Gyimóthy Gábor: Tea
Hol kezdjem?
„Az elején!” mondaná a kedves Olvasó, ha tudná, hogy mi vár rá, mire végre a tárgyra térek. Könnyű mondani! Csakhogy egyrészt, hol van valaminek az eleje? Létezik valami előzmények nélkül? Ma már pedzik, hogy még az ősrobbanás (amiben egyébként nem hiszek) sem keletkezhetett előzmények nélkül. Akkor pedig az sem lehetett a kezdet! (Ha egyáltalán lezajlott!) Másrészt, most még én sem tudom, hogy mikor érek a történetnek ama részéhez, ami miatt belekezdtem ebbe az írásba. Harmadrészt – és ez teszi a kezdet meghatározását a legnehezebbé – honnan tudom, hogy a kedves Olvasót nem éppen az a szakasz érdekli-e leginkább, amely végül is elvezet a tulajdonképpeni mondanivalóhoz? Mellesleg: honnan tudom, hogy maga a mondanivaló érdekel-e valakit?
Ha feltételezem, hogy senkit nem érdekel, abba is hagyhatnám az írást. De nem hagyom abba! Nem akarok ezáltal gyámkodni a kedves Olvasó fölött, hiszen szabad ember: akkor hagyja abba az olvasást, amikor arra kedve szottyan...
Talán ott kellene kezdenem, hogy 1945 márciusában, valószínűleg a hónap eleje táján, Rábafüzesnél átléptük az osztrák határt. Néhány embert, köztük Apámat is, azzal bíztak meg, hogy vigyék ki Ausztriába a legújabb optikai műszerek prototípusait. A műszereket a Gamma nevű vállalatnál készítették, nyilván hadi célokra. A teherautón nem voltunk sokan. Rajtam kívül volt ott még egy velem egykorú fiú, akit az apukája nem akart otthon hagyni. Ugyanígy kerültem én is a társaságba. Még nem voltam kilenc éves.
Szépen sütött a nap, amit inkább csak sejteni lehetett, mert az eget rengeteg páracsíkkal firkálták össze az akkor már akadályozatlanul közlekedő amerikai bombázók és vadászgépek. Ideje lett volna a háborút abbahagyni. Persze a legjobb lett volna el sem kezdeni. Hogy az úton közlekedők tudják, a faluban vagy városban, amelybe éppen behajtanak, riadó van-e, a helységek előtt az út jobb- és balszélén kis zászlók voltak kitűzve. Más-más színű zászló jelezte a kis- és nagyriadót. Riadó hiányában nem volt zászló. Ilyen helységekkel nem találkoztunk, mert riadóban nem volt hiány.
Nem jutottunk messzire. A határtól 25-30 kilométerre, Obergossau és Untergossau között a teherautó csapágytörést szenvedett. (Ezeket a helységeket a mai autós térképen nem találom, vajon mi lett velük?) Az úttól balra nagy, szinte mocsaras rét terült el, amelyet erdő határolt. Az erdő szélén épületcsoport ácsorgott, valami tanyaféleség lehetett. Az országút jobb szélén is volt néhány ház. Elindultunk szállást keresni, s aztán találtunk is. A társaság tagjai szétoszlottak az elszórt házakban, de előtte még elhatározták, hogy a probléma megoldását, illetve a megoldás megkísérlését másnapra halasztják. Másnap Apám elindult egy társával vissza a magyar határ felé, hogy valami járművet keressenek a teherautó elvontatására. Gyalog mentek. Eközben én a másik fiúval (sajnos nem tudom a nevét) a réten játszottam, nem messze a tanya épületétől. Gépzúgásra figyeltünk föl. Sok repülőgépet ismertem föl a hangjáról – akkor ez létfontosságú volt –, és azt is meghallottam, ha több gép jött, hogy nagyjából hányan lehetnek. A zenei hangokra emlékeztető zúgás egy amerikai bombázó fenyegető közeledését jelezte. Már jött is a gép, annál jóval alacsonyabban, mint ahol általában a fajtája kószálni szokott. Akkor még nem tudtam, milyen névre „hallgat” a gép. Egyike volt annak a két négymotoros bombázó típusnak, amellyekkel az amerikaik, akkor már Olaszországból jövet látogatni szokták Németországot és Magyarországot. Ez a gép éppen a magyar határ felől közeledett, és égett az egyik belső motorja. Ma már tudom, hogy B 17-es volt, egy Flying Fortress: légi erőd. (A másik típus volt a Liberator, B 24-es.) A sérült gépek gyakran voltak veszélyesek még egy kis vadászházra is, mert ha nem tudták már előtte elszórni a bombáikat, kerestek valami bármilyen apró célt, hogy ne vesszen kárba az amerikai hadiipar drága terméke. Ez most is így volt. Láttuk, hogy a gép pontosan fölöttünk fog elhaladni. Amikor már olyan közel volt, hogy ha akkor kezdi hajigálni a bombáit, pont minket talál el, hasra vágtam magam. A másik srác – nyilván kíváncsibb lévén mint én (vagy bátrabb?) – hanyatt feküdt. Mondta, hogy dolgok kezdik elhagyni a gépet. Hogy milyen dolgok, azt én jól tudtam, mert ezek a „dolgok” engem már kétszer majdnem elkaptak. Egyszer Szentgotthárdon, egyszer pedig Vasváron (vagy Sárváron?). Ott még azt is megfigyelhettem, hogy a szép sorban felém potyogó bombáknak nem egyforma a színe. Rozsdásnak tűntek, és némelyik mintha rozsdásabb lett volna, mint a többi.
A „dolgok” hallhatóvá váltak. Olyasféle hangot hallottam, mintha egy hosszú fenyőlécet hosszában hasítottak volna ketté, aztán már pukkantak is a becsapódó szeretetcsomagok. A durranások nem voltak hangosak, talán azért, mert a lápos réten nagyon mélyre fúródhattak a bombák robbanás előtt. Talán ezért nem éreztünk légnyomást sem, viszont repeszek cuppogtak egy darabig körülöttünk. A közeli kráterek tőlünk 40 méternyire tátongtak, a legtávolabbi talán 70 méterre lehetett. Az épületet körülbelül ugyanennyivel hibázták el.
Apámék még nem jártak messze. Amerre mentek, az út emelkedett egy kicsit, és onnan gyönyörűen lehetett látni a bombázást. Úgy tűnt nekik, mintha a füstoszlop egyenesen a tanya épületéből szállna föl. Persze, hanyatt-homlok rohantak vissza.
Mi lett a teherautóval? Nem tudom. Úgy emlékszem, sikerült bevontatni valahova, de csapágy nem volt. Valószínűleg megrendelték, ám az általános és teljes háborúvégi zűrzavarra hivatkozva ismertették társaságunkkal a helyzet reménytelenségét. Mi mégis vártunk.
Most, így visszatekintve nem tartom lehetetlennek, hogy a csapágytörés nem véletlen volt. Már a novemberben elkezdődő és utána hónapokig tartó huzavona a prototípusok körül nagyon is az elszabotálgatás látszatát kelti. De hát ez ma már mindegy, sőt a háborúnak abban a szakaszában is már teljesen lényegtelen volt. Hogy egy teherautó csapágytörésbe döglik bele, alacsonyan támadó vadászgépek lövik ki, vagy a következő városban elcsípi egy bombaszőnyeg, mit számított?
Egyik reggel aztán népvándorlásra ébredtünk. A közlekedés kizárólagosan egyirányú volt. Az út közepét visszavonuló katonai alakulatok foglalták el. Jobbról, balról, ha volt elég hely, menekülők megrakott lovaskocsijai vonultak. Azok mellett, többnyire az árokba szorulva, gyalogosan menekülők baktattak hátizsákkal és egyéb csomagokkal terhelve. Minden csak gyalogos ütemben haladt. Társaságunk tanakodott. A műszereket Leobenbe kellett volna vinnünk, ahonnan tovább vitték volna Németországba. Apám aránylag jól beszélt németül, őt küldték előre, hogy vegye föl az ott várakozókkal a kapcsolatot. Így hát elindultunk. Nem tudom, mennyi holmit hoztunk magunkkal otthonról, de hogy annak nagy részét hátra kellett hagynunk, az biztos. Apun hátizsák volt és egyik kezében kis bőröndöt vitt. Nekem két, nem túl nagy pokróc jutott, melyeket hol a vállamon, hol a karomon cipeltem, e testrészeket fáradtságom növekedésével egyre gyakrabban cserélgetve. Mellettünk döcögött egy sebesült katonákat szállító busz. Mögötte egy ágyút vontattak. Nem sokat gondolkoztam, pokrócostul fölmásztam az ágyú csövére. Ez nagyon megtetszett a buszban ülő sebesülteknek és integettek, hogy menjek át hozzájuk. Én meg Apámra mutogattam, aki az árokban bandukolt. A buszból integettek, hogy ő is jöhet, van elég hely. Átszálltunk, azaz csak én, Apám beszállt. Mondom, minden gyalogos sebességgel vánszorgott, a busz meg sem állt miközben fölkapaszkodtunk rá.
Nagyobb helységbe érkeztünk – ez Gleisdorf lehetett. Valami miatt meg kellett állnunk. Azt hiszem éppen nagyriadó volt. Az alakulat ment volna tovább Graz felé, de apámnak nem tetszett a dolog, mondván, hogy a városokat gyakran szórakoztatják szőnyeg bombázásokkal és abból mi nem kérünk. Mi észak felé fogjuk Grazot megkerülni. Figyelmeztettek bennünket, hogy az erdő tele van partizánokkal. Azoktól azonban, mint nem katonák, nem féltünk. Így aztán megköszöntük a kocsikáztatást és elbúcsúztunk tőlük.
Ha jól emlékszem, csak másnap este érkeztünk Gutenberg várába. Az épület lakatlan volt, de úgy látszott, hozzánk hasonló vándorok – vagy talán éppen a partizánok – gyakran megfordulhattak ott, mert némelyik helyiségben szalmából rögtönzött fekvőhelyeket találtunk. Másnap napos, de fátyolfelhős időre ébredtünk. A vár egyik falán napóra volt, ilyet akkor láttam életemben először. Az egykori várárokban óriási ibolyák nyíltak. Erre élénken emlékszem, mert hasonlóan nagy ibolyát azóta se láttam. Még valami volt, amit nehéz elfelejteni: Grazot bombázták. A város onnan 20 kilométerre se lehetett. A kötelékekben meg tudtam számolni a gépeket: 27, vagy 28 gép volt egy-egy csoportban. Rettenetes volt látni, amint egy kötelék a város fölé ér, és egy perccel később hallani a rengeteg bomba csaknem egyidejű robbanásának a dübörgését. Sok-sok kötelék vonult el a város fölött. Nem számoltuk. Arra gondoltunk, hogy az ismerős katonai alakulat vajon túljutott-e a városon, megúszta-e a borzalmat. Később tudtuk meg, hogy Graz aznap szenvedte el legsúlyosabb bombatámadását.
Leobenben se híre, se hamva nem volt a társaságnak, akiknek a műszerekre kellett volna várniuk. Elmentek már, mert hiába vártak? Vagy még meg sem érkeztek? Éltek-e egyáltalán?
Akkortájt nem volt nehéz a német városokban nem életben maradni, és Ausztria akkor Németországnak számított. Az utcákon plakátok ígértek halálbüntetést azoknak, akiknek a város nem lakóhelye és nem vonulnak be azonnal valamelyik gyűjtőtáborba. Ezt időnként hangszórókon keresztül is elmesélték. Be kellett hát vonulnunk egy táborba, de a halálbüntetés kilátásba helyezése nélkül se tudtunk volna mást tenni. Táboroknak általában iskolákat neveztek ki. Amikor „beköltöztünk”, már sokan laktak ott, talán már hetek óta, mert órák alatt megtetvesedtünk. Birodalmunk egy-egy fekvőhely volt a földön, amit néhány szál szalma tett lakályossá. E szalmaszálak párnapos vendégszeretete után „vonatra szálltunk”, azaz az egész társaságot (több táborból összegyűjtve) bevagonírozták. Személyenként ötven kiló cókmókot vihetett magával mindenki, amikor a marhavagonba hurcolkodott. Nálunk persze annyi már messze nem volt, de odáig sok mindenki lovaskocsival jutott el és így azoknak fájdalmas volt a megtartható csupán 50 kiló. A lovakat lefoglalták a katonaság számára. Vagononként negyven személy vonulhatott kényelembe, és akkor derült ki, hogy milyen sok is az az 50 kiló! A csomagokat a vagon egyik végében halmoztuk föl és azok bizony a helynek közel a harmadát foglalták el.
Állítólag ezerhétszázan voltunk a szerelvényen. Ide-oda huzigáltak minket az országban, sőt átkerültünk Bajorországba is. Tüssling az egyik állomás neve, amelyre emlékszem. Volt olyan nap, amikor az egész ellátás egy teából állt, ami teaeszenciával készült, cukor helyett szaharinnal. Olyan nap is volt, amikor 15 deka, kukorica lisztből készült kenyeret kaptunk, s valami miatt dögszaga volt. De persze senki nem panaszkodott. A háborúvégi fölfordulásban valóságos csoda volt, hogy egyáltalán törődtek velünk. Nagyon rossz evő voltam, és talán ezért nem emlékszem rá, hogy abban az időben valaha is éhes lettem volna.
A huza-vonatozás nem volt egyszerű dolog. Sok helyen szét volt bombázva a vasútvonal. Ott teherautókra raktak minket, kikerültük a megrongált szakaszt és utána egy másik szerelvénybe másztunk. Könnyű elképzelni, hogy ilyenkor a fejenkénti 50 kilós „vagyonból” mennyi minden morzsolódott le, azaz maradt az előző vonaton. Az egyik ilyen esetben két különböző helyen várakozó és persze különböző irányba induló vonatra osztották szét a társaságot, amiről semmilyen tájékoztatást nem kaptunk, mert tájékoztatás egyáltalán nem létezett. Ezért aztán senki se gondolta, hogy nem mindegy, melyik teherautóra száll föl. Apunak már nem volt helye azon, amelyikre én kapaszkodtam föl. Amikor aztán a másik vonaton keresésemre indult, kiderült, hogy azon én egyáltalán nem vagyok rajta! Ez a család „szétágazás” nem csak velünk fordult elő. Apám két nap múlva talált rám, hogy milyen kalandok árán, azt csak elképzelni tudom.
A legnagyobb baj azonban az volt, hogy minden vonatot bombáztak, és ha nem találták el, alacsonyan támadó vadászgépekből próbálták meg kilőni a mozdonyt, ami sok esetben sikerült is. Föntről nem lehetett tudni, melyik vonat szállít fegyvert, katonákat és melyikben szűkölködnek menekültek. Hallottunk olyan menekült szállító vonatról, amelyet egy állomáson szőnyegbombázás ért. Az emberek közül hírmondó sem maradt. Ennek tudatában, amikor egy pályaudvaron rostokolt a vonat, nem volt kellemes – fölöttünk mindössze vagontetőnyi védelemmel – hallani a bombázó kötelék zümmögését. Megjegyzem, ennek tudta nélkül sem lett volna kellemes ...
A salzburgi pályaudvar helyén éktelenkedő bombatölcsér-mezőn bukdácsoltunk kráterba be, kráterból ki, amikor kisriadót szirénáztak. Azonban a megszokott, gyorsan erősödő zúgással közeledő, alacsonytámadó gépek elmaradtak, és már a riadót se fújták le soha. Az a sziréna volt az utolsó amit a második világháborúban hallottam. A háborúnak – és sok minden másnak – itt Európában vége volt ...
Nem tudom, hogyan kerültünk az erdőbe. Egy osztrák báró nyilván olcsó munkaerőt toborzott, és erre Apám többedmagával jelentkezett. A vadászháztól, amelyben a vadon közepén laktunk, lakott terület csak nagyon sok órányi gyaloglással volt elérhető. Tizen voltak férfiak, ketten feleséggel. Én voltam az egyetlen gyerek. Fákat kellett kivágni és néhány tisztáson konyhakerti növényekkel bajlódni. A két nő főzött a házikóban ácsorgó takarék tűzhelyen (magyarul: sparherden). Jómagam gomba gyűjtéssel járultam hozzá élelmezésünkhöz. A vadon egészen más volt, mint az általam akkor még csak alig-alig ismert Keleti-Mecsek-beli erdők. Megismerkedtem a kékáfonyával és a vadegressel. Egyszer agyonvertem egy szerencsétlen kis szalamandrát, mert riasztó külseje miatt azt hittem, valami mérges, emberre veszélyes állat.
Valaki azt mondta, hogy a kékáfonya leveléből jó teát lehet csinálni. Talán a módszert is elmondta, de az is lehet, hogy magam kísérleteztem addig, amíg a készítmény legalább kinézetre teaszerűvé nem vált. A letépkedett leveleket a zsebkendőm közepére tettem, fölöttük összefogtam a kendő négy sarkát. Az így keletkezett kis batyut vízbe mártottam, majd rányomtam a tűzhely forró, öntöttvas gyűrűire. Ezt két-háromszor megismételtem, mire a levelek majdnem teljesen elvesztették zöld színüket és már csak sárgásan sápadoztak. Ezzel a „füllesztéssel” vigyázni kellett, mert ha a tűzhely nagyon forró volt, a gőz gyorsan összeégette a kezemet. A füllesztményt kitettem a napra száradni. Érdekes módon, a levelek összetöpörödtek és majdnem feketére sötétedtek. Külsőre tökéletes tea lett belőlük! Vajon a valódi teát is hasonló módon készítik?
A valódi teát ismertem ugyan, de azt mi olyan gyengére főztük, hogy az alig volt több a megszínesített melegvíznél, és ráadásul nagyon ritkán ittuk. Otthon, ha beteg voltam – nagyon gyakran voltam náthás, influenzás –, kaptam egy csésze teát egy kávéskanálnyi rummal. Nem emlékszem, hogy ezeken az eseteken kívül is ittam volna teát. Tehát a teakészítést nem teázási vágyból kezdtem el, hanem mert szerettem mindig, mindennel kísérletezni. Teagyártásom napjai azonban meg voltak számlálva, ugyanis zsebkendőim közepe a füllesztési technikám kezdetlegessége folytán hamarosan kilukadt. És csak nagyon kevés zsebkendőm volt...
Apu elhatározta, hogy fölkerekedünk és fölkutatjuk nagybácsimat, Apám bátyját. Annyit tudtunk róla, hogy katona lévén egy katonai alakulattal jött át Ausztriába, és hogy a felesége, négy éves kislányával, követte a csapatot. Az erdőből nem akartunk végleg eljönni, de ezt a kutató kirándulást mindenképpen el akartuk végezni. Sokfelé jártunk, sokfelé kérdezősködtünk, egy darabig hiába. Eljutottunk Klagenfurtba, ahol egy menekült táborban összefutottunk Horváth Laci bácsival, Apu egyik unokahúgának férjével. (Lehet, hogy az unokahúg másodfokú volt.) Laci bácsi, akit előtte alig ismertem, ha jól tudom őrnagy volt, és ő tartotta a kapcsolatot az angol megszálló csapatokkal a tábor élelmezésének ügyében. Tőle megtudtuk Kálmán nagybácsim alakulatának valószínű helyét.
Furcsa ezekre a dolgokra ma visszaemlékezni, hiszen a mai ember el sem tudja képzelni, hogy ne lehetne bármit perceken belül megtudni, tisztázni, kideríteni akár a Föld másik felén is, mert minden tele van mobil telefonnal és internettel zsonglőrködő számítógépekkel. Akkor azonban még tartott a háborúvégi zűrzavar, ráadásul minden mozgásban volt. Talán még a megszálló csapatok közti hírközlés sem gördült zökkenőmentesen.
Kiderült, hogy Grafenstein, ahol nagybácsimékat keresnünk kellett, Klagenfurttól szinte csak macskaugrásnyira van. Elindultunk. Közlekedési módszerünk, mint akkor mindenkinek, az autóstoppolás volt. Úgyszólván csak katonai járművek rohangásztak, de azok örömmel vettek föl fűt-fát, hiszen vége volt a háborúnak, és aki élt, az mind életben maradt, és ennek a ténynek nem győzött örülni! A Völkermarkt felé vezető úton ácsorogtunk. Végül megállt egy kis szállítókocsi. Apu beült a vezetőhöz, aki partizán volt, fején vöröscsillagos sapkával. Én a tehertérbe másztam, tele volt fegyverrel és lövedékekkel. A géppisztoly golyóktól, amelyek a padlón gurultak, alig lehetett lépni. Olyan volt, mintha valaki a padlóra öntött volna egy kosár mogyorót. Vezetőnk fölvett később egy SS-katonát is, aki bemászott hozzám hátra. Nem bántották egymást (akkor már és akkor még). A Grafenstein felé vezető útnál kiszálltunk. Sofőrünk nyilván kiismerte magát, mert tudta, hogy hol kell minket kirakni. Szerencsénkre, mert útjelző tábla sehol nem volt. Onnan gyalog mentünk tovább. A tábor Grafensteinon túl volt, a Gurk folyócska melletti réten, de a faluban már biztosítottak minket arról, hogy a katonák még tényleg ott vannak.
A táborozók német katonák által elhagyott barakkokban laktak, és egyáltalán nem tűntek katonai alakulatnak. Ha jól emlékszem, egyenruhát senkin nem láttam. Sokuknak ott volt a családja is, akárcsak nagybácsimnak. Néhány napot töltöttünk ott. Ott ettem először sóskafőzeléket és csukát. Kézigránáttal halásztak, és kifogtak egy nyolc és fél kilós csukát.
A háborúnak annyira még nem volt vége, hogy abból már a halak is hasznot húzhattak volna, és hogy ezt a kegyetlenkedést megússzák.
Egyik este, a nap éppen lemenőben volt, lejött a hegyekből három állig fölfegyverkezett partizán. Az „állig fölfegyverkezett” ebben az esetben nem túlzás, hanem az ellenkezője. A pisztolyokat, géppisztolyokat, nyakukba akasztott géppuskatöltény hevedereket és egyebet alig tudták cipelni. Valójában fejük búbjáig „fegyverben” voltak. Azt mondták, hogy másnap reggel eljönnek a csapatért. Reggel hatkor legyenek a kocsik megrakva, az emberek indulásra készen, aki elhagyja a tábort, agyonlövik. Mit lehetett tenni? Az alakulatnak, mert hát végeredményben az volt a társaság, számolnia kellett azzal, hogy a háború végén előbb-utóbb a győztes hatalmaknak valamilyen hadteste elviszi őket valahová. De mi ebből nem kértünk! Korán reggel, amikor a partizánok még alszanak, kisétáltunk a táborból és elmentünk a grafensteini állomásra. Ott ácsorogtunk egy darabig. Kicsit furcsa volt, hogy rajtunk kívül senki nem várakozott ott, noha a nap már éppen fölkelni készült. Aztán egyszer csak jött valaki – mint kiderült, éppen csak arra járt – és megkérdezte, hogy mire várunk? Mondtuk, vonatra. Az illető nagyot csodálkozott és arról világosított föl minket, hogy ott már emberemlékezet óta nem járt vonat, mert a vasútvonal több helyen szét van bombázva. Nosza, visszagyalogoltunk oda, ahol a partizán néhány nappal azelőtt kitett minket a kocsiból. Grafensteinból a főútra vezető köves út gyalog is csak kellemetlenségek árán volt járható. Egy ösvénynél szélesebb volt ugyan, de minősége messze nem érte el a rossz országútét. Öklömnyi és annál nagyobb kövek folyó által odahordott rakományának inkább látszott, mint útnak. Ha a jóságos partizán nem mondta volna, hogy ott kell letérni, ki tudja mennyi mászkálás után hisszük csak el, hogy az az út, amit keresünk. A Klagenfurt-Völkermarkt közötti főút viszont frissen aszfaltozottnak tűnt. Álltunk és vártunk. Ezúttal Völkermarkt felé akartunk menni, mert vissza szerettünk volna jutni az elvarázsolt erdőnkbe. Egyszer csak Klagenfurt felől iszonyú dübörgéssel közeledett valami. Az út elég messze belátható volt, mégsem láttuk még, hogy mi okozza a rettentő zajt. Aztán föltűnt három tank. Odaértek elénk és megálltak. Sherman páncélosok voltak. A motort nem állították le és ezért akkor már a gondolatainkat is csak alig értettük a lármától. Az első tankból kibújt egy hurka-bukósisakos muki és oda intette Aput magához. Miután a zajtól úgysem érthették egymás szavát, föl se tűnt neki, hogy Apám nem tud angolul. Hosszan „beszélgettek”. Kiderült, hogy mindössze azt akarták megtudni, merre van Grafenstein. A tárgyalás azért tartott olyan soká, mert azt az utat látva nem akarták elhinni, hogy tényleg az vezet oda. Ezért részleteztem az út pocsék minőségét. Ha mi nem ácsorgunk ott véletlenül, biztos túlfutottak volna rajta és talán órákat veszítenek, mire valaki útbaigazítja őket, és ők végre a jó útra térnek. A tankok sarkon fordultak, noha csak derékszögben, és eldübörögtek Grafenstein felé. Igen, egy tank tud sarkon fordulni...
Nagybácsimat legközelebb a Gerlitzen csúcs közelében épült előkelő szálloda előcsarnokában láttam viszont. Sötétkék öltöny volt rajta. Zsebéből, ahonnan fehér zsebkendő hegyesre hajtogatott csücskének kellett volna kiállnia, fogkefe kandikált ki. Vidáman mesélte, hogy a partizán hajcsárok parancsára már éppen indulni készültek, amikor megjelent három Sherman páncélos. A tankosok finoman lebeszélték a partizánokat tervük végrehajtásáról ...
Persze elárultuk, hogy mi „küldtük” a tankokat!
A Gerlitzen csúcs 1909 méter magas, a Villachtól észak-keletre lévő Ossiacher See északi partja fölé tornyosul. Ha valaki nem akarja izomerővel megmászni, drótkötélpályán is föl lehet rá jutni. (1964-ben jártam ott utoljára.) Föntről gyönyörű lelátás nyílik a tóra, amely engem akkor köménymagos rántottlevesre emlékeztetett, mert abból a magasságból a csónakok úszkáló köménymagnak tűntek. Igaz, a rántottleves nem kék, hacsak nem modern festményeken. A tó déli partján emelkedő hegy meredek oldalán csúnya „égési seb” volt akkor látható. A háború után is vígan gyakorlatozó Spitfire-pilóták egyike a tó fölött keresztben akart fölhúzni a géppel, de elszámította magát és belezúgott a hegyoldalba. Szegény a háborút túlélte, a békét nem!
A találkozás a szálloda előcsarnokában valószínűleg augusztus végén zajlott le, de addig velünk még nagyon sok minden történt.
Laci bácsi rábeszélt minket, hogy költözzünk be előkelő táborába. Ezért aztán az erdőbe már csak az otthagyott holminkért mentünk vissza. Kicsit sajnáltam elhagyni a vadont, de hát nem nekem kellett a fákat kidönteni, könnyen „honvágyaztam”. Másrészt viszont teát már úgysem gyárthattam, mert minden zsebkendőm lukas lett...
A klagenfurti barak-tábor a Pischeldorfer Straβe-n volt, a város felől nézve a bal oldalon, és azt hiszem, hogy a Glan patak város felé eső partjához közel. Négy barakk állt körül egy fél labdarúgó-pályányi szabad teret. Nem tudom, hányan voltunk a táborban, de száznál nemigen lehettünk sokkal többen. A terület angol megszálló csapatok alá tartozott, és a környéken egy indiai hadosztály állomásozott. Tőlük kaptuk az élelmiszereket. Furcsa dolgokat ismertünk meg: tejport, tojásport, színes leveseket tartalmazó konzerveket. Többen voltunk gyerekek, és ha jött az ellátó kocsi, mindig ott hemzsegtünk körülötte. Egyszer hoztak néhány zsák Szentjános-kenyeret. Kiderült, hogy azt a lovaknak szánták, ugyanis négy ló is volt a táborban.
Minden volt, csak a kenyér hiányzott, de az nagyon! Kekszet kaptunk helyette, ami pontosan olyan volt, mint ahogy mindenki ismeri, enyhén édes. Addig panaszkodtunk, míg végre próbáltak segíteni a bajon, rizslisztből készült kenyeret kaptunk. Félkilós darabok voltak, és úgy tűnt, mielőtt megkaptuk, hetekig tárolták. A szeletek természetellenesen fehérek voltak, de hogy ez a szín ne zavarjon túlzottan, fekete bogarak is voltak a kenyérbe sütve. Nem tudom, lehet-e ezeket a bogárkákat zsizsiknek nevezni, mert a liszt nyilván Indiából jött, sőt talán a kenyereket is ott sütötték. Akkorák voltak, mint két-három mákszem, mármint a bogarak, és az ízük csak kicsit volt keserű. Az is csak akkor, ha az ember ügyetlenül hadonászott a nyelvével rágás közben és hozzájuk ért. A keksz után úgy faltuk e borzalmas kenyereket, mint a pinty! Persze a pinty a bogárkák miatt különösen jó étvággyal ette volna azt az eledelt, mert egy-egy szeletbe legalább 10-15 bogár jutott.
Egyszer láttuk, amikor teát hoztak. Hát az nekem még ma is élmény lenne! A tea egy kocka alakú, rétegelt lemez ládában volt, és nem hiszem, hogy túlzok, ha azt mondom, a láda űrtartalma egy köbméter lehetett! Abban a tea nem ám kisebb csomagokban volt, hanem egyszerűen beleöntve! A láda ónlemezzel volt kibélelve – ez a valódi sztaniol –, amely legalább tízszer olyan vastag volt, mint a mai, háztartási alumínium fólia. A tea valószínűleg egyenesen Ceylonból jött. Csodálatos volt! Reggelire kaptuk, erősre főzve és sűrített tejet tettek bele konzervdobozból. Abba a teába csak beleszeretni lehetett. Talán az angolok jutottak olyan teához, talán a hollandok, de amit mi itt, szegény belső-európaiak, teaként ismerünk az… – na nem mondok véleményt! A tea szent, akárcsak a kenyér, vagy a valódi, sötét csokoládé. Nem lehet ráunni, mint ahogy a kenyérre sem. Viszont, ahogy a kenyeret nem lehet fahéjas kaláccsal helyettesíteni (vagy keksszel!), ugyanúgy nem lehet a valódi ceyloni tea helyett huzamos ideig például Earl Grey teát inni, mert arra aztán úgy ráun az ember, hogy évekig rá se tud nézni! Egy baj van: ma már nincs ceyloni tea! Nem csak azért, mert a szigetet ma Sri Lankának nevezik (ott is, ahol sík a táj és nem lankás), hanem mert ott olyasmit műveltek a teával, mint a hollandok a paradicsommal: eltüntették az ízét! De az is lehet, hogy a polgárháború miatt ment tönkre a teatermelés. És persze az is lehet, hogy tévedek: van jó tea, csak nem jut ide, Közép-Európába.
A nyár nagyon forró volt. Egyetlen egy esőre emlékszem, egy zivatarra: csak úgy dörömbölt az üres kekszes dobozokon, amelyeket az udvaron halmoztak föl. A kekszet kb. húszliteres bádog dobozokban kaptuk továbbra is (a zsizsikes kenyér ellenére is). Ügyes táborlakók edényeket barkácsoltak belőle és eladták.
Ha tisztek láttak minket, gyerekeket játszani az utcán, megtapogatták a zsebüket, és ha találtak benne csokoládét, odaadták. Mindig találtak! Hozzá tartozott az ellátásukhoz. Kemény, de nagyon jó csokoládé volt. Nem lehetett nem kemény, mert elolvadt volna az indiai hőségben, és azon a nyáron Klagenfurtban is az indiaihoz hasonló hőség uralkodott. Mulatságos volt a szik vallású tiszteket látni – mert olyanok is akadtak –, akik az egyenruhához turbánt hordtak.
A cigaretta is hozzá tartozott az ellátásukhoz. Kerek bádogdobozokban kapták, amelyeknek takaros kis fedele is volt. Chesterfield volt a cigaretta márkaneve (de lehet, hogy ezzel az előkelő márkával csak a tiszteket látták el). Akkor még nem volt divat a szűrős cigaretta, ezért mindenki bukott a csikkekre, amelyek hossza gyakran a cigaretta egyharmada volt. A gyűjtögetés érthető volt, mert akkor az üzletekben még nem nagyon lehetett cigarettát kapni. Apám nem hajolt le a csikkekért, mert azt túlzott önmegalázásnak tekintette, viszont láttam, hogy majd’ megőrül a cigarettáért. Ezért hát én gyűjtöttem neki ...
Gyerekfejjel nem gondoltam arra, egészséges-e a cigaretta, vagy sem, de – noha ezt a szót akkor még biztosan nem ismertem – láttam, mennyire megalázza az embereket azon túl, hogy teljesen fölösleges! Akkor határoztam el, cigarettát az életben, még viccből sem fogok a számba venni! Ma is szegény ördögöknek tartom azokat, akik dohányoznak, mert vagy annyira a szenvedélyükké vált a dohányzás, hogy nem tudják abbahagyni, vagy egyszerűen nincs annyi eszük, hogy abbahagyják.
Egyszer már, még jóval fiatalabb gyerekkoromban, le akartam szoktatni szüleimet a dohányzásról. A szalonasztalon lévő dobozból eltüntetgettem a cigarettákat, és eldugtam a zongorában. Ezt a játékot azonban sürgősen abba kellett hagynom, mert megtudtam, hogy a szobalányt gyanúsítják a lopással. Pontosan 30 évig fáradoztam Apám dohányzásról való leszoktatásán. 1975-ben sikerült és érdemes volt. Rövid idővel azután, hogy eldobta az utolsó cigarettáját, mintha újjászületett volna!
A csikkszedés melléktermékeként új szórakozásra bukkantam: elkezdtem gyufaskatulya fedeleket gyűjteni. A legtöbb utcát akkor még nem takarították. Még sok mindent nem csináltak, ami a háború előtt természetes volt. Fölszedegettem hát a rengeteg féle színes doboztetőt, amelyek nagy részét ugyancsak az indiai katonák dobálták el. Most, ahogy ezt írom, elővettem a gyűjteményemet, amely – csodák csodája – még mindig megvan, de csak néhányat néztem meg. Majd egyszer talán alaposan átnézem az egészet, hiszen könnyen lehet, hogy több mint 60 éve nem volt a kezemben. Az egyik osztrák skatulya a Gösser Bier reklámszövegét viseli. Az indiaiak közül az egyik utasításokat ad olyan esetekre, ha a katona malária-fertőzött vidéken állomásozik. A másik hirdeti, hogy a nemi betegségeket megelőző módszer legjobbja a nem szócska ...
Aztán csúnyán megbetegedtem, napokig nagyon magas lázam volt. Paratífuszt állapítottak meg. Az egyik játszótársamat, egy nálam kicsit idősebb fiút hastífusszal kórházba szállították. A tisztálkodási lehetőségek rendben voltak, de a tetvektől így sem olyan könnyű megszabadulni, mert a mosás gyakran nem elég. A nyavalyás tetűpeték elpusztítására csak a vasaló elég hatásos. Poloska szerencsére nem volt a táborban, viszont bolhával jól el voltunk látva, mert azt sem egyszerű kipusztítani. Emlékszem, egyszer konzervből származó borsólevest kaptunk. A leves méregzöld volt, mint a zöld tinta. (Lehet, hogy valahol kék rántottleves is van?) Nem tudom, miért festették a konzervek tartalmát – hát még hogy mivel? Ott volt a leves az asztalon, de nem volt kedvünk enni belőle. Akkor tanultam meg az averzió szót. Közben fogtunk egy bolhát, amit az ember a két körme között agyonnyom ugyan, de nem lehet tudni, hogy ezt a műveletet hány pete éli túl. Biztos, ami biztos, Apu rátette a döglött bolhát a cigarettájának parazsára. A bolhából szép egyenes gőzcsík szállt a magasba, amit némi sziszegő hang is kísért. Egyszer csak durr! A bolha fölrobbant és a cigarettavégi hamut szép egyenletesen elosztva beleszórta a levesbe. Így aztán adódott még egy okunk a leves meg nem evésére ...
Lassan megindult az élet, azaz kezdett visszazökkenni egy bizonyos kerékvágásba, ami a háborús évek alatt egyre inkább betemetődött, vagy legalábbis elhagyottá vált. Például elmehettünk az operába! Verdi Álarcos bál-ját néztük meg. Magára az előadásra nem nagyon emlékszem. (Noha imádom Verdi ismert operáit, az Álarcos Bál egyetlen dallamát nem tudtam volna akkor elfütyülni. Ma sem tudnám.) Amire azonban élénken emlékszem: az előadás után hazafelé ballagva a meleg nyári estén, Dankó Pista „Madár vígan dalol a lombos ágon” kezdetű dalát énekelgettük és fütyülgettük. Talán azért maradt ez meg máig az emlékezetemben, mert ezt a részt „...elmondanám, de hasztalan remény, hideg szobor vagy, meg sem értenéd...” – Apu szerint – hamisan fütyültem, viszont, ha énekeltem nem volt hamis.
De lehet, hogy éppen fordítva volt. Erre most már – 67 év távlatából – nem mernék megesküdni. És az is lehet, hogy ma énekelve is, fütyülve is hamisan adnám elő.
Egy másik kulturális esemény volt a sport lábadozása – a szó egészen szoros értelmében, miután a labdarúgásról van szó. Menekültekből, katonákból összeállítottak egy magyar csapatot, amely egyszerűen verhetetlen volt. Nemcsak a környék összes osztrák csapatával szemben volt győzedelmes, hanem a különböző angol katonai alakulatok csapatait is sorra verte. Végül Angliából, repülőgéppel hoztak híres fudbalistákat, de a magyar csapattal szemben azoknak sem sikerült meccset nyerni. Sajnos nem tudom, melyek voltak azok az angol csapatok, mert nem nagyon érdekelt a foci. Ma sem tartozom a kimondott fudbalrajongók közé. Amikor Perugiában, 1985-ben egy helybeli szatócs, akinek üzletében vásároltam, megtudta, hogy magyar vagyok, fölsorolta az egykori, magyar aranycsapat játékosainak nevét – jó kiejtéssel! (Gondoljuk csak meg: kereken 30 évvel az aranycsapat föloszlása után!) Szégyenszemre, talán most sem tudnám összeszedni mind a tizenegy nevet, de akkor, ott biztosan nem tudtam volna!
Laci bácsi vaskos ember volt. Oldalkocsis motorkerékpáron vitette magát a meccsekre. Apu szerint a kanyarok repítő hatásának ellensúlyozására elég volt a fejét kicsit jobbra vagy balra billentenie. Lehetséges, hogy Laci bácsi volt annak a sikeres labdarúgó cirkusznak a fő szervezője, de mindenképpen a szervezők egyike volt.
Lehullottak az atombombák. A háború – rettenetesen ugyan, de – a Föld másik végén is befejeződött. A bomba szörnyű pusztításától és egyáltalán, egy ilyen fegyver létezésének lehetőségétől mindenki meg volt rökönyödve. Apám elmagyarázta az érdeklődőknek a bomba működési elvét. Csodálkoztak, honnan tudja? Ő meg azon csodálkozott, hogy az emberek bizonyos területeken mennyire tájékozatlanok. Az atombomba elve, sőt elkészítésének „receptje” már 1939-ben – azaz hat évvel korábban – le volt írva a Természettudományi Közlöny valamelyik számában.
Szeptemberben, ha jól tudom, az első, menekülteket visszaszállító vonattal tértünk haza Magyarországra. Akkor is marhavagonokban utaztunk, de azért negyvennél kevesebben voltunk egy-egy vagonban összezsúfolva. Vittem magammal egy marékra valót az erdőben gyártott, áfonyalevél teából. Nem volt rossz! És tényleg hasonlított az íze a valódi teáéra, de persze azt nem tudom, hogy a valódi tea hatóanyagaiból is tartalmazott-e valamit, és azt sem, hogy nincsenek-e benne nem kívánatos, mérgező anyagok. Tehát, ha valaki kipróbálná, kérem, hogy a saját felelősségére tegye!
A Klagenfurtban megismert tea ízét pedig azóta is hiába üldözöm és kutatom, mint ahogy a mesében az örök élet vizét is hiába keresik. Az elérhető legdrágább teákban is csak nagyon-nagyon ritkán bukkan föl egy-egy íz, ami távolról emlékeztet arra a teára.
Lehetséges, hogy az a köbméteres ládákban szállított tea a legolcsóbb, legsilányabb minőségű ceyloni tea volt, és a drága teákban ezért keresem hiába az ízét?
Ma egészen véletlenül rádióadásra kapcsoltam, amelyben a teáról volt szó. Többek között a tea ára is megemlítésre került. Tíz deka tea a legolcsóbb fajtából fél dollár, a legdrágábból: százharmincezer...
Gyimóthy Gábor,
Zollikerberg, 2012. X. 3.
Kapcsolódó írásaink:
