Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Identitás saga
Sietve búcsúztak, elindultak Tusnádfürdőre, Dobosnál itattak egyet a porosra szárított japán lovukon, ajánlására a Sólyom Villában vettek ki szállást. Friss medvenyomokba túrtak az árokparton. Tegnap este jöttek le a hegyből, egy anya a két bocsával, a tűzrakóban kerestek valami ennivalót, aztán elmentek – mondta a házigazda. Ha van kedvük, holnap sütögethetnénk. Kicsit beszélgetnénk, poharazgatnánk egyet az udvaron, szívesen megismerkednénk, nagy örömmel látnánk vendégül önöket. – Megköszönték az invitálást, de terveik szerint végigjárták volna az őseik földjét, Székelyszentmihályt, Sepsiszentgyörgyöt, meg ahol még magyarok éltek a világ peremén, Klézsét, Csángóföldet. – Jó éjt, ha valamire szükségük van, nyugodtan szóljanak! Itt az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kétezres évek elején az inuit–viking civilizáció álomszerű csodái helyett ott volt nekik egy csodálatos élethivatás, kultúra, civilizáció, művészet, idegenforgalom, könyvtár, könyvesbolt, előadások, koncertek, olvasókör, fiatalok, diákok, felnőttek, sok ezer bizakodó, jóarcú kíváncsi, életerős magyar ember, akiket a politika ellopott, elásott.
Másnap a Szent Anna-tó partján sütött rájuk a nap. Ez az alig 30 ezer éves víztükör úgy vonzotta őket, mint virág a méheket. Ahogy ott fürdőztek a néhány fokos hegyi tavaszban, megelevenedett előttük valamennyi székely legenda, a meztelen szüzekről, ostorcserdítésről, sikolyról, a szépséges hajadon átkáról, a vagyonába merülő úrról, a legényekről és az időnként újból visszatérő csábító tavi tündérekről, álmaik szerelméről, a szép halálról. Ma már tilos a tóban feredkezni, álmodozni, a vendégeknek maradt az áfonya pálinka, a száraz séta a medveszárban, pour les souvenirs.
Aztán jött Sepsiszentgyörgy, a szász kereszteslovagok városa, Dédanyjuk teuton világa, a Szentföldre kovácsolt kardok, az indulás lobogói. 1224-ben a türingiai Salzai Hermann nagymester, III. Honoriusz pápa, és II. András király mást-mást gondoltak a Borzaság sorsáról, egyházi, területi autonómiákról. Vas a vasnak, vér a vérnek, hús a húsnak – a vége Malbork vára Észak-Lengyelországban, a Pomerániai vajdaságban, a Balti-tenger partjától egy lovaglásnyira, ugyanis itt alapított várost a 13. században a Teuton Lovagrend, a világ legnagyobb téglából épült várával bosszantva a Jóöreg Henryk Sienkiewicz írót, aki tolldárdájával időnként nagyokat döfött a gonosz germán papjaiba, de a legkedvesebb családi markerük szerint:
Polak, Węgier, dwa bratanki
I do szabli, i do szklanki
Oba zuchy, oba żwawi
Niech im Pan Bóg błogosławi.
Ez után a kaland után örök misztikus rettegéssel beszélt a Nemere-hegységről, a Keleti-Kárpátok pusztító óriásáról, az ártó szellemről, a nyughatatlanról, a békétlenkedőről, az ezeréves határnál, ahol az Ojtozi-szoros esőtől áradó vize megállíthatatlanul szakadt a mélybe. A hegyi folyamok keleti partján élnek még magyarok, csángók, a nap hátralevő részében elindultak hát meglátogatni őket, váltani velük néhány magyar szót. Már Kézdivásárhelyhez közeledtek, amikor nehéz lehelete volt a hegyeknek, pusztáknak, felhők gyülekeztek az égen, talán a tegnapi mise végére hulló égi áldás folytatásaként kanyargott kelet felé ez otromba gomolyag, ami most ismét nyakon öntötte őket, ezerrel pörgött az ablaktörlő, az Ojtoz vize haragosan rohant ki a medréből, bele-belerágva a szoros sziklás erdőszéleibe. Az idő kitisztult, megnézték Bákót, a csángók fővárosát, Klézsét, de nem jutottak túl a megáradt patak balpartján. Itt aztán favágás, kaszálók, tehenészet, lovászat virágzott mindenfelé, semmilyen tájidegen globalista kolonc nem furakodott a hegyek közé. A hazai érdekeltségű csillivilli kacatoknak, a kapzsi befektetésnek útját állta a Keleti-Kárpátok Ojtozi-szorosa.
Kapcsolódó írásunk:
