top of page

Dienes Jenő Attila: Játssz a Barbárral! – Ezt ne mondjátok el soha senkinek saga





A viking utazó megkérdezte a Skraeling vendéglátóit, az inuitok őseit, az indiánokat egy kognitív csoportterápián, hogy milyen könyvet olvasnának szívesen, ha lenne hozzá kedvük és persze könyv is. Maradjon köztünk, az indiánok nem igazán olvastak, csak hébe-hóba, akkor is inkább ilyeneket, hogy mikor süssön ki a nap, mekkora a tüzesvíz, mi lesz a túlsó parton, ha átisszák magukat? A viking kalóz nyájas mosollyal, mindenre elszánt éberséggel üldögélt a vadak között, tanítgatta őket, próbált a kedvükben járni – Kedves Gyerekek, hogy elnyerjétek a dicsőség hervadhatatlan koszorúit, milyen könyvet vennétek a kezetekbe? – persze senki nem felelt, Thorvald Ericksson pedig kicsit mutogatva, tágasan artikulálva, telente jégtáblákra karcolva, nyaranta nyúlós agyagba formázta szavait. Erik Thorvaldsson fia volt, a szépséges Freydís Eiríksdóttir néhány nappal később legyilkolt bátyja, a nagy utazó, a világot látott mámoros viking kalóz, aki nem hagyta szóhoz jutni az egyébként sem szószátyár indiánokat. Ömlött belőle a parttalan beszéd, közben magyarázott, mindenféle tájakról, utazásokról, gyönyörű nőkről, pajzán kalandokról, az indiánok pedig értetlenül bambultak egymás arcába, az egészből egy kukkot sem értettek. – Azok a történetek például, ahogy vágjátok a disznókat, azok elég érdekesek lehetnek, nemde, hogy a fontos dolgok ne maradjanak ki és ne csak a szúró pálinkáról szóljanak a mindennapok, amit folyton vedeltek? – kérdezte a hajnalok kusza szövedékében. A Skraeling törzsfőnök (mert sktaelingeknek nevezték el a vikingek ezeket a különös megjelenésű őslakosokat, egyébként algonkin, vagy irokéz harcosok lehettek [úgy negyvenen], a szálláson fürkésző tolldíszes urak), szóval a jó öreg indián a békepipáját nyújtogatta felé, hogy fújna-e már füstöt a négy égtájnak, mert ez a szokás errefelé, ennek örül a Nagy Öreg Manitu, különben a lenyúzott szőke skalpoknak (e pont nyomatékául kacsintott egyet). Szent Böllér! Ez szívás – gondolta Thorvald, először mindenképpen, utána az illendőség szerinti kifújás négy irányban – egyszerűnek tűnő ceremónia, de kötelező és az nem jó senkinek. A viking nem volt hozzászokva a füst csípős illatához, a mesegombákhoz különösen nem, hamar beszívott, és vállalhatatlanul, tárgyalóképtelen mámorban dülöngélt a bivalybőrön. A helyét harmadrendű skáldok, segédevezősök vették át a konzuli teendőkben. Ezek a tapasztalatlan sihederek rendszerint belegabalyodtak a hazugságaikba, ritkán tudtak őszinte humorral mesélni a látogatásuk valódi céljáról, hódításról, leigázásról, invázióról, népirtásról. Most például riadt tekintettel fürkészték az euforikus mámorba révedő Thorvald Erickssont, akinek néhány pillanatra kiröppent a lelke, a Brattahlíð -i albérletük ajtaján dörömbölt éppen valaki, ahogy kinézett, egy barátja toporgott a hóban mezítláb. Az Aappilattoq fjordjánál mindig cudar hideg volt, az útrakelő vikingek a csónakjaikat innen rugdalták a tengerbe, reggelenként ezt látta az ajtón kikukkantva, vagy az ereszcsatornán araszolgatva, most a vacogó barátját, akinek sikerült elpasszolnia a zsírúj sportcipőjét néhány rozmáragyarért, ebből aztán a kikötőben szerzett jó ütős cuccokat. Akkoriban már javában herbáloztak, a dílerek nagy örömére szintetika uralta az északi piacot, ahol mindenféle szutykot el tudtak sózni a fiataloknak. Ericksson értetlen vigyorral pásztázgatta nyomorult cimboráját, mire leesett a tantusz, csak saját maga megnyugtatására morgott egyet, ide nem hozol semmilyen szemetet, aztán gyorsan bevonta a nyárikonyhába, ahol alámerültek a bűnben. Mondanom sem kell, hogy Erik Thorvaldsson látni sem kívánta ezután a megvadult kölkeit, mindenféle drogosnak elhordta őket az ivóban, rájuk hívta a törvényt, kitagadott mindenkit. Valahogy így rajzottak szét a túlnépesedett északi kolóniák gyermekei, akiken már az atyai pofonok sem segítettek. Hőseink párezer kilométernyire eveztek, vitorláztak a nemzetközi vizeken, valami ismeretlen szagú szárazföldön kötöttek ki, szokás szerint körbepisilték a partmenti fákat, tüzet gyújtottak, gyíkokat sütögettek nyárson, aztán unalmukban asszony után néztek. Mindenen túl, érthetetlen módon, a békét tárgyalták délután, pedig még vér sem folyt igazán. A helyi vagányok eszén túljárva úgy sakkoztak, hogy jövő nyáron már nagyra nőtt rúdtáncos lányokkal rénszarvasokat tenyésztenek az öböl napsütötte lejtőin. Bár nem ismerték még a vendéglátóik szokásait, azért a skalpként emlegetett hajfonatok elég bizarrnak tűntek körülöttük. Honnan, honnan nem, ebben a feszült pillanatban került elő Freydís, a tetszetős viking tündér. Könnyű lépteivel, bársonyos bőrével, ép fogsorával megütközést keltett a Wigwam bejáratánál gubbasztó prémvadászokban. Ő volt az a fénylő jelenség, akire mindenki fölkapta a fejét a kótyagos káoszban, de csak a kulisszák mögött, legbelül, hiszen itt északon nem szokás érzelmeket kinyilvánítani, belepirulni az örömbe, beleüvölteni a medveharapásba, az indiánok érzéketlenül ültek mindaddig, amíg Freydís kínálgatni nem kezdte őket. Soha nem találkoztak ehhez a vaskori kelta kedvességhez fogható látvánnyal, a rúnakövekbe faragott „markoló vadállat” tejet hozott fel a pincéből. Átcígöltek ugyan a tengeren bonyolultabb dolgokat is magukkal, például egy ormótlan összetekert szalagszövetet, amibe folyton orra buktak a hajón. Ezt mégsem adhatták oda Csüngő-orrnak, a vén törzsfőnöknek, a tekergő falikárpiton ugyanis sokkoló látványok sora bujálkodott. Mit gondolhatott volna a békés irokéz a menóra fényén átszűrődő wiking civilizációról, ha az ajándék faliszőttesen pálcikaemberek csatáznak, még a nyolchónapos, megvadult kismamák is kaszabolták az ellenséget. Aztán volt egy legalább négy páncéltőkés zongora is a fedélzeten, egy dögnehéz fekete grand piano, alig fért el a parancsnoki híd alatt. Valahol lomtalantás volt útközben, a kutyának sem kellett már, hát vigyék el magukkal, csak így tudtak kedvezményesen elhajózni a szeméthegyi partoknál. A repülőtereken lehetett ilyeneket látni, alkalmi zongoraművészek, szeretetre méltó néger hajléktalanok kalimpáltak rajta, azt gondolták, valami hasznát csak veszik, ha már eddig elhozták, de nem. A vadaknak nem volt egyetlen fülbemászó gyerekdaluk sem, a siratóénekeik keservesek voltak, minden második versszakban lesújtott a tomahawk, a skalpkés, a kínhalál. A fekete billentyűkbe akadó bütykös ujjaiktól távol állott a polifónia. Valami másra vágytak, valami megfogalmazhatatlan űrt szerettek volna betölteni, a szőttest visszacsúsztatták az evezők alá, a zongorán egy tisztességes akkord sem csendült, tönkrementek a kalapácsok, főleg a Fisz, Gisz, Aisz billentyűk maradtak beszakadva. Rá kellett döbbenniük, hogy ezek az ajándékok nem valók ennek a népnek, talán majd a következő szentestén, vagy az utána való húsvétkor elindul feléjük is a szeretet. Néhány kiszámíthatatlan arcvonású, kigyúrt, gazdagabb figurától eltekintve viszonylag barátságosaknak tűntek, gyermeki kíváncsisággal figyeltek, próbáltak beszédbe elegyedni, mindenki mondta-mondta a magáét, senki sem értett egy kukkot sem, csak vigyorogtak. Az oneida dialektus nehezen emészthető irokéz szótárából hiányzott a disznó elnevezése, most erősen gondolkodtak a disznóölés, disznóhús dolgon, gyanakodva hallgatták, ízlelgették, pejoratív kifejezésnek sejtették, villámló szemeikkel szurkáltak, a sarki szellő fútta az ágakról a porhavat, a távolban farkas üvöltött, derék indiánjaink nehézkesen erőltették magukba a viking lány tejét, valami durva dolog történt velük, miközben kóstolgatták az erjesztett kancaszeszt. Mint Romulus és Vénusz, úgy üldögélték egymás lopakodó közelségét. Freydís Eiríksdóttir kimelegedett, időnként ledobott magáról egy-egy elnyűtt göncöt, a habokból kiemelkedő Aphrodité barátságával közeledett rézbőrű testvéreihez, igyekezett mindenhogy a kedvükben járni, féltett kincseit odaszórta elébük, ’s csak annyit kért tőlük: ezt ne mondjátok el soha senkinek!



(A szerző rajza)


 

Kapcsolódó írásunk:




89 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page