CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 18.)

A magyarul imádkozó orosz

„Egyszerre a fiúnak majd torkán akadt a falat: magyar szavakat hall és sóhajtást: Jaj Istenem!”

Vajon hányszor hangzott el ilyen vagy hasonló fohász a szibériai pusztákon és erdőkben? A reménytelennek tűnő szabadulás, a csontig hatoló hideg rabságában csak az isteni segítségben bízhattak honfitársaink. De sokan még azt sem élték meg! Gondolták-e, hogy a haza – amikor tudomást szerez sorsukról – megtagadja őket?

…”Most itt vagyok, láthatjátok. Hazámért

Szibéria fagyos sivatagában

ugyanúgy lángolok, mint Magyarország

langyos földjén, s zokogok a haragtól

nyomorúságos sorsáért helyette.

A lábamra vert bilincs megalázott,

s hazám minden sebét érzem sebemben…”

Ilyen gondolatok kavaroghattak fejükben; amint ezt Armando Lucifero poémájában olvashatjuk, aki csodával határos módon Petőfi „bőrébe bújt” és vele üzent a nemzetnek. 1999-ben jelent meg Petőfi Sándor Szibériában c. műve magyarul, de eddig elkerülte a hálátlan utókor figyelmét.

Ahogyan Székely Gyula regénye is:

A legérdekesebb hírt a fafuvarozásra kiment fiúk hozták. Egy fakitermelési vállalat jó fizetésért kivitt néhány fiatalembert munkára. Mindegyik kapott egy lovat s szekeret s az erdőből fát szállítottak a városba. Naponta kétszer is fordultak. Este ki-ki ellátta lovát s a telepen lakó őr, egy öreg orosz házába tértek nyugalomra. Fizetésükből élelmezték magukat.

Az öreg hosszú, ősz szakállas orosz őr egyben a telep felügyelője is volt, s ő adta ki naponta a munkát. A fiúk már tudtak annyit oroszul, hogy az öreggel orosz nyelven érintkeztek. Nem mondták meg, hogy ők magyarok, s a csukaszürke egyenruhában az oroszok minden foglyot ausztrickinek néztek. Nem is volt tanácsos a magyarsággal dicsekedni, mert némely orosz előtt a magyarok ellenszenvesebbek voltak, mint az osztrákok, akik mindenféleképpen csendesebben viselkedtek s akikről a muszkák édes-keveset hallottak. Így sohasem lehetett előre tudni, milyen érzelmű az orosz.

Egy este az egyik fiú a többinél gyorsabban elvégezte a dolgát s hozzáfogott száraz vacsorájának elköltéséhez. Rajta kívül csak az öreg orosz volt a házban, akinek családja nem lakott a telepen.

A fiú evett. A szobában csend volt. Az orosz egy szekrény előtt háttal állt felé. A szekrény fölött a falon szentkép függött.

Egyszerre a fiúnak majd torkán akadt a falat: magyar szavakat hall és sóhajtást: Jaj Istenem!

Ijedten néz körül. Az öreg oroszon kívül más nem volt a házban, az motyogott félhangosan s magyarul mondott valami imádságot.

A fiú rémülten megy ki társaihoz, akikkel közli az észlelteket. Azok aztán előfogták az öreget, aki csak akkor tudta meg, hogy a fiúk magyarok. Törve, sok orosz szóval keverve, rossz kiejtéssel, de magyarul kezdett beszélni.

Elmondta, hogy ő magyar ember. Az 1848/49-iki szabadságharc leverése után mint 16—17 éves fiút hadifogolyként hurcolták el s hosszú-hosszú, talán 2 évig tartó gyaloglás után, Szibériába hozták többed magával, de annyira szétszórták őket, hogy többé egyikkel sem találkozott. Később feleségül vett egy orosz nőt s már idős gyermekei s felnőtt unokái vannak. A hosszú évtizedek alatt teljesen eloroszosodott. De mivel imádkozni magyarul tanult meg, imádkozni nem tud most sem csak magyarul.

Az öreg életkorát biztosan nem tudta megmondani, de a 80 évet meghaladta. Erős, erőteljes s még munkabíró volt. A szibériai levegőn megedződött.

Eleinte nem akartunk a fiúknak hinni. De elbeszélésüket becsületszavukkal erősítették meg s nem volt okunk szavukban kételkedni. Ez 1916 tavaszán történt.

Székely Gyula: Képek a szibériai hadifoglyok életéből, 1929. Nagyvárad, 92. oldal (részlet)

(folytatjuk)

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

Kapcsolódó cikkeink: