CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 19.)

Miszter-Gázi

„…a legtősgyökeresebb kozák kovácsok elkezdtek magyarul kovácsolni.”

Karikás Frigyes: A járatos ember és más elbeszélések c. kötetében az utolsó történet Miszter-Gázi címet viseli. Egy Szibériában „ragadt” magyarról szól, aki szintén „eltűnt”, mint Petőfi és sok ezer társa. Milyen szerencséje volt, hogy nem jött haza: valószínűleg őt is bíróság elé állították volna, mint Manasses Dánielt, aki azt állította, hogy Petőfivel dolgozott egy ólombányában. De Karikás Frigyes sorsa is elgondolkodtató: hithű kommunista létére az általa szolgált önkény végez vele Moszkvában 1938-ban.

Az említett fejezet:

Valahol Vlagyivosztok körül, a szennyes Usszuri partján csendes pravoszláv temető fekszik… Békésen pihennek itt egymás mellett az emberek, hűségesen képviselve a régi Távol-Kelet vegyes népességét…

A világháború kezdetén a régi temető mellett likvidáltak egy pár hold termőföldet, s rozs helyett osztrák–magyar, német és török katonákkal vetették tele. Rengeteg új sírral telepítették be Távol-Keletet, rengeteg magyar sírral. A tintaceruzával pingált fejfák alatt magyar emberek pihennek(…) Talán sejtelmük sincs arról, hogy a régi temető északi sarkában, egy habarovszki örmény kereskedő és egy usszurijszki kozák között, valami egészen rendkívüli felirat alatt, horpadt, dudvával benőtt sírban is magyar ember pihen. Bár a mohával benőtt egyszerű pravoszláv kőkereszten az írás szó szerint azt állítja, hogy:

Itt nyugszik az Úrban

ANDREJ IVANOVICS MISZTER-GÁZI.

Született 1824-ben ismeretlen helyen

Meghalt 1895. július 10-én.

Béke poraira.

A temetőben való jártamban-keltemben néhány hasonnevű sírra találtam. (…)

Van itt egy másik Miszter-Gázi is, kétségtelenül a fenti házaspár fia, Karl Andrejevics, aki a fejfa szerint az orosz-japán háborúban szerzett sebeiben halt el 1905 december hó 2-án.

Akadt ezen a környéken élő Miszter-Gázi is. Ilyet találtam Razdolnojén, a kozák divízió kovácsműhelyében. Hatalmas, tüzes, fekete szemű, kackiás magyar bajuszos kovácslegény, fia a japán háborúban elhalt Karl Andrejevicsnek s unokája az öreg családalapítónak.

Paszkijevics tábornok kozákjai 1849-ben több ezer honvédet hajtottak el a magyar földről. A fogoly honvédek útját követni lehetetlen. Kétségtelen azonban, hogy egy részük Szibériába került. A Tobol folyón az 1850-es évek elején szállítottak északra magyar honvédeket. Öreg szibériai lakosok mesélik, hogy a Léna déli torkolatánál is találkoztak magyarokkal ezekben az években. Járt magyar honvéd az Angarán is, sőt egy részük magába Irkuckba is elkerült. Az angarai csoportban, amelyről a legtöbbet tudunk, volt néhány honvédtiszt is, akikre a monda szerint nem terjedt ki a munkakényszer. Ehhez a csoporthoz tartozott egy Mesterházy András nevű honvéd strázsamester, aki valószínűleg valamelyik honvédhuszár ezredben gyógykovácsként szolgált, mert az Angarán is kursmid volt az uráli kozákok Bajkál-könyéki telepein. Az akkor még fiatal és daliás strázsamestert minden valószínűség szerint Erdélyben fogták el, minthogy a társai is Erdélyből kerültek ide.

Mesterházyról azt is tudjuk, hogy az a kozák, aki elfogta, elöljáróban kénytelen volt fejbeverni a hadfit valami puskatussal vagy mivel, minthogy András vonakodott a fogságtól. Bizonyos, hogy eszméleten kívüli állapotban fogták el és hogy évtizedek múlva is panaszkodott néha az innen eredő fejfájásra. (Egyéb baja sem volt az öregnek hosszú éveken át.)

Hogy az uráli kozákoknál meddig dolgozott, azt nem lehet tudni, ő maga azt írta erről, hogy „a nagy koleráig éldegéltem ottan”. Viszont Szibériában a legöregebb emberek sem tudtak emlékezni erre a nevezetes „nagy kolerára” s azt állítják, hogy ott kolera mindig akadt, de hogy melyik volt kicsi és melyik a nagy, azt senki sem tudta. Bizonyos azonban, hogy a Mesterházy által említett „nagy kolera” alapos kárt tehetett az ottani honvédség nem egészen zárt társaságában. András bácsi a kolera idején elhalt magyarok között említi például Czegler (vagy Cigler) felcsert „szerető nejével és apró családjával”, Káhán Lajost „a nagyobbik fiával”, amiből következik, hogy a magyar honvédek ezen a vidéken családot alapítottak s hogy a „nagy kolera” idején már „nagyobbik fiúk” is volt. Kissé érthetetlen, amit egy magyar honvédről, valami Bitter János nevűről állít, nevezetesen, hogy „a muszkáknál bíráskodott” és „kegyetlenül rossz ember volt”. Általában András bácsi nem sok dicsérettel emlékezik vissza társaira. A három életben maradt angarai közül például, valami Korocsányi Gábor (vagy talán Karácsonyi Gábor) nevű honvéd hadnagyról azt állítja, hogy „kurafi” volt és hogy őt beárulta a jövendőbeli ipánál, valami kozák altisztnél, akinek leányát szerette volna akkor nőül venni, – hogy neki, mármint Mesterházynak, odahaza Magyarországon felesége és gyermeke van. „A jányt ugyan megkapta a tetves – írja Korocsányiról keserűen –, de én a kezem levettem róla mindörökre.” A másik életben maradt társa, Boró tüzér volt, akit nem sokkal „a nagy kolera után” egy kocsmai verekedésben vertek agyon a cigányok. Tudott dolog, hogy elpusztult bajtársait András bácsi tisztességesen eltakarította, persze a maga módja szerint. Bizonyos, hogy minden esetben elmondott egy miatyánkot és egy hiszekegyet, elénekelte azt a pár kálvinista zsoltárt, amire még éppen emlékezett, s göröngyöt vetett az elhunyt koporsójára. Így temette el gyors egymásutánban társait vallásra való tekintet nélkül, így a katolikusokat, de így a zsidó felcsert is.

Hogy meddig élt ezen a vidéken, azt csak körülbelül lehet megállapítani, bizonyos azonban, hogy a „manifesztum idején” (az 1861-ben II. Sándor cár által kiadott jobbágy felszabadítási dekrétumról van szó) még Irkuck körül járt. Távol-Keletre egy von Buhle nevezetű kozák Rittmeister vitte magával. Ezt a von Buhlét András bácsi rettenetesen gyűlölte, a vele kapcsolatban fennmaradt írás és monda valami végnélküli tüzes magyar káromkodás. A kétségtelenül porosz származású kozák századost „veres seggfejű ember”-nek és „tokos lator”-nak nevezi. A gyermekei előtt pedig azt állította róla, hogy az „egy nyemecki zsopa”, ami magyarul erősen sűrített kifejezése az írásban említett két megnevezésnek. Ezt a megkülönböztető ellenszenvet aligha lehetett mással magyarázni, mint azzal, hogy ez a von Buhle tette végérvényesen tönkre a fiatal honvéd strázsamester szépcsengésű magyar nevét. A nyikolszk-usszurijszki garnizonkommandón ugyanis von Buhle regisztráltatta a magyar honvédet, mégpedig Mesztergázi Andrej Ivanovicsnak. Ezzel aztán vége lett mindennek. Visszaidomítani a nevét eredeti formájára sohasem sikerült. Erre igazán áll a híres orosz mondás, hogy amit valahova tintával beírtak, azt a fejsze se vágja ki onnan. Évtizedeken átal veszekedett a nevéért, járt a különböző hatóságok nyakára, de minden hiába. Végre sokesztendei utánjárással elérte, hogy valamelyik ostoba bürokrata kettéválasztotta a szerinte törvénytelenül hosszú nevet, így lett aztán Mesterházyból Miszter-Gázi. Az öregúr köpött egy nagyot s megadta magát a sorsának.

Az első munkahelye itt szintén a kozák divíziónál volt. A végeláthatatlan istállósorok közepén állott ez a műhely, amelyet Andris bácsi tett híressé. Alig pár hónapnyi tevékenykedése után, Nyikolszk-Uszurijszkben csoda történt: a legtősgyökeresebb kozák kovácsok elkezdtek magyarul kovácsolni. Az 1860-as évek közepe óta itt nem csak a katonaműhelyekben, hanem néhány civil-kovácsnál is „abzeccolnak”. Olyan cifrán verik az üllőt, akárcsak Dorozsmán, csak a „franciás hiccnél” csinálnak egy kis hibát néha, de az orosz, monoton, szakadozó kalapácstaktusnak itt nyoma sincs sehol. Friss, pattogó üllőritmus kapott itt lábra s egy csomó színmagyar kovácsvirtus vert gyökeret. Először is itt a hiccet végigverik. Vagyis amig a vas melegen az üllőn fekszik, addig a kalapács nem pihen. Nem pihen a handhammer, de nem pihen a groszhammer sem. Vasforgatás közben olyan magyarosan abzeccolnak, hogy öröm hallgatni. A jó kovács egy hiccre patkót csinál, kétszer vasat nem melegít. A ráfot egy melegre húzzák, s a legvadabb csikót is tipikusan orosz „emelőgép” nélkül vasalják. Egyszóval, a régi híres magyar kovácstradíciót Miszter-Gázi maradéktalanul bevezette.

De átalakította a műhelyt is. Itt kézzel nem fújtatnak, mint ahogy azt a hideg slosszerek szokták odahaza, hanem lábbal, s a fújtató „serénységét” vasnehezékkel növelik. Mellel nem fúrnak. Miszter-Gázi után egészen a modern fogaskerekes fúrógép térhódításáig, jó magyaros „kurblival” fúrtak. A kézi szerszám is meggyarapodott. Az árva rund- és slichthammer mellé példás magyaros rendbe egy csomó különböző típusú zeccer és stekli sorakozott s megnőtt az üllő alatt a csöpp kis orosz tőke. Az usszurijszki kovács éppen olyan személyes sértésnek veszi, mint akármelyik magyar kovács, hogyha valaki az üllőjére mer ütni s ha oroszul mondja is, mégis nagyon magyarosan cseng az, hogy: ne tegye a büdös fenekét oda, ahol én a kenyerem keresem!

Az angarai sikertelen kísérlet után Miszter-Gázi itt házasodott meg. Egy jómódú gyertyaöntő mesterember lányát vette nőül, mégpedig huszárosan regényes körülmények között. Geraszimov Tyimofej Sztyepanovicsnak öt fia és egyetlen leánya volt, Jevdokija, akit az öreg mester nagyon szeretett s éppen ezért nagyon rangosan adta férjhez valami Bogoljubov nevezetű volt stabskapitányhoz. A kapitány ugyan vagy húsz évvel idősebb volt a szép Jevdokijánál s kizárólag a rangjából élt, azaz az öreg gyertyaöntővel tartatta el magát. Emellett részeges volt s a menyecskével kegyetlenül bánt. Gyakran előfordult, hogy a hajánál fogva hurcolta végig az utcán. Egy farsangi estén, a Szoldatszkaján, éppen egy ilyen hajnál fogva való utcai sétán, Miszter-Gázi beavatkozott ebbe a szorosan vett családi ügybe, kiszabadította a holtrészeg kapitány kezéből a nőt, mégpedig igen határozottan, és egyszerűen hazavitte a Szoldatszkaján levő lakására. A kapitány nyilvánvalóan tiltakozott, a mire András bácsi – az utódok bemondása szerint – félholtra verte az ifjúságán már alaposan túljáró férjet. E farsangi naptól kezdve minden egyes alkalommal kikapott a kapitány úr, valahányszor balsorsa Mesterházyval hozta össze. Egy év múlva Bogoljubov úr nemcsak a daliás honvédstrázsamestert kerülte el, de elég volt a szép Jevdokija Tyimofejevna puszta megjelenése is ahhoz, hogy a vitéz kapitány pánikszerűen meneküljön. Itt éltek aztán esztendőkön át bagóhiten, de nagyon boldogan, míg végre 1873 február 9-én, Bogoljubov halála után, és miután Mesterházy áttért a pravoszláv hitre, hivatalosan is megházasodtak. Ekkora azonban három fia és két lánya volt már az új házaspárnak. Tyimofej Sztyepanovics eleinte dúlt-fúlt mérgében, átkozta egyetlen lánya istentelenségét, de az unokák növekedése arányában elpárolgott a vén, vallásos ember fejéből a harag, a hivatalos esküvő után pedig az egész város mélységes csodálkozására, szép nagy házzal, műhellyel és állítólag nagyon drágán vásárolt szabadságlevéllel ajándékozta meg az idegen országbeli vőt. Miszter-Gáziék szemlátomást tollasodtak, s ebben az arányban nőtt a 48-as honvéd tekintélye is, s az öreg Geraszimov halála után ő lett a gyertyaöntő család közkedvelt, elismert feje. Az ő erős kezébe volt letéve a kiterjedt család vagyona s a családi kérdésekben való döntés joga. Ő adta férjhez s ő házasította ki az összes Geraszimovokat, a városka megrökönyödésére néha hihetetlenül liberálisan. Az egyik gazdag Geraszimov lányt – például – egy ügyes zsidó óráslegényhez adta. (…)

Vodkát sose ivott, s megvetéssel beszélt az italról. Ellenben almából és egyéb gyümölcsből valami borfélét kotyvasztott, amiből úgy nagy ünnepek alkalmával néha két litert is megivott. Ilyenkor aztán vontatott, szomorú magyar nótákat énekelt hosszú órákon keresztül, amit a család kötelességszerű ájtatossággal hallgatott végig, minthogy meg voltak győződve arról, hogy az öregúr a maga furcsa nyelvén zsoltárokat énekel. (…)

Fönnmaradt a kilencvenes évekből egy fakó családi fénykép is. A kép közepén ül a családfő, két nagy kezét térdén nyugtatva, ugyanígy a felesége, s jobbról, balról a fiúk, a lányok családostól. András bácsi ott ül a nagy orosz család közepén, pedig amilyen orosz a család, éppen olyan magyar a családfő. Hosszú, lelógó harcsabajusz, rövidre nyírt deres haj, apró, kialvó fekete szemek. Valami fekete kabátféle fedi felsőtestét, magyaros fehér ing minden nyakravaló nélkül.

Amilyen zajos események űzték ide, a világ túlsó végére, olyan csendesen költözött átal a másvilágra. Verőfényes júliusi napon, ebéd után a ház előtt üldögélve pipázott s csendesen elaludt. Az összerágott pipacsutora egyszer csak kiesett az erős, fekete fogak közül és Mesterházy András meghalt.

Mesterházy András ivadéka alighanem tovább virul a Távol-Keleten. Az egyetlen, akiről valamit tudunk, az Andrej Karlovics Miszter-Gázi, a razdolnojei kovácslegény, aki állítólag hű képmása a magyar nagyapának. A háború végefelé ezt az Andrejt becsukták, „az ellenséggel való cimborálás” címén, ami abban nyilvánult meg, hogy tűzön-vízen keresztül védte azt a magyar hadifogoly kovács-csoportot, amelynek csoportvezetője volt. Egy alkalommal, amikor a műhelyparancsnok őrmester mellbe verte az egyik öreg magyar kovácsot, az ifjú Miszter-Gáziban felébred a szabadságharcos demokrata, a 48-as honvéd-strázsamester nagyapa s egy lórúgásnyi pofonnal terítette földre a fegyvertelen öregemberen vitézkedő zupást. A cári törvényszék persze tüstént vérért kiáltott s elrettentő példát akart statuálni. Elkésett. A fogoly Miszter-Gázit a forradalom kiszabadította börtönéből, de ez a Miszter-Gázi már tudatos forradalmár volt, 1917-es képviselője a 48-as nagyatyai ideáknak. Meghalni pedig úgy halt meg, mint az apja, a távol-keleti tartományba betört japánokkal való harcban egy vörös partizán lovasszázad élén.

Az usszurijszki csendes temetőben pihen tehát Mesterházy András, a messzire elkallódott Kossuth-katona, a nagy magyar szabadságharc hőse, aki talán a cárizmus setét éjszakájában is látta az emberiség jövendője hajnalhasadását, s bölcs előrelátással e nagy szabad népbe oltotta be ivadékát.

Talán élnek még Magyarországon olyan Mesterházyak, akik büszkén vállalják ezt az atyafiságot, mi mindenesetre András bácsit a magunk derék ősének valljuk s ezért tesszük ezt írást kegyeletünk babérkoszorújaként a dudvával benőtt távol-keleti sírhalomra. (Karikás Frigyes: A járatos ember és más elbeszélések, Kossuth Könyvkiadó, 1957)

(folytatjuk)

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

Kapcsolódó cikkeink: