Gyimóthy Gábor: Nyomorék voltam

1975, kora nyár. Óriási csarnok Génua kikötőjében.

Amikor beléptem a csarnokba, azt hittem rossz helyen járok, mert üres volt. A többiek talán már fölszálltak a hajóra, vagy még ide se érkeztek? Vagy tényleg máshová kellett volna mennem? Aztán fölfedeztem a fiatal nőt a fal mellett, aki egy kis asztalkánál ült és iratokat tanulmányozott; az egyetlen személy az épületben rajtam kívül. Oldalról közeledtem felé. Ő föl se nézett a papírjaiból.

Ekkor ismertem föl: Annarosa !

Odasompolyogtam hozzá (már amennyire két tele bőrönddel sompolyogni lehet) – még mindig nem nézett föl –, és egy puszit nyomtam az arcára. Nem nagyon lepődött meg, sőt talán egy kicsit se. Vagy várt valakit és azt hitte, hogy az illető jött, vagy már megszokta az ilyen ártalmatlan orvtámadásokat. Aztán persze rám nézett és örömmel ismert föl ő is, hiszen nem volt az olyan nagyon sok évvel azelőtt, amikor mi nem csak puszikkal illettük egymást...

Kiderült, hogy a hajón ő az idegenvezetője a német és osztrák utasoknak. Nekem nem, mert én svájcinak számítottam. Nagyon megörültünk egymásnak, noha, azt hiszem, egyikünknek sem jutott eszébe, hogy itt a lehetőség a régi, szoros kapcsolat fölelevenítésére. Mondta, hogy rengeteg dolga van – amit már az iratokba-merülés mélységéből is láttam –, és hogy sajnos nem nagyon lesz ideje, amíg a hajó ki nem köt Barcelonában.

A hajó nevére már nem emlékszem. Talán valahol még utána nézhetnék, de a név a történet szempontjából úgysem lényeges. Olasz társaság 12 000 tonnás hajója volt. Másnap kikötöttünk Barcelonában. Csak kis időre állt meg a hajó, hogy a kirándulók kapjanak valami benyomást a városról. Amikor Annarosa gondozottjai szétszéledtek, mi is elindultunk, hogy egy kicsit körülnézzünk. Sokat nem láttam a városból, mert olyasmiről beszélgettünk, amihez Barcelonának nem sok köze volt, de azért emlékszem, hogy meglepett az utak és utcák nagyvárosias jellege. De hát furcsa is lenne egy nagyváros, ha mondjuk kisvárosias jelleggel rendelkezne...

Másnap reggel befutottunk Palma de Mallorca kikötőjébe. A hajó onnan ment tovább egyhetes cirkálásra, én meg a szigeten maradtam nyaralgatni. Megbeszéltük Annarosával, hogy miután a hajó egy hét múlva is reggel jön és csak délután indul tovább, találkozunk tíz óra tájában egy teniszpályán, hogy mozogjunk egy kicsit. Annarosa nagyon jó alakú, sportos, magas, csinos lány volt. A németen és a svájci-németen kívül beszélt négy-öt nyelvet, olyan szinten, ami az idegenvezetői álláshoz szükséges, és ez a szint Svájcban nem túl alacsony.

Mint ahogy az lenni szokott, a nyaralva eltöltött hét pimaszul hamar múlt el. Bőröndjeimet összecsomagoltam, és kimentem az Annarosa által megjelölt teniszpályára. Annarőzli – ahogy őt nevezni szoktam – még nem volt ott, viszont ott volt a hajó egyik olasz alkalmazottja, akit Annarőzli előreküldött, hogy játszunk addig, amíg ő föl nem bukkan, de késni fog, mert valami bonyodalma támadt a turistáival.

Hát elkezdtünk játszani a betonpályán. Egyikünk sem játszott jól, ami nagyszerű volt, hiszen kellemetlen lett volna bármelyikünk számára, ha a másik sokkal jobb vagy sokkal rosszabb, ami a tényállás szempontjából azonos. Több pálya volt egymás mellett és egymás mögött. A mögöttem lévő pályán is játszottak.

Egyszerre csak egy erős ütés érte a jobb lábikrámat hátulról. Azt hittem, hogy eltalált egy teniszlabda. Hátranéztem, és láttam hogy a pálya mögötti drótkerítésen nem jöhetett át labda, viszont talán átjöhetett egy kő, amelyet egy erősen megütött labda taszított át a dróthálón. Mindez a másodperc tört része alatt jutott az eszembe, és le is néztem, hogy nem látom-e a bűnös követ. Kő sehol nem volt, viszont az érzett ütés után – ami nem fájt – akkor nehezedtem rá újra a jobb lábamra, és akkor aztán erős fájdalmat éreztem. Csak a bal lábamon tudtam állni. Úgy megdagadt a lábikrám, hogy Annarőzli, aki néhány perc múlva érkezett meg, fölkiáltott: Te jó isten! Olyan a lábad, mint egy vemhes tehén! Ez sajnos nagyon-nagyon találó hasonlat volt. Ámde mit ér a legjobb hasonlat annak, aki nem ismeri azt, amihez hasonlítunk valamit? Félek, hogy kedves Olvasóim közt alig akad valaki, aki látott már vemhes tehenet...

Ott és akkor persze nem azon bölcselkedtem, hogy milyen a jó hasonlat, és hogy az miért nem ér mégsem sokat, hanem azon törtem a fejem, hogy mit csináljak? Mit csinál egy kétlábú lény, ha egyik lába hasznavehetetlenné válik?

Féllábon ugráltam vissza a szállodába, amely nem volt közel, és közben hessegettem magamtól a gondolatot, hogy mi történik, ha a hosszú, féllábon ugrálás a másik lábamon is izomszakadást okoz? Mert hogy az izomszakadás volt, abban biztos lehettem. Noha életemben nem hallottam izomszakadásról, csak ínszakadásról, mégsem lehetett más. Egyszer láttam is egy talajtornászt, aki az ugrássorozat végén, amikor a lábára leért, összerándult és összegörnyedt a fájdalomtól. Nagyon csúnya látvány volt. Utólag tudtam meg, hogy Achileszín-szakadás érte a szerencsétlent.

A hajóra valahogy mégiscsak följutottam. Nem volt egyszerű, főleg nem fájdalommentes. Volt két bőröndöm amelyek nehezek voltak ugyan, de nem akkorák, hogy azokat mankó gyanánt használhattam volna. Ehhez a feladathoz nem voltak elég magasak, nem voltak egyformán magasak, de a legnagyobb baj az volt, hogy nem voltak eléggé szilárdak. Azért persze támaszkodtam rájuk, ahogy lehetett, de elkerülhetetlen volt, hogy ne segítsek a haladásban az akkor már nagyon fájó lábammal is. A hajó folyosóján szembe jött velem egy hajóinas. Nézte kínlódásomat, és amikor megpróbált elkerülni, megkérdezte, mi történt velem? Az olasz hajó utasainak túlnyomó többsége olasz volt, ami miatt a személyzet elenyésző kisebbsége volt csak megáldva néminemű idegennyelv-tudással. Kérdezőm nem tartozott e kisebbséghez. Láttam, hogy angolul nem érti. Aztán mondtam neki, hogy tenisz, és két kezem ujjait összeakasztva, majd szétszakítva nyekkenő hangot adtam. Aa, strappo muscolare, mondta erre ő. Ráhagytam.

Bevackoltam magam a kabinomba, és elindultam, hogy fölkeressem a hajóorvost. Mondták, hogy a hajóorvos is nyaral ezen a hajón, de mert ha szükséges, kifejt orvosi tevékenykedést is, a nyaralást kedvezményesen teszi. Tehát keresésére indultak. Annarőzlit túlterhelték a kényes turistái, velem nem tudott foglalkozni.

Az orvosi szoba előtti helyiségben egyedül voltam. A falon tábla hirdette négy nyelven, hogy dohányozni tilos. Mind a négy sarokban hamutartó állt, méter magas állványon. Ekkora hamutartókat még nem is láttam. Legalább harminc centiméter volt az átmérőjük, és eredetileg homokkal voltak töltve, akkor azonban a rengeteg bele nyomott csikktől a homok már alig látszott. El tudtam képzelni, hogy rajtam kívül alig lehetett valaki, aki abban a helyiségben ne dohányozva várakozott volna.

Jött az orvos. Beszélhetek németül? Inkább angolul. Jó! Mondom a mondókámat, ő meg tanácstalanul nézegeti a (bocsánat a kifejezésért) dögletesen dagadt lábamat. Eszembe jutott a hajóinas és amit tanultam tőle. Mondom, strappo muscorare. Ááááá ! Strappo muscolare!

Féltem, hogy a mennyezetig ugrik örömében és beveri a fejét. Végre tudta, hogy mi a bajom! Kaptam tőle egy könyöktámaszos mankót, és egy kenőcsöt tubusban, amelyről rögtön láttam – lábdaganatom méretének tudatában –, hogy körülbelül annyit fog használni, mint amennyit használna, ha nem a lábikrámra kenem, hanem a vállamra, vagy Annarőzli fenekére...

Az volt a szomorú, hogy nyaralásom hajókirándulásos része tulajdonképpen Mallorkán kezdődött. Előttünk volt még Tunisz, Palermo és Nápoly, hosszabb idejű megállókkal, mint amilyen a barcelonai volt. Lelki szemeimmel láttam, ahogy mindegyik kikötőben bánatosan a hajókorlátra támaszkodom és bámulom a kikötők általában ronda, piszkos vizét. Ehhez nem kellettek különösen éleslátó, lelki szemek...

Elvergődtem a hajókönyvtárba és kivettem néhány könyvet. Ha jól emlékszem, csak angolnyelvűben találtam olyanokat, amelyekről elképzelhető volt, hogy azokat kínomban el is olvasom. Sántikálásom közben életre szóló megfigyelést tettem: az emberek arca megváltozik, ha nyomorékra néznek! Mert hát én mindazok szemében, akikkel találkoztam, nyomorék voltam. Az arckifejezés megváltozása mindig akkor volt a legdrámaibb, ha valaki eleinte nem látta a mankót, mert azt valami takarta, és aztán egyszer csak fölfedezte. A változás néha csak villanásszerűen rövid ideig tartott, néha ott maradt az arcokon másodpercekig. Nehéz elemezni egy arckifejezést, amely csak egy másodpercig tart és ráadásul többféle érzés váltja ki, de ijedtséget, elutasítást, néha talán undort is láttam a szemekben.

Ha egy csomó, néhánynapos kiskacsa közül egyet – mondjuk – kékre festünk, a többiek megpróbálják elűzni, meg akarják akadályozni abban, hogy táplálékhoz férhessen és mindenképpen megkísérlik kiszorítani maguk közül. Millió vagy százmillió évek alatt a fejlődésben ez volt a bevált szabály. A másság bűn volt, amiért lehetőleg halálbüntetés járt. De mi emberek vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy a hajón, nyomorékként szerzett tapasztalat előtt, az én arcomon is megjelent az akaratlan, villanásnyi változás, ha testi fogyatékost láttam meg váratlanul, de ott elhatároztam, hogy ha lehet, elnyomom ezt a reflekszet. Nem tudom, sikerül-e azóta minden esetben, hiszen a refleksz akaratlan és gyors, elnyomása pedig szándékos cselekvés, ami lassúbb folyamat. Nem mintha sértő lenne ez a pillanatnyi, arcról leolvasható hangulatváltozás, csak bántó. Érezteti azzal, akire a pillantás esik: látom, hogy „más” vagy, nem vagy közülünk való!

Azokat meg, akik e pillantás „túloldalán” vannak, megkérem, ne vegyék észre, nem szándékos, önkéntelen! Bizonyíték rá, hogy a tekintetváltozás nem marad az arcokon, csak nagyon rövid ideig. És ez talán arra is bizonyíték egy kicsit, hogy tényleg emberek vagyunk...

A fedélzeten – és valószínűleg a kabinokban is – zajlott az élet. A tenger nyugodt volt, a nap sütött és a hajóút ki volt fizetve – feltehetően. Ha nagyon meg akartam botránkoztatni a fedélzeti személyzetet, teát kértem, nem citrommal, tejjel! Ezt persze nem a bosszantásukra tettem, hanem mert úgy szeretem a teát, ám ez pontosan olyan megrökönyödést váltott ki (akkor) az olaszokból, mint amilyent az angolokból vált ki, ha az ember citrommal kéri a teáját...

Aztán láttam olyat is, ami könnyen vezethet emberundorhoz. A reggeli, ebéd és vacsora bőséges volt. Mindenki annyit evett, amennyit akart, és az már benne volt a kirándulás árában. Emellett a fedélzeten szinte állandóan tálaltak hideg ételeket is, amiből megint csak annyit szedhetett mindenki a műanyag tányérjára, amennyi jólesett. Nem tudom, kik használták táplálkozásra ezt a lehetőséget, feltehetően nem azok, akik már reggel vagy délben tele ették magukat, hanem olyanok, akik túlaludták a reggeli idejét, esetleg az ebédét is. Azért van a szabadság, hogy az ember azt csináljon, amit akar.

Igen ám, de voltak, akik roskadásig telerakták a tányérjukat a legfinomabb ételekkel, amit aztán alig tudtak a nyugágyukhoz cipelni. Ezután ettek róla két-három falatot, és a többit tányérostul beledobták a tengerbe! Volt, aki ebből szinte sportot csinált, és röhögött közben... És ezt sajnos nem csak egy-ketten csinálták.

Ilyen embereknek igenis, kívánom a háborút, az éhínséget, a nyomort, és kívánnám akkor is, ha a Földön nem lenne egyetlen éhező ember sem!

Annarőzlinek délutánonként volt két szabad órája. Olyankor kivonultunk a kisebbik, fedélzeti fürdőmedencéhez. Ő fürdőruhában, istennőszerű alakjával, én a nyomorék, mögötte a mankómmal, felöltözötten, amiből a nézősereglet valószínűleg arra következtetett, hogy valami más fogyatékosságom is lehet. Ezután Annarőzli végignyúlt egy heverőn, én mellé telepedtem és elkezdtem kenegetni napolajjal. Nem csak a vállát, nem csak a hátát, nem csak a derekát, hanem ott is, ahova az orvostól kapott gyógyzsírt csak gondolatban kentem, merthogy az a lábamnak úgysem használ. Nem is használt. A daganat lohadásáról szó sem volt.

Azt hiszem a helyzetet, anélkül, hogy leírnám, mindenki el tudja képzelni! De azért mégis leírom: körülöttünk ott heverészett, a nőkön kívül, tíz-tizenöt fiatal férfi sóvárgó tekintettel, többhelyi nyálcsorgatással. Ha a tekintetek elérhették volna azt, amit tekintettel nem lehet, akkor Annarőzli kilenc hónap múlva gyereket kap, valószínűleg többet is, én viszont hamuvá perzselődve, mindössze a könyöktámaszos mankómat hagytam volna erre az árnyékvilágra...

Hát igen, a valóság teljes mértékben fedte a lelki szemeim által előrevetített képeket, egészen a kikötők poshadt, olajos vizében úszkáló döglött szardíniákig, mely halak talán inkább emberundorban múltak ki, mint a víz alig elviselhető szennyezettsége miatt. A korláttámogatás és bámészkodás maradt az egyetlen örömöm az utazásból, hacsak nem tekintem a fülkémben elolvasott könyveket.

És még előttem volt a hazautazás fél Európán keresztül.

Génuáig nem volt baj, mert volt korlát a fedélzeten és könyv a kabinban, de aztán jött a vonatozás, melynek részleteit annyira kiiktattam az emlékezetemből, hogy ma már nem tudom hogyan jutottam vissza Zürichbe, hiszen a mankót leadtam a hajón és két nehéz bőröndöm volt.

Hazaérve természetesen első dolgom volt fölkeresni egy ilyen nyavalyákra szakosodott orvost. (Aki nem szeret vért látni, most olvasson gyorsan félre!) Föltérdeltetett egy székre és a lábikrámba döfött egy – becslésem szerint – három milliméter átmérőjű tűt, vagy inkább csövet. A döfés a tű átmérőjéhez viszonyítva alig fájt. Hátrasandítottam: vesealakú tálkát tartott a sugárban ömlő vér alá. Olyan volt, mintha ütőeret csapolt volna meg. Azt mondja: jócskán harminc köbcenti ... Ezt két hét múlva esetleg meg kell ismételni, mert hogy ott most egy vérmocsár van, ami csak nagyon, nagyon lassan tud fölszívódni.

Nem kellett megismételni.

Tőle is kaptam egy könyöktámaszost, és elsántikáltam.

Akivel csak találkoztam, már messziről kérdezte: Izomszakadás? Igen. Teniszpálya? Igen. Már mindenkinek vagy volt, vagy ismert valakit a közvetlen környezetében, akivel ez megesett! Hogyhogy én addig nem is hallottam, hogy ilyesmi létezik? Aztán „megnyugtattak”: Rosszabb mint a csonttörés, fél évig fogsz sántikálni! Volt, aki jóságosan háromnegyed év sántikálást jósolt...

Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2011. I. 1.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Nyomorék voltam

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK