Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Ártó szellem saga

A visszafelé kanyargó úton, a fogyatkozó benzin és a térképük Szaláncfürdőnél egy ostoba ötletet súgott a fülükbe, benőtt áradó vízben csobogó nyúlcsapásokon terveztek átsuhanni az ezeréves határon. A szürkületben még az eredeti határkövekben gyönyörködtek, aztán egyre aggasztóbb útviszonyok között kanyarogtak a hegyek lábainál, aztán kicsit feljebb, lejjebb. A sötétedő Kárpátok bércei között kibukkantak egy tisztásra, ahol egy letalpalt erdészeti bódé állt, kéményén soványka füstcsík gomolygott. Ebben a pillanatban szakadt rájuk a sötétség. Egy szikár férfi állt meg az ajtó előtt, ámulattal tekintett az automobilra. Olyan harmadik bécsi döntés hangulata volt a találkozásnak ezzel a kedves magyar favágóval. Elővette a térképüket, illendően köszönt és érdeklődni kezdte a merre továbbot. Az erdész beinvitálta őket, szemüveget vett elő, és méricskélni kezdte a régi jelöléseket, mert ez az ezeréves magyar élettér-térkép reprintje volt, mindenféle aktuális ideiglenesen megszállt nemzetiségi elnevezéstől mentes. A vaskályhában ropogott a tűz, az ablak melletti emeletes vaságyon egy kislány szunyókált. A férfi tökéletes magyarsággal beszélt, szabadkozott, hogy bár ő magyar, de már alig beszél magyarul. Dehogy! Ne szabadkozzon! Ebben a néhány percben sok médiahírességet megszégyenített a szép, választékos beszédével – mondták neki. Ő meg azt kérdezte, hogy értek ide, merről jöttek, mert itt csak terepjárókkal, traktorokkal szoktak közlekedni. Tanácsolta, hogy forduljanak meg gyorsan, a másik irányban próbálják meg a kijutást, mert most ráadásul nagyon felázott a talaj, a folyók, patakok megáradtak, lehetetlen tovább menni. Elbúcsúztak, ezek meg egymásra néztek, mint motorosszánhoz szokott sarki veteránok, vagy az idióta Buzz Lightyear – annyit szűrtek le a jótanácsokból, hogy egyszer kirándulnak erre, ez egy kaland lesz, a kedves beszélgetéstől nem lettek okosabbak, ennél gyengébb minőségű utak már nem lehetnek, csak jobb lesz, a nehezén már biztos túljutottak, ha ennyire ámult a favágó barátjuk, tehát irány a végtelenbe, és még azon is túl! Úgy vezetett, ahogy még soha. Érezte az erőt, Isten kegyelmét, az előző napi áldások tartalékait élték fel. Időnként a józan rettegés, a feldolgozatlan élmények, csúszkáltak egymáson, keresztül az erdélyi időkapun, az adrenalin, szterotonin túlporciózott lötyögése együtt bizonyított a felázott agyagon, olajkutak, fenyvesek, mély lejtők, emelkedők, úttalan utak között, hogy minden megoldható. Utólag sokszor csodálattal töltötte el, hogy lehet ilyen hülye az ember pusztán kalandvágyból. Csakhamar annyira sötét lett, hogy még a reflektor fénye is zavaróvá vált, egyre nehezebben haladtak a kinőtt-benőtt ősfenyvesek művelési útjain, időnként egy-egy kidőlt fát kellett félrelökni, a térkép szerinti táj már egész más ívein araszoltak, tolattak, kanyarodtak. Olyan helyre érkeztek, amilyet még a gleccserturista múltjukban sem láthattak, nevezetesen kilométereken át meredek erdei ösvényen haladtak, ahol vastag acél sodronydrót tákolmányokkal fogatták meg a víztől málló agyagos útszakaszt. Itt-ott egy-egy olajkút is előugrott a fák közül. Ezeken a helyeken nagyon nehezen nyüszített fölfelé az egyébként éppen bejáratós Lombard-uzsora lizingcsoportos autójuk, aztán farakások, szűk átjárók, éles kanyarokkal, majd végül kilyukadtak egy újabb rozoga kalibánál, mindez kegyetlen órákig tartott egy ismeretlen rallye pályán. Itt már kezdett tele lenni a tarisznya ezzel az egész erdélyi zarándoklattal, most már érezték, hogy ez nem az a lovasszekeres, szilvapálinkás középkori vadász kiruccanás egyik rablóvárból a másikba, talán a Teremtő is összevonta a szemöldökét az értelmetlen, eszetlen, mindent bekebelező rohanáson, holnapután munkanap lett volna otthon, a mocskos funkciót vesztett bányászvárosban, a koszban, ahol hozzájuk hasonló módon az emberek a bányában hagyták az eszüket, ahonnan az összes cimbora fülét-farkát behúzva menekült a fekete gyászba. Kedvetlenül verte a putri ajtaját, talán kicsit hangosabban a kelleténél, most már egyre érdeklődőbb kedvese is türelmetlenebb várakozással követte, hiszen minden agysejtre szükség volt, a pontos döntéshez feltétlenül. Szurtosképű román olajbányászok nyitottak ajtót, igazán puritán otthonukba biccentettek némi csodálkozással, hogy honnan pottyantak ezek az erősen alkoholos ihletésű kártyapartijuk kellős közepébe? Buta érdeklődéssel nézték a térképet, a csupa magyar helységnév semmit nem mondott nekik, a már antik útvonalak hálózatáról fogalmuk nem volt, ahogy a tegnapról, máról, jobbról, balról. Próbáltak a maguk egyszerűségével a nyelvi akadályokon felülkerekedni, mert jószándékú, egyszerű emberek voltak, kicsit részegen. Azt a beszélgetésük elején leszűrték, hogy szerintük itt már nem kellene tovább menni. Egy olajkitermelési naplóból téptek lapokat – évekig őrizték ezt a titkos dokumentumot, amely tartalmazta a mennyiséget, műszakot, időt, aláírásaikat, a román normát. – Na ezen a maszatos papiruszon irkafirkáltak a plajbásszal, ákombákomoztak, majd időnként rendkívül heves hanghordozásban igyekeztek megértetni valamit, vad mozdulatokkal a papír tervrajzuk fakult sárgájára pöcögettek, barbár román aranyosság volt, részegségükben egy behatárolhatatlan ponthalmazra mutogattak izgatottan. Akaratlanul összevigyorogtak. Ez nem megy, Gyerekek! Ők is, majd a padlón lévő dézsához ment egyikük, és egy krigli vizet merített, majd jó magasról visszacsorgatta az edénybe. Ilyenkor jelentőségteljesen rájuk nézett, a papírra mutatott a harmadik hurkánál jobbra, végül jelbeszéddel megkérdezte, van-e egy pár szál cigijük? Visszasegítették. Nagy gázzal, egyre lucskosabb úttalan gazban tekeregtek, már csak a fák törzsei árulkodtak az egykori útról. Ismét jó sokat mentek, lassan, de egyre meredekebb, veszélyesebb úttalan utakon, míg végül egy utolsó szusszanással megfeneklett a hajójuk, szörnyű hangokat okádott maga alatt, amikor vissza szerettek volna tolatni. Már kilométerekkel korábban megcsillant a reflektorfény egy-egy nem túl bizalomgerjesztő sziklazátonyon, azokat még sikerült megközölni, de ezek most itt megsokasodtak, méretesedtek, megakasztották a gépet. Néhány durva motorhörgés után végleg leállt minden, hirtelenjében beindítani sem sikerült, se gyújtás, se világítás. Nem volt visszaút, de előre sem. Kiszállt gyorsan az autóból, próbált körülnézni, de semmit sem látott, akkora fenyves közepén ragadtak el. Az eső elállt, alig csillogtak vízcseppek a fenyők tűlevelein, de ebben a csillagtalan sötét éjszakában is hallatszott valami zuhogó esőszerű szokatlan hang. Visszaült, megpróbálta újból beindítani az autót, most legalább a világítást sikerült visszahozni. Így már látszott, hogy egy marha nagy kőre akadt fel az alváz, de ami félelmetesebb, az autó jobb első kereke egy szakadék peremén állt, alattuk behatárolhatatlan mélységben egy vízesés zubogott. Nehogy ott szállj ki, mert lezuhansz! Most már mindketten kikászálódva nézegették a helyzetet, egyikük teljes kétségbeesésben, folyamatosan trágár szitkokat fortyogott, nyavalygott, hogy itt fognak megrohadni Románia közepén a nagy magyarságukkal, holnapután meg munkanap! Mindenről lemondva, teljes reményvesztett letargiában kiakadva a felelőtlen hülyeségükön, valami olyasmi futkározott át a beteg agyán, milyen jó lenne teljes erőből belerúgni egyet az autó oldalába, talán le is zuhanna a szakadékba. Ugyanakkor a teremtés szebbik formája, a harcos kis amazon körbejárva a fedélzeten, egy szétszedhető hadtáp étkészletet varázsolt elő, hogy azzal lehetne valamit bizgetni, de aztán jobb ötlete támadt.

– Szerintem aludjunk egyet, holnap majd meglátjuk, talán ránktalálnak.

– Te hülye vagy? Itt nincs semmilyen rátalálás, ez a két barom román már most elfelejtett bennünket, a szegény magyarnak eszébe sem jutna, hogy van olyan ostoba barom, aki a legjobb szándékával szemben kísérti az ördögöt, ide az életbe nem jön fel senki, ez egy olyan elhagyatott hely, hogy ezek közül a százméteres fenyők közül még a honvédségi kétrotoros szarok, azok a JAK-izék sem húznák ki ezt a lerohadt autót, már most utálom, hogy megvettük, ide egy traktor kellett volna vagy ökrösszekér.

– Legfeljebb egy kicsit később megyünk dolgozni, azért nem olyan tragikus a helyzet.

– Hallottam ezt a szart, ahogy kínlódott, valami nagyon nagy baja van.

– Nem próbáljuk meg még egyszer?

Kapcsolódó írásunk: