Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Hákarl saga
Felszedelőzködni, és pünkösdkor áhítattal ácsorogni a csíksomlyói nyergen, na az, egy felemelő érzés volt, egy igazi Isten–ember találkozás, a hosszú kaptatón, szuszogtatón, a mégis mindenkinek kedves zarándoklaton, a magyarok Istene volt velük. Az ellopott múltjuk transzplantátuma, egy nagy halott átültetett szíve, amely elpusztíthatatlan erővel dobog, amíg ember él a földön. Ebben a kifacsart világban egyszer csak odagyújtottak az identitásuknak, kihúzták magukat a díszmagyarban, beléptek a Székely áll a Hargitán festménybe. Úgy voltak ott, ahogy kell, pofon egyszerűen, cicomátlan fekete-fehér-szürke árnyalatban, magyarul. Sokan nem értették ezt a perzselő örömöt a himnusz-motyogós háttérben, pedig nem bonyolult, mert tudtuk, hogy kicsi az a Spitzbergák, kevés már az Inuit. Az álmok hajói kifutottak a kikötőkből, fölszálltak azok a hatalmas repülőgépek a parányi emberek sorba ültetett makulátlanságával, és a nagy varázslatból semmi nem maradt többé titokban, ha beszéltek nyelveket, figyeltek, érdeklődtök, gondolkodtok. Még ebben a hazug tömegkommunikációban is láthatóvá váltak a természeti világ alatt elterülő árulkodó bankszámlák, telekkönyvek, ingatlan nyilvántartások, kódok, elszólások. Az eszkimó nem volt irigy, nem volt bosszúálló, de annál inkább értelmes, túlélőfajta, eltitkolt embertípus a civilizációs űrben. – Elhihetitek, még ha ez nem is infallibilitas, mert van ebben valami Istentől való kiváltság, valósághoz való viszony, közvetlen tegeződés, Ti pedig assensus fidei elfogadjátok, ha jelentős személyek nyilatkoztatják ki. Más az, ha a féltékeny szomszédok, a hasonszőrűek, a lúdtalpas költözőmadarak gágogják világgá a kíméletlen hírt, ha nem lesz már többé nyomtatott sajtó, a saját farkára harap a viperahal, a gyarapodás eredményei mellett, a mindent beborító fenntartható fejlődés fátyla alól kicsüng az ördög retkes farka, Valami bűzlik Dániában, közeleg az igazság pillanata. A vén kutyapecér megtörte némasági fogadalmát, de közben elfelejtette a tüzet rakni, inuit asszonya csaknem kihűlt mellette az igluban. A hétköznapok senkije nem tartott önostorozásokat, nem ült lakócellába pókot számolni, csak tervezgetett a porban, rajzolgatta az ákombákomokat, édes mámorban szopogatta a Hákarl húst, a rohasztott cápadög csíkokat. Rámosolygott szerelmére, mint húsz éve az operában, odasúgta a sötétben: Isteni a saga. Izlandi. Lelkiismeret-vizsgálatra mostanában nem futotta, megelégedett a természet ajándékaival, abból kapott eleget, fókahúst, medvebőrt, egy szekérderék gyereket. A rendszer gerince megroppant, hiányoztak az erkölcsi alapok. A pénz kettévágta a társadalmat, a családokat. Ezek itt éppen döglődtek. Ébredj, Anyjuk! Legalább mozogj egy kicsit, elfogyott a tüzelő, megfagysz! Milyen feledékeny vagyok, nem mentem lopni tegnap. Maradt még kis csemege az almáriumban, töltekezz! Az érzékeny lelkű európai ember már nem sétált a Szentföldre karddal, páncélban, gyilokkal a farzsebben, véráldozatnak megmaradt az egyszerű pipettás véradás, milliók életét menthette meg, vagy vehette el. A szerencsétlen facebook profil hencegett a rommá oltott vérének ikszedik nagylelkű átfejtéséről, egyes kutatók szerint ezzel a szarral kinyírja a fél világot. Nincs több köpölyözés, piócázás, érvágás, helyette szintetikusat zabáltak, döglöttek, tunyultak, éjjel-nappal panaszkodtak, turkáltak a szemétben, az egyház pedig csendesen dorombolt a mulandóságért. Egy este rettegés töltötte el a szívüket, mert az áramszünet kinyírta a szolgáltatót, a wifi már nem jött vissza soha, nincs tovább, nincs több saga.
Kapcsolódó írásunk:
Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Helyi érzéstelenítő
Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Parajböfögényi Jancsi és Juliska
Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Pénz saga – Foci saga
Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Stihl saga – Gyűlölt diktátorok saga – Vadászmadár saga
Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – A sarkifény saga – Monyolapenka saga
