CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 15.)

Az unokák feltámadnak?

„…Maradt is utána három kötet kézirat, fehér papírra írva, kötetekbe fűzve…”

Az első világháború után számolatlanul jöttek hírek a szibériai magyar honvédekkel és leszármazottaikkal való találkozásokról. Ezek közül is különös érdeklődés övezte a Petőfi Sándorral kapcsolatos beszámolókat. Az idő múlásával vélhetően ritkultak ugyan ezek a visszaemlékezések, de a sajtó jóvoltából még évtizedek elteltével is fel-fel bukkantak olyan történetek, amelyek fényt hoztak eddig ismeretlen vagy letagadott történésekre. A Petőfi „legenda” is ilyen volt. Magyarországon ezt a kérdést ekkorra már sikerült a hivatalos véleményformáló intézményeknek (Petőfi Társaság, Magyar Tudományos Akadémia) „lejáratni”, de a környező országok sajtója és közvéleménye még fogékony volt erre a témára. Innen jöttek a hírek Magyarországra is. Az Eger (Vármegyei Politikai Napilap) 1940. szeptember 21-én írta a következőket:

„A világháború és a forradalmak után, egy Csitában volt fogoly, osztrák katonatiszt hazatérése után vagy öt év előtt a bécsi Wochenausgabe-ban megírta, hogy ő Bargusinban látta Petőfi sírját, amelyet vagy hetven év óta az egész környék úgy ismert »Alexander Petrovits, vengerszki major« sírját. A megindult Petőfi-vitában most a jugoszláviai lapokban is érdekes nyilatkozatokat olvashatunk, amik a fentebb írottakat alátámasztják. Ugyanis Paridovics Iván horgosi tanító, Protics Lázár belgrádi vegyészmérnök és Kovacsevits István zentai reálgimnáziumi tanár, akik mint volt osztrák-magyar hadifoglyok Csitában voltak, nyilatkoztak, hogy ők akkoriban személyesen beszéltek Viktorovits Petrov orosz cári lovassági alezredessel, aki szerintük Petőfi Sándornak vérbeli unokája volt. A nagy dalköltő ugyanis Szibériában hír szerint házasságot kötött, elvette egy csitai kereskedőnek a leányát és ebből a házasságából származott egy fiú és egy leány: Viktor és Mavra. A fiú 1918-ban már nem élt, utódai sem maradtak, a leány egy ottani kereskedőnek lett a felesége és amennyiben a bolsevista forradalomnak nem esett áldozatául, mint nagyon öreg asszony ma is élhet még. Ennek a Mavrának egyetlen fia Viktorovits Petrov alezredes (akkortájt 38 éves lehetett), aki vérszerinti egyetlen unokája Petőfi Sándornak. A bolseviki forradalom kitörésekor Charbinba menekült. A további sorsa ismeretlen, ő elmondotta Proticsnak és társainak, hogy nagyapját, a nagy magyar költőt sohasem látta, de anyjáról igen sokat tud felőle. Maradt is utána három kötet kézirat, fehér papírra írva, kötetekbe fűzve. Előtte idegen, de magyarul írva, csupa költemény. A címlapon szerepel a Petőfi név. A család féltve őrizte meg akkor a kéziratokat. Lehet, hogy még ma is megvannak. Petőfi utolsó kívánsága az volt, hogy ezeket a kéziratokat sohase hozzák nyilvánosságra. Most a hivatalos irodalmi körök kötelessége, hogy bizonyosságot teremtsenek a nagy rejtély ügyében.”

Én a 2000-es évek elején ismerkedtem meg a mai Szlovákia Malacka (Malacky) városában élő szlovák Hallon családdal, akik nagyapjuk Hallon Jozef emlékét őrzik, miszerint az első világháború után a szibériai Vengerszkája községben raboskodott. Onnan gyakran átmentek a nem túl messze eső faluba, ahol Petőfi Sándor volt eltemetve. Egyszer egy nő kereste a magyar hadifoglyokat és üzent velük Magyarországra: Ő Petőfi unokája!

Jozef Hallon iskolaigazgatóként tevékenykedett és egész életében emlegette ezt a találkozást, mígnem a 1960-as években meglátogatta két „nyakkendős” ember (az egyik nem tudott szlovákul, tehát Magyarországról érkezhetett), és „lebeszélték”, hogy a Petőfi-kalandját emlegesse, mert állítólag nevetségessé fog válni! Aztán már nem szívesen beszélt erről a történetről…

(folytatjuk)

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

Kapcsolódó cikkeink: