Gyimóthy Gábor: Az észlény

Nagynénim egy rövid, kis pécsi utcában lakott. Az épületben öröklakások voltak, de némelyik lakás üresen állt. Talán azért, mert tulajdonosaik más, előkelőbb helyen is rendelkeztek lakással, és állandó lakhelyként inkább azt használták. Egy szép napon – amely persze semmivel sem volt szebb bármelyik átlagos napnál, de hát úgy mégsem kezdhetem, hogy: Egy átlagos napon ...

Szóval, egyik nap elromlott nagynénim vezetékes telefonja.

Ha ezt a rövid történetet nem ma írnám, hanem régen írtam volna, nem állna ott a telefon előtt a vezetékes szócska, mert amikor ez történt, másmilyen telefon, mint vezetékes még nem létezett. Sőt, vezetékessel is csak itt-ott büszkélkedhettek. Öcsémék például Csillaghegyen negyven évig vártak a kérvényezett telefonra, mire megkapták. Megfordítva, ha ezt valaki tíz-húsz év múlva olvassa, aki ma tíz éves – feltéve persze, hogy akkor még lesznek, akik olvasnak – esetleg meglepetten kiált föl: Jé! Volt olyan, hogy vezetékes telefon?

Bizony volt! Az én gyerekkoromban, ami mondjuk hetven évvel ezelőtt zajlott, olyan telefonunk volt, amelyet egy kis tekerőkarral – magyarul kurblival – kellett begerjeszteni, mire a postán jelentkezett a központ. Az ember bejelentette, hogy melyik számot óhajtja hívni, és a postáskisasszony (nekem akkor: postásnéni) már kapcsolta is a boldog telefontulajdonost. A postáskisasszony munkaidején kívül nem lehetett telefonálni, csak nyáron aratáskor volt a postán különleges készültség. Akkor, amíg a cséplőgépeknél dolgoztak – néha késő estig is –, fönn kellett tartani a „telefonálhatóságot”. Ezt valószínűleg a tűzvédelem miatt írták elő.

A 3000 lakosú faluban, a postán kívül 4 (azaz négy) telefon volt. A miénk volt a négyes szám. Természetesen falun kívülre is lehetett telefonálni, az volt az interurbán kapcsolat. Amint e szóból is látszik, arra nem gondolt senki, hogy nemcsak városok között lesz egykor telefon-összeköttetés, hanem falvak között is. Az urbán jelentését nem ismertem és mindig azt hittem, tulajdonképpen interturbánt kellene mondani, de a t valahogy kikopott a szóból. Arra persze nem gondoltam, hogy miért kellene turbánokat beszéltetni egymással, de a szó számomra így legalább értelemmel bírt (mint a híres filmben a hippodrom a Hyppolittal szemben).

A vezetékek a föld fölött haladtak telefonpóznákon. Ezért nem volt okos dolog zivatar esetén a telefon közelében tartózkodni. Egyszer láttam, amint a közelben lecsapó villám villanásakor óriási szikra ugrott ki a telefonunkból. Miután nem érzéki csalódásról volt szó, néha azóta is azon gondolkozom, hogy hova pattant át az a szikra? Mert azt nem láttam. Másrészt, hogyhogy nem ment tőle tönkre a telefonkészülék? Viszont, hogy a mai telefonok egyike-másika mi mindent tud, attól néha nekem is leesik az állam. Ha ezeket a mutatványokat valaki 70 évvel ezelőtt láthatta volna, nem ámulhatott volna sokkal kevésbé, mint egy kőkor-szaki, ha mondjuk repülőgépet lát.

Erre két példa, noha mire ez a szöveg a kedves Olvasó kezébe kerül, ezek a (számomra még) technikai csodák már régen túlhaladottak lesznek:

Az erkélyemen szétszedtem egy régóta ott ácsorgó, nagy skatulyát, amelyben egy görögdinnye méretű és alakú, elhagyott darázsfészket találtam. Kislányom éppen nálam volt és csoda-maroktelefonjával lefényképezte a gyönyörű építményt. A három rögtönzött felvétel pillanatokkal később, vezetékes kapcsolat nélkül (!) megjelent a számítógépem képernyőjén. A gyönyörködésen kívül semmilyen más szándékunk nem volt a képekkel, ám azokat később, öcsém buzdítására hallgatva, villámposta útján beküldtem az Élet és Tudomány-nak. Néhány héttel később viszontláthattam a képeket a folyóirat oldalain, amiből kitűnt, hogy a rögtönzött felvételek minősége teljes mértékben kielégítette a nyomdatechnika igényeit!

Gyerekkorom óta kerestem egy dalt, amelynek csupán egy rövid dallamrészletére emlékeztem. Nem tudtam a címét és azt sem, hogy ki, vagy kik énekelik. Szinte véletlenül vettem meg egy Woody Allen által rendezett film DVD-jét. Woody abban a filmben ezt a dalt használja aláfestő zenének mindjárt a film legelején, még a szereplők fölsorolása előtt. Könnyen lehet, hogy a felvétel 60-70 éves, vagyis az eredeti, amit gyerekkoromban hallottam. Ennek persze rettentően megörültem, de mert a dalnak semmi köze nincs a film eseményeihez, továbbra sem tudtam, mi a címe és azt sem, hogy ki énekeli, bár azt most már sejtettem, hogy a cím valószínűleg azonos a szöveg kezdősorával: When you wish upon a star...

Kislányomnak ezt el is panaszoltam. Azt mondja: Tedd föl a DVD-t!

Föltettem. Amint fölcsendült a zene, kislányom megközelítette csodatelefonjával a TV-készülék hangszóróját és néhány másodperc múltán ott állt a telefon kijelző üvegén az énekes neve és a dal címe! (Leon Redbone: When You Wish Upon A Star. Szószerint lefordítva: Ha kívánsz egy csillagon.) Az is kiderült később, hogy ezt a tücsök énekli a Pinokkió-rajzfilmben, ami tényleg gyerekkorom idejéből származik.

Jó példa a rendkívül pongyola angol nyelvre, amelyben nem elég ismerni a szavak értelmét, eleve tudni kell, hogy mit akarnak mondani egy-egy szófűzérrel. A cím magyarul ezt jelenti: Ha hullócsillagot látva kívánsz magadnak valamit...

Ám térjünk vissza nagynénim nem működő telefonjához. Egy emelettel lejjebb lakó szomszédjának volt ugyan telefonja, de a kettejük közötti kapcsolat talán mindössze annyiból állt, hogy köszöntek egymásnak, ha véletlenül találkoztak a lépcsőházban, vagy talán még annyiból sem, aminek oka egészen biztosan nem nagynénim oldalán keresendő. Nagynénim, aki senkitől, semmilyen szívességet nem szeretett elfogadni, hát még kérni, végül rászánta magát, és becsöngetett az alant lakó szomszédhoz. Az illető – akit én észlénynek nevezek – résnyire nyitotta az ajtót, és nagynénim mondókáját végighallgatván, körülbelül olyan módon, mint ahogy egy falusi kisgyereknek magyarázzák, hogyan kell nagyvárosban átmenni az utca egyik oldaláról a másikra, a következőket mondta:

„Hát ha elromlott a telefon, akkor azt a hibabejelentőben kell bejelenteni.”

Mire nagynénim:

„Igen, de ha rossz a telefonom, akkor azt a saját készülékemről nem tudom megtenni.”

„Hát ez az!” mondá az észlény és már kezdte is becsukni az ajtót nagynénim orra előtt...

Gyimóthy Gábor, Budapest, 2012. június 6.

Kapcsolódó írásaink: