VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

Gyimóthy Gábor: A régi szép idők



Ma van 53 éve annak, hogy Ausztriából jövet átléptem a svájci határt. Ezzel kapcsolatban sok mindenre ma is élénken emlékszem, viszont sok minden más teljesen elveszett az időmúlás homályában. Például, hogy’ lehet az, hogy Innsbruckból indulva nem az Arlbergen keresztül vonatozgattam Zürichbe, hanem északabbra, St. Margrethennél kerültem a határhoz? Nyilván úgy, hogy Bregenzben be kellett mennem a svájci konzulátusra a vízumért. Erre azonban egyáltalán nem emlékszem, mintha kiradírozták volna a fejemből.

Utazásom dátuma tíz év óta más, szomorú okból kifolyólag az egész világ számára emlékezetes, én viszont csak azért tudtam megjegyezni, mert aznap egyik osztálytársamnak születésnapja volt.

Gyönyörű, nyáriasan meleg nap volt 1958 szeptember 11-e. Kora délután lehetett, amikor az útlevelek ellenőrzésének céljából a határon megállt a vonat. Két, szürke egyenruhás határőr ment végig a vonaton, amelyen rajtam kívül alig voltak utasok. Hozzám érve mondtak valamit, amit nem értettem, és elvették azt a szintén szürke igazolványomat, amelyet Innsbruckban állítottak ki, hogy azzal átléphessem a határt (igaz, nem a svájci, hanem az olasz határt, ám ez még az év tavaszán történt, és el is mentem vele egy „zarándok útra” Rómába. De ez már más meséhez tartozik).

Nyugodtan ültem és vártam. Gondoltam, majd csak visszahozzák a papírt. De nem: a vonat már indulni készült, amikor a két határőr idegesen szaladgált a kocsik mellett. Végre megtaláltak, mert a meleg időre való tekintettel majdnem minden kocsi ablaka le volt húzva.

Igen, a vasúti kocsik ablakát akkor még le lehetett húzni! A kocsinak barna, műbőr ülései voltak. Rendkívül tágasnak tűnt. Addig főleg, vagy kizárólag olyan kocsikat ismertem, amelyeknek egyik oldalán folyosó vezetett végig, melyből az ülőhelyekkel ellátott részlegek (kupék) nyíltak. Ott aztán egymással szemben négy-négy ülőhely szűkölködött, illetve szűkölködtek azok, akik ott ücsörögtek, ha minden hely foglalt volt. Ebben a svájci vonatban nem volt választófal, amely sok értékes helyet foglalt volna el. A folyosó, ami itt nem annak tűnt, a kocsi közepén haladt, és jobbra, balra tőle elég tér jutott két-két, tágas ülőhely számára. Az így kialakított rekeszekben – amelyeket már nem lehetett kupénak nevezni – két-két utas ülhetett egymással szemben. És minden tiszta volt, ez nyilván a fővonalakon akkor már általánosan használt villanymozdonyoknak volt köszönhető.

Később sokat utaztam ilyen vonatokon, Bern és Genf, Bern és Zürich, Zürich és Luzern között, és persze sok más szakaszon is. Hangulatos és természetes dolog volt a vonat indulása előtt, a lehúzott ablakon keresztül még egy kicsit beszélgetni a búcsúztatókkal, vagy az állomáson szaladgáló virsliárusoktól az ablakon keresztül vásárolni (habár ez inkább a német állomásokon volt szokás), vagy érkezéskor a letolt ablakon keresztül már messziről üdvözölni azokat, akik várták az érkezésünket, vagy egyszerűen csak rákönyökölni az ablakra és nézelődni arra a néhány percre, amely alatt az ismeretlen állomáson időzött a vonat. Arról nem is beszélve, hogy nagy melegben a vonat száguldása közben is le lehetett engedni az ablakokat, még ha csak egy résnyire is. (Tegyük hozzá, ilyen meleg Svájcban őrült ritkán fordul elő, legalábbis az, amit én, a hőségimádó, nagy melegnek nevezek.)

Ezek az idők aztán szinte észrevétlenül múltak el. Észrevenni legföljebb abból lehetett, ha valaki beszálláskor – mondjuk Zürichben – égő szivarral sétált végig a nemdohányzó osztályon, dögletes bűzt árasztva, amit aztán – mert az ablakokat nem lehetett kinyitni – „élvezni” kellett a Bernig tartó útnak legalább a feléig, azaz hatvan kilométeren át.

Aztán ezek az idők is elmúltak, mert ma már nincsenek dohányzó osztályok, tehát – és ezt itt szigorúan betartják – senki nem száll föl a vonatra önmérgezésének égő kellékeivel. Ma a vonatok tiszták, kényelmesek, gyorsak, és ha a klímaberendezés tervezői és beállítói nem tökhülyék, akkor nem kapcsolják a hőmérsékletet harmincfokos nyári melegben tizenhatfokos hidegre.

Nagy híve vagyok a technika fejlődésének, egyrészt mert nem tartozom azok közé, akik a mai civilizációnak csak a hátrányait látják, és komolyan azt hiszik, hogy a száz vagy kétszáz év előtti életmód visszaállítható lenne hétmilliárd (7 000 000 000!) emberrel a Földön. Másrészt mert látom, hogy a mai technika hátrányai a „kezdetlegességből” fakadnak. Technikánk bizonyos mértékig még gyerekcipőben jár, ráadásul (egyelőre) reménytelen versenyben áll az emberiség szaporulati iramával. Nem tudom, lehet-e a verseny egyáltalán reményteljes a népszaporulat könyörtelen fékezése nélkül.

Tehát az a régi, kedélyes és hangulatos utazás ma már nem létezik, és a fővonalakon nem is létezhet. Ezt sajnálom, de be kell látnom, hogy a régi és a mai utazás kellemes körülményei éppen úgy nem létezhetnek egyszerre, mint ahogy fából nem lehet vaskarikát csinálni. Tegnap olvastam, hogy a Zürich-párizsi vonalon a vonat helyenként 320 kilométeres sebességgel fog haladni (most teszik próbára a szakaszt és a vonatot), és bajnak még 352 km-es sebességnél sem szabad történnie, vagyis a biztonsági érték a menetrend szerinti sebesség fölötti tíz százalék. Ez a vonat a francia TGV (Train à Grande Vitesse = nagy sebességű vonat), amellyel 1997-ben mentem Párizsból Londonba a „csalagúton” át. Már akkor voltak olyan vonalszakaszok, amelyeken 300 km-es sebességgel gurult a szerelvény. Képzeljük el, hogy valaki annál a sebességnél nyitogatni kezdhetné az ablakot...


A két határőr lekászáltatott a vonatról, és megmagyarázták, hogy mint Svájcba bevándorló menekültnek orvosi vizsgálatra kell mennem. Na jó! A bőröndömet csak tegyem le a peronra. Szerény és olcsó bőröndömet inkább „keménypapírönd”-nek kellene nevezni. Nem is tudom, honnan szereztem, vagy kitől kaptam, mert pénzem, minden olcsósága ellenére sem lett volna rá. De hát a rajtam lévő könnyű, nyári ruhaneműn kívül a szó legszorosabb értelmében mindenem a „bőröndben” volt. Ha jól emlékszem, még csak egy kézitáskaféleség sem volt nálam. Érték persze nem volt benne, de nagyon kellemetlen lett volna elveszteni például a borotvaszereimet. Mint egy ősember, szaladgálhattam volna nélkülük, amíg nem kerestem volna elég pénzt pótlásukra. Leginkább annak a kókuszhéjból készült karperecszerűségnek az elvesztését sajnáltam volna, amelyet életem első kókuszából faragtam.

Na de, ha ez egy olyan hely, ahol a bevándorlókat orvosi vizsgálatnak vetik alá, akkor a rendelő nyilván az állomás épületében rejlik.

Nem ott rejlett, mint ahogy ez hamarosan kiderült. A vonatom elment. Vetettem még egy pillantást a bőröndre, amely árván ácsorgott a két vágány közötti peronon, aztán mentünk. Az engem vezető határőrön kívül egy lelket sem láttam az egész állomás területén. A vonattal megérkezett utasok – ha voltak ilyenek – már régen szétszéledtek.

Aztán csak mentünk... és mentünk... és mentünk... Nem akarok túlozni, egy kilométert talán nem mentünk, mert az egész városka nem olyan nagy, de 5-600 méter lehetett, amennyit a különböző utcácskákon át megtettünk!

Az orvosi rendelő várószobájában leültettek, s ebből egyértelműen kiderült, hogy még várnom is kell. Ott láttam először a Nebelspalter-t („ködhasító”), a híres svájci, szatirikus folyóiratot, amelyben főleg politikai viccek és gúnyírások voltak. Némelyik élc szövege valamely svájci tájszólásban íródhatott, ezért számomra hajmeresztően érthetetlen volt, pedig akkor már nem voltam teljesen kezdő a német nyelv terén. Hosszú évekig lehetetlen volt elképzelni egy (német-) svájci, orvosi rendelőt Nebelspalter nélkül. Most viszont, ahogy ezt írom, fölrémlik bennem, hogy már nagyon régen nem láttam. Ennek az lehet a magyarázata, hogy mostanában jóval ritkábban járok orvoshoz, de inkább azt hiszem, hogy a lap már nem létezik. Színvonalas folyóirat volt, de talán annyira őskonzervatív, hogy az már a svájciaknak is sok lehetett. Ez nem biztos, hogy így van, kérem azokat, akik ezt jobban vagy másképp tudják, írják politikai tájékozatlanságom listájára.

A vizsgálat után, a Röntgen-készülék képernyőjét tükörként használva, megkötöttem nyakkendőmet. Az orvos rám szólt, hogy azt tükör nélkül is kell tudni. Biztosítottam afelől, hogy tükör nélkül is tudom, de ha az orrom előtt kérkedik egy tükörnek is használható üvegfelület, akkor nem fogok azzal vagánykodni, hogy én bezzeg tudom tükör nélkül is! (Már ennyire tudtam akkor németül – mondom ma büszkén –, de lehet, hogy ő azt nem is nagyon tartotta németnek. Viszont úgy tűnt, megértette.)


Itt most el kell kalandoznom egy kicsit. Ha ez a párbeszéd nem zajlik le közöttünk, akkor ma már biztosan nem emlékeznék arra, hogy aznap nyakkendőt hordtam. Hogy én egy utazáshoz nyakkendőt kössek? Ez ma nekem elképesztőnek, sőt elképzelhetetlennek tűnik. Hiszen ma a civilizáltabb énemnek a legelőkelőbb alkalmak előtt is hosszú és fáradságos fohászkodást kell véghezvinnie bennem ahhoz, hogy végül fölkössem azt a nyavalyás nyakkendőt! Pedig szeretem a szép nyakkendőket, csak hordani nem szeretek egyet sem. Régen az is előfordult, hogy gondolatban bocsánatot kértem jövendőbeli családomtól a felelőtlenül könnyelmű költekezésért, mivelhogy megvettem egy méregdrága nyakkendőt, amelyet aztán évekig nem kötöttem föl (ebből is látszik, hogy olyasmivel, amit a halandó emberek divatnak neveznek, nem sokat törődtem az életben!). A gondolatbeli bocsánatkérés annyiszor ismétlődött meg, ahányszor megpillantottam a szekrényben a fényűzően drága selyem csodát, mígnem egyszer csak fölkötöttem nagy kegyesen.

Tizenhárom éves voltam, amikor az első nyakkendőt kaptam. Könnyen lehet, hogy karácsonyi ajándék volt. Megmutatták, hogy hogyan kell megkötni. Ronda, csáléra álló csomó keletkezett azzal a módszerrel. Hogy, hogy nem, valahol olvastam, most már a háromszög alakú csomó a divatos. (Nosza! Mégis csak a divat?!) Addig kísérleteztem, míg nem sikerült egy gyönyörű, háromszögű csomót kötnöm. Ma is így kötöm a nyakkendőmet és ma is büszke vagyok erre a találmányomra, de főleg arra, hogy 13 éves koromban találtam föl. A csomó olyan szép, és ráadásul annyira „nyakkendő kímélő”, hogy szinte sajnálom a nyakkendőhordással szembeni utálatomat.

Még egy nyakkendős élményem tolakodik ide, amelynek emlékén legalább annyira meg tudok rökönyödni, mint akkor, ha a föntebb leírt eset jut eszembe. 1956 tavaszán Apámat a vállalattól (Optikai Kutató Intézet) néhány munkatársával együtt Nyugat-Németországba és Belgiumba küldték. Akkor még nagyon nagy ritkaság volt, hogy nem sportolókat, vagy hithű politikusokat eresztettek Nyugatra, hanem szakembereket. Nekem egy szép mintájú, piros nyakkendőt hozott a mesebeli és elérhetetlennek hitt Nyugatról. Nem tudom, hányszor hordtam a nyakkendőt, de talán többször is, hiszen úgy látszik, akkor nem undorodtam annyira ennek a díszdarabnak a hordásától, mint ma. Egy biztos, a csehek elleni válogatott labdarúgó mérkőzésen – ez talán már októberben volt –, amelyre a Népstadionban került sor (ma: Puskás Ferenc Stadion), rajtam volt a nyakkendő. Ömlött az eső és én – ernyő nélkül – cafattá áztam. A nyakkendő szinte elolvadt, azaz piros festékké változott. A fehér ingemen akkora vérpiros folt keletkezett – amit aztán nem lehetett eltüntetni –, mintha mellen lőttek volna! Hogy lehet egy labdarúgó meccsre, bármennyire válogatott, nyakkendőben menni?! Ez ma nem megy a fejembe...

Ráadásul a csehek nyerték a mérkőzést 3:1-re. Ez volt, ha jól tudom a magyar csapat első hazai veresége 12 év után. Érdemes lenne, vagy inkább lett volna kutatgatni, hogy ez az eredmény mennyiben befolyásolta a forradalom kirobbanásának időpontját, vagy a kirobbanás hevességének a mértékét, hiszen a meccs csak hetekkel a forradalom kitörése előtt került lejátszásra. Szerintem ez az esemény lélektanilag komoly szerepet játszott.


Rohantam vissza az állomásra. Közben másfél óra telhetett el. A bőröndöm ott ácsorgott a peronon, várt rám türelmesen. Ennek köszönhetően ma is azzal a borotvával (borotvapenge tartó készülékkel) borotválkozom, amelyet a svéd vöröskereszttől kaptam 1956. december 8-án, az ennsi menekült táborban.

Régi szép idők... Ma, ha valaki Zürichben parkolja a kocsiját és egy táskát hagy az ülésen, nem vennék rá mérget, hogy az még egy negyed óra múlva is ott lesz...


Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2011. IX. 11.



Megjegyzés:


Néhány hete figyelmeztettek rá, hogy az a bizonyos, csehek elleni mérkőzés nem októberben volt, hanem 56 tavaszán. Utánanéztem a világhálón, és tényleg, ott az áll, hogy a meccs májusban volt, és 4:2-re végződött a csehek javára. Nem kételkedem az időpontban, hiszen több mint fél évszázadról emlékeztem vissza, és az én koromban már gyakran téved az ember, de az eredményre pontosan emlékszem, 3:1 volt! Vigyázni kell a világháló adataival, mert az adatok betáplálói ugyanúgy tévedhetnek, mint én. Persze az is lehet – bár valószínűtlen –, hogy az eső miatt már 3:1-nél otthagytam a mérkőzést, és ezért emlékszem ma is élénken a 3:1-re.

A mérkőzés eredményének forradalmat kirobbantó hatása tehát vitatható, ám ez az elbeszélés szempontjából nem is lényeges. Habár ki tudja...? 1954-ben a világbajnokság elvesztése, illetve sokkal helyesebben: a meg nem nyerése már akkor is majdnem forradalmat robbantott. Viszont a németek attól a világbajnoki győzelmüktől számítják a háború utáni, önbizalmi föltámadásukat...


... és Nebelspalter is létezik még ...


2014. X. 19.


Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2012. X. 3.


Kapcsolódó írásaink: