetlenül toporognak a startlukakban. Szorosan az egyik ház fala mellett virágozni látok egy Bougainvilleát. Egy óriási, kerámia virágládába ültették ezt az Alpoktól délre, a Földközi-tenger környékén nagyon gyakori növényt. A ház úgy áll, hogy a növény csak késő délután kap napfényt, és mégis olyan vadul virágzik, mintha valahol a rekkenő napon lenne. Megtudtam, hogy magyar neve is van: murvafürt. Ezt többszörösen csodálom. Egyrészt, mert Magyarországon soha, sehol nem találkoztam ezzel a virággal (itt, Svájc északi részén se láttam sehol máshol). Másrészt, mert vajon mitől murva? Hol vannak a fürtjei? És ki adhatta neki ezt a nevet? Ám lehet – sőt nagyon valószínű – hogy ez a név még a Trianon előtti idők származéka, hiszen a mai Horvátország területén rengeteg lehetett ebből a növényből.
Amiről itt nem írtam, azok a különböző, valódi füvek. Azok terén az ismereteim sajnos nulla-tudással azonosak. Nincsenek föltűnő és szép virágaik, minek megtanulni a nevüket és megkülönböztetésüket? Hát nem! Noha legtöbbjük nagyon hasonlít egymásra, de pimaszság lenne velük szemben a nemtörödömség és a megismerésük elhanyagolása.
Ami pedig most következik, egy virágos vers, amely imént támadt gondolataim-érzéseim nyomán született meg bennem.
Júniusi mező és rétCsodálatos: mező s a rét !
Ismered-e minden füvét ?
Én – noha már sokat tudok –
bizony még csak kezdő vagyok.
Nyisd ki eme kincses ládát,
ismerd meg minden virágát.
Álmodsz gazdag trópusokon ?
Orrod előtt itt e vagyon !
Igaz, hogy csak kis virágok,
de olyan sokfélét látok,
szinte megszámlálhatatlan.
Újabb s újabb bimbó pattan.
S a jópofa virágnevek
– néhányat itt kiemelek –
nem csak pitypang van s lóhere,
ez a boglárkáknak tere.
S Íme, ez a név se móka:
itt a mezei csorbóka.
Lépésnyire onnan tova
nyílik a réti imola.
Aranyos pimpó virága,
a kis kúszó boglárkára
ikerként hasonlít, látod ?
Ne téveszd e két virágot.
Rózsaszínű virág, íme
kérded, vajon baltacím-e ?
Az bizony, s emitt e sárga
a patkócím kis virága.
Mezei varfű – úgy illik –
viszont kékeslilán nyílik.
A harangláb – csak említem –
sötét lilán tetszik nekem.
Kék, lila, sárga és fehér
– a rózsaszín is belefér –
virág nyílik, méhre várva,
ez a méhek színvilága.
(Piros színű csak a pipacs.
Méh nem száll rá. Nem, mert makacs,
hanem azt a színt nem látja,
pipacsillat is tán bántja.)
Keress föl egy tarka rétet,
csodáit ott majd megéled
s látod, milyen szép az élet...
Nekem aztán elmeséled.
Zollikerberg, 2021 VI. 17.
Kapcsolódó írásaink:
