top of page

CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában (Fuksz Sándor cikksorozata 20.)




Bilincsben a költő


„…A magyarok viszonylag nagy létszámú jelenléte Észak-Szibériában, a hatóságok előtt régóta ismert tény…”





Ha érthetetlen is számunkra az a közömbösség, amivel a magyar társadalom Petőfi Sándor és társainak szibériai meghurcoltatásával szemben viseltetett (ez az osztrákok „érzékenységének” és a magyarok szolgai hallgatásának csak részben tudható be), azt mégsem tudjuk megmagyarázni, hogy miképpen maradt lefordítatlanul az az újságcikk, amely egy osztrák lapban (Neuer Wiener Tagblatt) jelent meg 1936-ban. A szerző két magyar hadifogoly tiszt 1919. évi elbeszélésére hivatkozva meséli el egy jakut falu „születésének” történetét: 1848/49-es honvédek alapították, miután megszöktek orosz fogvatartóiktól.


Vajon, ha létezik még ez a település, milyen keletkezés-történetet mesélnek a krónikaírók a mai nemzedéknek...? Volna mit kutatni a magyar történészeknek, néprajzkutatóknak is.


BILINCSBEN A KÖLTŐ

Titok Petőfi Sándor halála körül


Írta Bönisch F. Hermann

Fordította: Csémy Lajos teológus, egyetemi tanár, Prága


1849. július 31-én zajlott le Erdélyben a segesvári (Schäsburg) ütközet, amely szerencsétlenül végződött a Magyarország szabadságáért harcolók számára, akik a lengyel Bem József vezérlete alatt harcoltak. A Ferenc József császár által segítségül hívott Alexander Nikolajewitch Lüders tábornok parancsnoksága alatti oroszok számára bár drágán megvásárolt, de teljes győzelmet szerzett. A magyar szabadságharcosok seregét leverték, szétszórták, a maradékot fogságba ejtették. Bem tábornok a hegyekbe menekült, és szerencsésen elérte a határt. Számtalan magyar halott borította a csatamezőt. Az ismeretlen, névtelen harcosokat mint lázadókat és felforgatókat az orosz katonák durva kézzel kaparták el futólag ásott tömegsírokba. Nem vették a fáradságot, hogy elolvassák az elesettek személyazonosító okmányait, nem beszélve arról, hogy összegyűjtsék azokat – csak tovább, gyorsan! Nagyon sok halott várt az elhantolásra a szeretett véráztatta Haza földjén. Sietősen dolgoztak a sírásók, a holttesteket holttestekre hányták a sírokba, végül alacsony dombokat emeltek ...


ELTŰNNI NYOMTALANUL


A Magyarország szabadságáért vívott harcban eltűnt a forradalom hőse: Petőfi Sándor is. Mint Bem szárnysegédje, ifjú házasként vonult a harcba, az orosz gyalogság golyózápora között bátran és félelem nélkül küzdött – és többé nem látta senki... Elesett tán? Az ellenség kezébe került? Senki nem tudott egyértelmű felvilágosítást adni. Ifjú felesége kétségekkel telve bolyongott szerte a harcmezőn, hogy megtalálja férje holttestét, átkutatta a kórházakat – de semmi – nem tudott Sándornak nyomára jutni. Maga Bem tábornok, aki Törökországban talált biztos menedéket, sem tudott segédtisztjének sorsáról felvilágosítást nyújtani. Petőfi nyomtalanul eltűnt mellőle, és már nem tért vissza. A forradalmi hadsereg főparancsnoka vigasztaló szavakkal zárta az özvegyhez írt levelét.

Tényleg meghalt – elesett Petőfi Sándor?


ÁL-PETŐFIK


Idő folytán hamis Petőfik jelentek meg, csalók, akik a külső hasonlóságukat fölhasználva magukat a költőnek adták ki. A szabadsághősnek időközben megjelent műveiből részeket adtak elő, így igyekeztek maguknak dicsőséget, de legfőként pénzt szerezni. Ezek a csalók hazugságaikat arra a tényre építették, hogy az oroszok sok elfogott szabadságharcost ahelyett, hogy az osztrák csapatoknak átadták volna, elhurcolták a cári birodalom belsejébe. Ezer és ezer magyar, polgári és katonai személyek, férfiak, nők, sőt gyermekek, egész falvak lakói vonultak hónapokon át Besszarábia és Ukrajna útjain keletnek. Kozák fegyveres kísérettel, korbácsütésekkel hajtva, lándzsaszúrásokkal ösztönözve, vonszolták magukat fáradtan, éhesen és kimerülten. Sok százan meghaltak, elpusztultak az útszéli árkokban – Nicsevo! Maradtak még elegen ahhoz, hogy az óriás birodalom bányáit benépesítsék, amely akkor éppen munkaerőhiánnyal küzdött, mivel naponta munkások tucatjai pusztultak el az egészségtelen és mérges gáztól terhes szénaknákban. Egyes foglyoknak ugyan – különösen férfiaknak – sikerült elszökni, és mondhatatlan fáradság és szenvedés után ismét eljutni a hazájukba. De milyen elenyészően csekély százalék volt ez! Éppen azért, mivel a cár poroszlóinak kezéből csak keveseknek sikerült elmenekülni, tudták az ál-Petőfik hamis játékukat megjátszani, megkísérelni a csalást, amely néha sikerült is nekik. Mindegyik csaló elmesélte az orosz fogságból való szökésének történetét, amit készségesen elhittek nekik, mert a magyar nép nem akarta elhinni, nem tudta elfogadni, hogy a szabadság énekese, a forradalom költője elesett, hogy a szolgaság és a zsarnokság elleni lázadásnak tűzszelleme nincs többé az élők között...


HETVEN ÉVVEL KÉSŐBB


Újból sürgetővé vált a kérdés: valóban halott-e Petőfi Sándor, elesett-e népének szabadságáért, melynek egyik legjobbja volt? Sohasem derült fény abba a sötétségbe, amely eltűnését körülvette, sohasem jutott bizonyosságra az utókor a fiatal költő valódi sorsa felől. Évtizedek múltak, az egykori társak, a szabadságharcosok lassan kimúltak, az egykori kortársak utódai többé nem reménykedtek Petőfi nyomtalan eltűnésének földerítésében. Amikor 1917-ben, az oroszországi bolsevista forradalom elsöpörte a számtalan hadifogolytábor kapui elől az őrségeket, a foglyok szabadságát is visszaadta. Az éveken át deszkafal és szögesdrót kerítései mögött sínylődő hadifoglyok nem tudtak ellenállni a külvilág csábításának. Kis motyójukkal elhagyták a tábort, a meggondoltabb és tán félősebb barátaik óvása és intése ellenére is elindultak a szabadság felé az idegen országban. Egyesek a maguk kockázatával megpróbáltak hazajutni, mások az orosz polgári lakosságnál kerestek és találtak munkát és kenyeret, ismét másokat csak a kalandvágy csábította, amely véleményük szerint várt rájuk a tágas szibériai erdőkben és pusztákon. A napokig, hetekig, sőt hónapokig tartó vándorlásban lakott és lakatlan területeken, őserdőkön és puszta vidékeken keresztül, egyes foglyok olyan vidékekre jutottak, ahol még soha, vagy legalábbis sok-sok év óta nem járt emberi láb. A keletszibériai, csitai hadifogolytáborból két magyar hadifogoly tiszt vándorolt észak felé. Március végén indultak el, és hosszú fáradságos menetelés után jutottak el a Bajkál tó északi szélén a jakutszki kormányzóságba. Ott, a hadiúttól távol eső falvakban és kis vidéki városokban még semmit sem tudtak a forradalom győzelméről. Azt hitték, hogy még mindig a cár uralkodik, aki a magyar menekülteket letartóztatni, börtönbe vetni és a legközelebbi alkalommal Irkutszkba küldetni akarta. De a politikai száműzöttek pártjukat fogták, ellátták őket civil ruházattal, tanácsokkal, puskával és töltényekkel. Egy éjszaka F. hadnagyot és Sz. zászlóst Kilkovo falunál egy politikai fogoly, aki korábban ügyvéd volt Permben, átvitte a Lena folyó bal partjára a törékeny jégen keresztül.


A HAZA HANGJAI


Mindketten tovább folytatták útjukat, végül elértek a 63. szélességi foknál fekvő Ljutscha Ongoktom – hegységhez. Ott, a Sziligir partján váratlanul egy bennszülöttek lakta településre találtak, egy jakut falura. De mennyire meglepődtek, sőt megijedtek, amikor a nyomorúságos kunyhók egyikéből ősz öregek bámultak rájuk, és egymáshoz – kétség nélkül – magyarul szóltak. Először azt képzelték, hogy menekült hadifoglyok, de aztán elfogta őket a rémület, amikor megismerték a falusiak hihetetlenül tragikus sorsát.

Lassan bizalmasabbakká lettek, és elmondták a jövevényeknek, hogy elődeik magyarok voltak, akiket orosz intervenciós csapatok 1848-1849-ben erdélyi falvaikból és Közép- Magyarország alsó részéből hurcoltak el. A hadifogoly felkelők csatlakoztak hozzájuk, így hamar egy végtelen fogoly vonulat, férfiak, nők és minden életkorú gyermek haladt tovább belső Oroszország felé. Vajon meddig vándoroltak az apáik és anyáik, nagyanyáik és nagyapáik? Vállrándítás volt a válasz. De talán tudta még ezt az öreg Imre, aki maga is ott volt, és mint hatéves gyermek szüleivel együtt tette meg az utat. Az egyik kunyhóban járásképtelenül feküdt az öreg, állatbőrrel takart fekvőhelyen. Ráncos arcán könnyek futottak végig, amikor megpillantotta a hazából, a már csaknem elfeledett hazából jövő testvéreit. Bizony, két évig vándoroltak, míg elérték a tomszki szénbányákat, és mindnyájukat, őt is, az alig kilenc évest, durva felvigyázóik korbáccsal terelték le az aknákba. Százasával haltak meg, véreztek el kínzóik ütései alatt, fulladtak meg az aknák mérges bányalegében....

De a magyarországi forradalomnak már vége, Görgey, Bem és mások győztek, mi van most velük?” – tette föl hirtelen a kérdést az öreg a két tisztnek. Ezek haboztak, nem tudták, hogy mit válaszoljanak neki.

Nemde, Kossuth megtette azt, leverte és kiűzte azt oroszokat? Igen, igen – ezért tartottak bennünket éveken át fogságban, és nem küldtek haza” – vélte az öreg ember, és bólogatva mereven bámult maga elé.


AZ ÖREGEMBER ELBESZÉLÉSE


Majd rövid gondolkodás után elmondta, hogy felnőttként más szenvedő társaival együtt egy napon elindultak, miután őreiket ártalmatlanokká tették. Körülbelül nyolcvan személyből álló csoport volt az, amely az erdőkbe menekült, köztük néhány asszony és leány is. Végül több heti bolyongás után a vadonban, elérkeztek ide. Az itteni eldugott zug megtetszett nekik, kunyhókat építettek maguknak és vadászatból éltek. Éveken át sohasem láttak idegen fehér embereket, csupán egy-egy arra portyázó jakut vadász bukkant fel időnként, aki csak néhány napig maradt. A fiatalabb menekültek közül néhányan, az évek folyamán jakut lányokat vásároltak és vettek feleségül. Később jakut családok is telepedtek ide, többnyire a feleségeik hozzátartozói és tartósan megtelepedtek. Ezek a családok szándékosan csak ritka kapcsolatot tartottak a környező világgal. Az elkerülhetetlenül legszükségesebb hiánycikkeket, mint pl. a fegyvereket az orosz telepeken, amelyek legközelebbike mintegy 280 versztnyire volt, állatbőrökért cserélték.

Egyébként a falu lakóinak élete egyhangú volt. Műveltségi szintjük az elgondolható legprimitívebb fokon állt.

A tisztek néhány napig maradtak még a telepen, majd elbúcsúzva tovább haladtak. 1919 márciusában megismerkedtem a Szemjonov atamán Bajkálon túli csitai kozák testőrségének két hadifogoly tisztjével. Mandzsúrián keresztül utazva velük, az atamán szalonkocsijában több nap alatt elbeszélték nekem tapasztalataikat az észak-szibériai tajgáról. Híradásukat kétkedve fogadtam, és az elbeszéléseiket a képzelet szüleményeinek, vagy legjobb esetben, mértéktelenül túlzóknak tartottam. Minden ellenkező bizonykodásuk ellenére szavaikat a mese világába kellett utalnom. Kevés nap múlva el is felejtettem azokat.


MAGYAROK ÉSZAK-SZIBÉRIÁBAN


Néhány hónappal később, úgy 1919 augusztusában vagy szeptemberében lehetett, amikor éppen hosszabb ideig Sarbinban voltam, egy napon Lev Ivanovics Szkridelszkij alezredest Horváth generális törzséhez vezényelték, aki a mandzsúriai vasútvédelmi osztagnak parancsnoka volt. Az alezredes, aki tökéletesen beszélt németül, jól ismerte a nyugat-európai irodalmat, amelyről szívesen beszélgetett velem. Beszélgetésünk során kiderült, hogy Szkridelszkij alezredes már hosszabb ideje állomásozott Jakutskban és kitűnően ismerte ennek az északi kormányzóságnak a területét és lakóit.

Eszembe jutott a két magyar tiszt elbeszélése, és megkérdeztem az alezredest, hogy ő mint vélekedik közléseikről. Legnagyobb meglepetésemre azt válaszolta, hogy az ő véleménye és tapasztalata szerint, az urak állításai teljes mértékben megfelelhetnek az igazságnak. A magyarok viszonylag nagy létszámú jelenléte Észak-Szibériában, különösen az Arga-Bata és Urhohana folyók forrásvidékén, úgymint az Olenek felső folyásánál, valamint a Sziligir partjainál a hatóságok előtt régóta ismert tény.

Annak ellenére, hogy az ottani emberek már nem is beszélik a magyar nyelvet, és ha többségükben már kevert származásúak is, a kétségtelenül magyar családnevek elárulják a nagyszülők eredetét.

Eközben az alezredes utalt Horváth generálisra, a mi főparancsnokunkra is, aki Szibériában született, és egyenes leszármazottja az 1848/49-ben elhurcolt magyaroknak, aki sok más honfitársával ellentétben bekapcsolódott, beépült az orosz környezetbe és összevegyült velük.


KI VOLT PETROWITCH?


Ez a közlés némileg meglepett. Bár a számomra magyarosan hangzó Horvath név rögtön feltűnt (a generális különben Chorwathnak nevezte magát, így is írta, de ez abból az okból történt, hogy az orosz nyelv nem ismeri a H betűt, helyette Ch-t vagy még gyakrabban egyszerűen G-t használ), de soha nem gondoltam arra, hogy főparancsnokunk személyét összefüggésbe hozzam az 1848/49 forradalom áldozataival. De Szkridelszkij alezredes további kijelentése sokkal nagyobb mértékben vette igénybe figyelmemet. Már korábban említettük az irodalom iránti érdeklődését. Elmondta nekem, hogy egyszer jakutszki székhelyén hetekig a régi iratokban turkált és véletlenül rátalált egy személyi listára, amely tartalmazta a jakutszki kormányzóság megláncolt fegyenceinek összeírását 1875-ből.

Kíváncsiságból és unalomból lapozgatta, amikor rátalált egy bejegyzésre, melynek névhasonlósága feltűnő volt számára. Nevezetesen az állt ott, hogy katorschnik (katorga egyenlő száműzetés) Alexander Stjepanowitsch Petrowitch, akinek ítélete letöltésére véghelyül Ikatowo falu volt kijelölve, ott 1857-ben május 18-án meghalt. Nos, Szkridelszkij alezredes arra gondolt, hogy ez a segesvári csatában eltűnt magyar forradalmár költő, Petőfi Sándor lehetett. Petőfinek hívták, de valódi neve Petrovics, oroszul Petrowitsch volt. Családi neve Petőfi volt, apja után István, ami oroszul Stjepan.

Tehát a költőnek orosz szokás szerint Alexander Stjepanowitsch (István fia) Petrowitschnek kellett neveztetnie.


BÁNYAMUNKÁRA ÍTÉLT


A foglyul ejtett, elhurcolt magyarokat akkoriban legalábbis a férfiakat – a megláncolt bűnözőkhöz hasonlóan tartották, ami már abból következik, hogy bányamunkára alkalmazták őket. Ebből kifolyólag nem lehet elutasítani azt a feltevést, hogy Petőfi–Petrowicz Segesvárnál sebesülten-e vagy nem, fogságba esett, és Szibériába hurcolták. Postai kapcsolat a hazájával abban az időben nem volt, ugyanígy a megláncolt foglyok visszatérése is lehetetlen volt, itt kellett életüket bevégezni – ha csak nem sikerült nekik megszökni. A fölhozott okokból az alezredes véleménye szerint tényleg fönnállt az a lehetőség, hogy a világ nyilvánossága részéről elesettnek hitt költő a jakutszki parancsnokság listájában halottként bevezetett fogollyal azonos lehetett. Ezek voltak a tiszt fejtegetései, amelyeket én, amennyire emlékezetemben megmaradtak, itt visszaadok. Mindenesetre nézetem szerint a mai viszonyok között ezen a területen lehetséges volna az itt megjelölt nyomokat megvizsgálni és a Szibériába elhurcolt 1848/49 évi magyar szabadságharc szerencsétlen áldozatainak sorsát föltárni.

A világ nyilvánossága bizonyosan hálás lenne azoknak a hivatalos tényezőknek, akik ezt a feladatot magukra vállalnák.


Hermann Bönisch

(Fordította: Csémy Lajos teológus, egyetemi tanár, Prága)

(Neuer Wiener Tagblatt, Bécs, 1936. június 20.)



Remélem, hogy lesznek, akik magukra vállalják ezt a feladatot, és a költő szavai beigazolódnak:


„…Ők túlságosan félnek tőlem. Egy sírt

Keresnek Szeben pusztáin hiába,

Hogy ne legyen a hun szívnek reménye

Viszontláthatni engem, s csak a rabság

Rámnehezedő bilincse maradjon

Állandó e hazug békeidőben,

Mely bosszúért fog kiáltani egy nap.

Jöjjön e pillanat mihamarabb el,

S meglátjátok, hogy fékét elszakított

Csikóként fogok rontani közétek,

Hogy új győzelmi himnuszokra keljek,

S a hős lelkeket új életre rázzam;

S a zsarnokok csontját taposva büszke

Lábbal, hallhassam, babérövezetten,

A szent kiáltást: „Minden lánc letörve,

Szabad a Hun, s zsarnoka csak az Isten!”


(Armando Lucifero: Petőfi Sándor Szibériában, részlet)


(Vége a sorozatnak)

A Szilaj Csikó szerkesztőjének utószava


Ha van valami isteni értelme ennek a hihetetlennek tűnő hányattatásnak, amit nemcsak Petőfi Sándorunknak, költőóriásunknak kellett elszenvedni Szibériába hurcolása után, hanem a róla és rabtársainak sorsáról hírt adók közül is számosaknak, akkor ez csakis az lehet, hogy eközben csodálatos emberi elszántságok, elköteleződések mutatkoztak meg. Ezt a sorozatot Fuksz Sándor minden áldott nap testi betegségével harcolva verte számítógépbe, hogy ily módon is esélyt adjon az igazság kiderülésének és örök időkre szóló megörökítésének. Nem annyira a saját igazáért, meggyőződéséért folytatott szívós szabadságharc ez, hanem sokkal inkább Petőfi Sándorért, az ő igazáért, a meghamisítatlan, teljes életének, emberi mivoltának felmutatásáért. Tiszta, becsületes lélekkel hogyan is fogadhatnánk el, hogy szikár elméjű és szívű hivatalnokok és ugyanilyen tudósok mesterkedése nyomán egy alaposan megcsonkított, ennélfogva torz és hamis Petőfi-kép éljen szeretett magyarjai körében? Ő pedig ott árválkodjon valahol a végtisztesség elnyerése nélkül, ezerszer megbecstelenítve, kíméletlenül számkivetve...

Fuksz Sándornak ünnepélyes fogadalmat tettem: mindent elkövetek, hogy az itt, a Szilaj Csikón megjelent két sorozata (a Magyar merénylet Petőfink ellen és a CSERBEN HAGYOTT HŐSEINK – Felejtésre ítélt magyar életek Szibériában) könyvalakban is napvilágot lásson, ha másképp és másutt nem, de legalább a Magyar Elektronikus Könyvtárban. Nekem már egyszerre két, nem mindennapi, kiváló magyar emberbért is helyt kell állnom: Petőfi Sándorért és Fuksz Sándorért.

Valójában nem is tűnik igazán fogós feladatnak. Fuksz Sándor a minap egy olyan verset volt szíves ajánlani nekem, amelyben Petőfi hangja fakadt ki belőle...


Képzelt vers a Barguzin partjáról

Az igék, az eszmék és a vágyak
sohasem múlnak el.
Haza és szabadság
a végtelenbe hull...
De nincs attól szebb,
mikor a Barguzin vizére
szórja fényét a nap
és Magyarország felé vonul.
Ott szikrázom én is az Alföld felett,
mint Napból kiszakított csoda.
Érzi-e, tán látja népem?
Vagy nem is figyel oda?

Eggyé váltak.

Elég nekem csak egyért harcba szállnom, hogy népe figyeljen végre oda. (VDGy)

 

(A szerző arcképének forrása: „ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva…”)

 

Kapcsolódó cikkeink:

439 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page