Gyimóthy Gábor: A nagy harácsolás
(A magyar nyelv egyik – értékében eléggé szinte meg sem becsülhető – előnye más nyelvekkel szemben a pontos, hangzásszerinti írásmód. Ez ellen sokat vétkeztek azok, akik idegen szavakat írásmódjukkal együtt vettek át, figyelmen kívül hagyva, hogy az idegen nyelvekben a kiejtést más szabályok uralják, mint a magyarban. Itt főleg a kettőzött mássalhangzókra gondolok. Gyerekkoromban a teniszt még tennisznek, a mamutot még mammutnak írták. Ma viszont még mindig milliót, milliárdot, ellipszist, szimmetriát, allergiát, intelligenciát kommunikációt és sok más szót, idegen írásmód szerint írunk, ami nem lenne nagy baj, ha mindenki ismerné e szavak helyes kiejtését. Sajnos azonban egy „elbunkósodási” folyamatot tapasztalok: sokan bizony ezeknél a szavaknál a kettős mássalhangzókat már – magyar módra – kettőzötten megnyomva ejtik. Ez ellen sürgősen tenni kell valamit! Részemről (valakinek el kell kezdenie!!) a fenti példákban, és ahol csak ilyen szavakra bukkanok, kiirtom a fölösleges – sőt: káros – második mássalhangzókat.)
A nagy harácsolás
1. fejezet
Kovács József űrtábornok büszkén tekintett végig az ezüstösen csillogó űrhajók során. A hatalmas járművek – képletesen szólva – prüszkölve kapálták lábukkal a talajt és szinte reszkettek az indulás izgalmában. És ő, Kovács József, a már életében legendás hírű hadvezér, hamarosan útra vezényelheti ezt a hatalmas hadsereget. Végre valóra válhat Kovács József ükapjának álma, aki annyi mindent mesélt volna ükunokájának a 20. század első felének csodáiról, de nem mesélhetett, mert amikor az ükunoka a 22. század elején megszületett, őt sajnos már réges-régen fölülről szagolta az ibolya. Ám az álma egy nagy, harácsoló hadjáratról apáról fiúra, fiúról unokára, unokáról dédunokára szállva élt tovább és most, most végre eljött az idő...!
2. fejezet
A dolog úgy kezdődött, hogy a Földről kiküldött megfigyelők fölfedeztek egy alig húsz fényévnyire lévő bolygót, amelyen egy jámbor, földművelő nép él. Nagyon vendégszeretők, és annyira bambák, hogy értékeiket könnyen el lehet majd rabolni. De azért a földi csapatoknak mégis nagy ellenállásra kell számítaniuk, mert feltehető, hogy a bolygólakók utolsó csöpp esőjükig védeni fogják terményeiket.
3. fejezet
És elindult a csapat! A járművek dübörögve emelkedtek a légbe, a légből az égbe és az égből egyre tovább az űrbe, ahol aztán a büszke dübörgés abbamaradt a légüres tér bosszantó tulajdonsága miatt. De öröm volt nézni, ahogy a daliás fémtestek egyre gyorsulva szántják az űrt, azaz a semmit ott, ahol – valljuk be – túl sok szántani való nem is nagyon akadt.
4. fejezet
Az űrhajók finom zökkenéssel szálltak le az idegen bolygó talajára szinte csak megcsókolva azt. A kiszálló katonák azonnal megkezdték a földieket rajongva fogadó bolygólakók halomra lövését. Nem volt kegyelem! Ám műanyag golyóik senkit nem öltek meg, azonban akit eltaláltak az három-négy napig harcképtelenné vált. Végre a 22. században föltalálták azokat a puskagolyókat, amelyeket Jókai Mór A jövő század regénye című jövendölésében már a 19. század végén megjósolt és leírt. Eme jóságos lövedékek áldásos mellékhatásaként, azok akik befejezték többnapos harcképtelenségüket, nem csak időszakos bénaságuktól szabadultak meg, hanem minden esetleges addigi betegségükből is kigyógyultak.
5. fejezet
Mindenütt folyt az ádáz küzdelem. Ádáztak jobbra, ádáztak balra, de ha egy földi katona ádázás közben eltaposott egy haszonnövényt, a haditörvényszék a legborzalmasabb büntetéseket szabhatta ki rá! Például éheztették két óra hosszat, majd egy tál rizst úgy kellett megennie, hogy minden egyes rizsszemet csak egy Mikádó pálcika hegyes végével nyársalhatott föl!
6. fejezet
Kovács József csak remélhette, hogy a nagy, harácsoló tervét végrehajthatja az alatt a három nap alatt, amíg a „lemészárolt” bolygólakók harcképtelenül bénázgatnak. Hogy mi lesz azután, arra gondolni sem mert, mert anyagbeszerzője jelentette, hogy elfelejtettek elegendő lőszert magukkal hozni. Fölfortyanva ordított anyagbeszerzőjére (pedig ez nem volt szokása, ordítani szokott, de minden fölfortyanás nélkül): „Hát akkor hozzanak otthonról!” A válasz rövid volt, de Kovács János, messze földön híres, gyors fölfogó képességgel rendelkezett és azonnal megértette. „Tábornok úr kérem, húsz fényév, az 20 fényév...”
Nem volt egyszerű a föladat. A bolygólakók rejtekhelyeit, ahol értékeiket őrizték, előbb föl kellett kutatni. A kutató csoportok koromsötét, földalatti járatokban kószáltak tanácstalanul. Ki voltak téve a bolygólakók kegyetlen ravaszsággal kiagyalt csapdáinak. Például nyálas rágógumik csapódtak mindenhonnan védőszemüvegeik üvegére, a sötétséget – ha még lehetett (de nem lehetett) – tovább fokozva! Ez különösen gonosz húzás volt a bolygólakóktól, mert a kutakodók – fénytámadástól tartva –, amúgyis sötét napszemüveget hordtak a föld alatt. Vagy például a harácsolandó holmi számára nagy gonddal üresen tartott zsákok egyszercsak – hirtelen és váratlanul – megteltek hócipővel! Szóval iszonyat, hogy mi zajlott a föld alatt.
7. fejezet
Végül is azonban – aki mer, az nyer alapon – a földi csapatok sikerrel jártak. Kovács József különben is szerette hadműveleteit közmondásokhoz viszonyítani. Volt például, hogy lassan járt és mégis tovább ért. Sőt, mondhatjuk, hogy ez nála családi vonás volt, hiszen már ükapjánál is addig járt a korsó a kútra, amíg el nem látták a házat vízvezetékkel. Hej az volt aztán az ükapa, Kovács Balambér! Persze az ő idejében, amikor még gyerekei se voltak, senki nem tudta róla, hogy ükapa. Ez csak valahogyan, hosszú évtizedek után derült ki róla. Amikor aztán már unokája volt, csak mesélt, mesélt a régi időkről. És ez az unoka, aki később Jóska gyerek nagyapjává változott, tovább mesélte mindazt, amit a nagyapjától hallott. Kovács József innen tudta, hogy voltak olyan idők, amikor például a paradicsomnak paradicsom íze volt és az almát is arról lehetett fölismerni, hogy alma ízzel „dicsekedhetett”! Micsoda idők voltak azok! Az üzletekben és az éttermekben lehetett ásványvizet kapni és a vízcsapokból ivóvíz folyt, nem kokakóla, mint ahogy az már Kovács József gyerekkora óta természetes (sok helyen már régen nem is vízcsapot, hanem kólacsapot mondanak...). De hát Változnak az idők... mondják, akik az időt vállrándítva maguk változtatják.
Ezek a mesék ösztökélték Jóska gyereket, hogy behatóan foglalkozzék azokkal a régi szép időkkel, amelyek persze nem voltak minden szempontból régi szépek (csak régiek), de a paradicsom szemszögéből nézve – ha van nekije ilyen – feltétlenül paradicsomiak voltak. Így cseperedett benne az elhatározás, hogy megvalósítja ükapja álmát.
Itt meg kell jegyeznünk, szó sincs arról, hogy ükapja paradicsom ízű paradicsomról álmodott, vagy datolya ízű datolyáról (mert már az is eltűnt – Jóska idejében – legalább 150 éve!). Nem, ezek az ízek neki a természetes mindennapjaihoz tartoztak, mi-a-fenének álmodott volna róluk? Viszont Kovács József, gyerek fejjel (amit felnőtt korában is megtartott) úgy képzelte, hogy ükapja ilyesmiről álmodhatott, vagy álmodna ma, az ő idejében. Tehát majd ő, Jóska, a későbbi fenegyerek visszahozza ezeket az álmokat, illetve dehogy hozza vissza! Azokat az időket, vagy legalábbis azoknak az időknek az ízeit hozza vissza, hogy ma ne kelljen ilyesmiről álmodni, amikor az embernek úgyis annyi más dolga van álmában. Arról már ne is beszéljünk, hogy Kovács József idejében az a korszak, már olyan régen elmúlt, hogy nagyon sokan már azt sem tudták, hogy hogyan kell ilyesmiről álmodni?
8. fejezet
A földi csapatok végül elhagyták a bamba népek bolygóját. Jóval kisebb dübörrel, mint amilyennel a Földről indultak, mert most már csak a visszautazáshoz elegendő üzemanyagra volt szükségük. Alig voltak olyanok, akik vásárfiát vettek volna a gyerekeiknek, például mézeskalács szívet, vagy édesgyökérből készült, cipőfűzőnek tűnő nyalánkságot. Esetleg plüss állatka mintájára készült, arasznyi bolygólakócskát. Így aztán az űrhajóknak nem kellett rettegniük a túlterheléstől, mert hiszen a katonák nagy része sem volt túlzottan terhelt.
Ám a csapat nem távozott hálátlanul. Többek között beavatták a bolygólakókat a cukorvatta készítés rejtelmeibe és megismertették velük az Ember, ne mérgelődj! című társasjátékot. De ez még nem volt minden – és ez hihetetlen jóakaratot sejtető gondoskodásról tanúskodott! – Megígérték a bolygólakóknak, hogy két A4-es méretű, kitöltött kérdőív ellenében a Földön – bármelyik játéküzletben és teljesen ingyen – hozzájuthatnak egy-egy ilyen társasjátékhoz!
9. fejezet
A Földön nagy örömrivalgással fogadták a dicsőséges és sikerrel járt, visszatérő hadsereget. A házak ablakaiból ömlött a rivalgás. Apróra vágott villanyszámlák és fahéjas kalács receptek miliói szállingóztak a magasból az alant, díszlépésben vonuló seregekre.
Eljött a nagy nap, amikor Kovács József ott állhatott tábornoki vigyorgásával együtt a Föld uralkodója előtt és személyesen adhatta át a távoli bolygóról elrabolt, rengeteg kincset.
Ne értsük félre, a rengeteg nem tömegében értendő, hanem kihatásának hordereje az, ami szinte mérhetetlen. Saját zsebéből húzott elő és adott át egy gyufaskatulya méretű, díszesen faragott szelencét, amelyben paradicsom ízű paradicsom magjai lapultak. Egy másik, hasonló méretű dobozban almaízű almák magjai sorakoztak! De hát nem akarom itt fölsorolni a becses kincsek mindegyikét ám azt, amelyet utolsóként nyújtott át a szóhoz sem jutó uralkodónak, nem hagyhatom ki e jelentésemből. Ez egy joghurtos pohár méretű tartály volt. Nem a mai méretű, fagylaltos tölcsérnél alig nagyobb joghurtos pohárról beszélek, hanem a régiről, amely Kovács ükapa idejében volt használatos és természetes. És amelynek 180 köbcenti volt az űrtartalma (amit aztán – teljesen érthetetlen okokból – kicsinyítettek le a mai méretre, arról már nem is szólva, hogyha volt valamilyen értelme a kicsinyítésnek, akkor miért álltak meg ennél a méretnél, hiszen a gyűszű méret felé haladva lett volna még néhány elképzelhető fokozat...) A csodás tartály mélyhűtve tartalmazta olyan disznó ivarsejtjeit, amelyik nem eszi meg a szójababot, nem eszi meg a napraforgó magot, nem eszi meg a hallisztet (amitől aztán hal ízű lesz a szalonnája, mert bizony ilyen is volt már!), nem eszik meg semmi olyan disznóságot, ami disznóság ugyan, de nem disznónak való! Kizárólag kukoricát eszik (legföljebb még makkot, de azt is csak álmában, akkor ha nagyon éhes!). Az ilyen disznók húsából aztán lehetne újra gyártani olyan magyar szalámit, amilyen Kovács ükapa idejében, az akkor ismert világ elsőszámú csodájának számított! (E történet közreadója ismert olyan argentínai személyt, akinek az arcáról lerítt az átszellemülés, amikor a magyar szalámiról beszélt.) A Rubik féle bűvös kockát – amely kicsit később jött – a modern csodák között csak a másodikként emlegették. A Túró Rudi pedig a harmadik helyet foglalta el...
Mert kérem, milyen is volt az a szalámi? Leírhatatlan és elmesélhetetlen!!! Inkább azt mondom el, hogy milyen a mai. Ez azért is fontos, mert az emberek a maitól undorral fordulnak el, tehát honnan tudnák, hogy milyen? A mai szalámi kőkemény. Néhány szomszédos állam rendőrsége kérdéssel fordult a szalámigyárainkhoz, hogy nem lehetne-e valamivel vékonyabb változatban gyártani (ha már tápláléknak nem alkalmas), mert úgy, az állaga miatt, a gumibotnál jóval célszerűbb eszköz lehetne belőle. A mai szalámi héjáról cafatokban feslik a nemes penész, hasonló módon a platánfák (hivatalosan: boglárfák) és eukaliptuszok le-leváló kérgéhez. A mai szalámi megvágott felületéből a hűtőszekrényben szokásos hőmérsékleten is vidáman folydogál az olaj. A mai szalámi szelet legföljebb középen hasonlít az egykori szalámi színére, a héja felé egyre sötétedik és közeledik a gyászos feketéhez (ez talán stílusos is, mert a szegény disznó szégyelli ugyan, hogy ilyesmit gyártottak belőle, de már nem él...). Az is jó kérdés, hogy a mai szalámit szeletelve miért akasztja meg a kés pengéjét egy-egy, a gyufafejnél is nagyobb csontszilánk? Még rosszabb, ha egy ilyen szilánk a vakmerő, mert a mai szalámit mégis megkóstoló hős fogát akasztja meg!
De hát mindez csak a megjelenési forma. Az ízekről nem írhatok. Kovács József sem tudta az egykori szalámi ízét elképzelni, mert hiszen arról nagyapja hiába áradozott neki, nem csak azért, mert arról ő is már csak a nagyapja meséiből hallott, hanem mert régi ízekről áradozni lehet ugyan, de azokat leírni nem...
Kovács József azonban jó képzelőerővel rendelkezett és noha rettenthetetlen hadvezér volt, nem volt érzéketlen. Elképzelt magának egy régi szelet szalámit, aztán ránézett egy maira és sírva fakadt...
Gyimóthy Gábor,
Zollikerberg, 2017 VII. 3.
Kapcsolódó írásaink:
