top of page

Gyimóthy Gábor: Himlőoltás





1950-ben végeztem el az általános iskolát. Falun éltünk, ahol a kereken 15 hektár föld az úgynevezett kommunista állam szemében már nagybirtoknak számított. Szó sem lehetett arról, hogy gimnáziumban folytathassam az iskolázgatást. Házunk egyik felét – mielőtt a másik felét a földbirtokkal együtt föl kellett ajánlani a jóságos államnak – megvette egy kőfaragó. Nála voltam aztán kőfaragó inas közel egy évig. A munka nagyon kemény volt, és amikor elkezdtem, én még több mint egy fejjel voltam alacsonyabb mai méretemnél. Nemcsak a nehéz kövek emelgetése jelentette a munka „keménységét”, hanem az egyhangúság és a hosszú munkaidő is. A régi világban – amely időszak helyenként és főleg falun még évekig folytatódott – a mesteremberek az inasokat rabszolgának tekintették. Nem azért tartott a tanonckiképzés négy évig, mert annyi minden lett volna a megtanulni való, hanem mert a mester gyakran az inasokkal végeztette a ház körül adódó munkákat, a favágástól az állatok etetéséig és a dióveréstől a veteményeskert fölásásáig, és persze a szakmával kapcsolatos, nehéz munkákat is.

A munkaidőm reggel héttől este hétig tartott, egyórányi ebédszünettel és azzal a „kedvezménnyel”, hogy szombatonként csak ötig kellett dolgozni (pedig akkor még a szombat – pláne falun – teljes munkanapnak számított!). Volt egy inastársam is, nálam egy évvel idősebb.

A mester ápolatlan sírokról márvány sírköveket vásárolt össze olcsón. Azokat aztán rátetette velünk írással fölfelé, két, alacsony asztal magasságú bakra, aztán nekiállhattunk kicsiszolni a gyakran fél centi mélységű betűket. Féltéglányi csiszolóköveket csúsztattunk föl-le, egymással szemben állva, és vízzel kentük a műveletet. Megpróbáltuk a köveket rongydarabokkal fogni, de a kezünk még így is túl gyakran csúszott a durva felületre úgy, hogy estére az ujjbegyeinken elkopott a bőr, és szivárgott belőlük a vér. Az ilyesmi sokkal hosszabb ideig gyógyul, mint egy vágott seb, és ráadásul másnap folytatni kellett a munkát.

Előfordult, hogy a végre lecsiszolt és fényesített (a fényesítés is kézi munkával történt) felületre a mester azonnal új szöveget vésett, ám két héttel később a teljesen kiszáradt kövön, zsírfoltszerű árnyalatkülönbségek folytán, újra olvashatóvá vált a régi írás. Kezdhettük elölről a csiszolást, miközben a mester káromkodott a kárbaveszett (nagyon időrabló) betűvéső munka miatt. Szerencsére ilyesmi a márványtól is függött, és persze attól, hogy mennyi ideig ácsorgott a kő eredeti felirattal a temetőben. Úgyhogy elegendő tapasztalattal el lehetett kerülni ezt a bosszúságot, ez azonban nekünk, inasoknak azt jelentette, hogy nemcsak a félcentis írást kellett kicsiszolnunk, hanem biztonságból még egy további félcentis réteget is le kellett koptatnunk. A mesternek nem érte meg, hogy vésőhöz nyúljon és lefaragja azt a fölösleges, egy centiméternyi anyagot.


Küszöbön állt a család Budapestre való elköltözése. Apám már 1949 óta az Optikai Kutatónál dolgozott. 51 nyarán fölvitt engem is a nagy városba, és beadott a MOM-ba (Magyar Optikai Művek) iparitanulónak. Nem sok tájékoztatást kaptam tőle. Amikor megkérdeztem, hogy ott mit csináljak, azt mondta, menjek műszerésznek. Fogalmam sem volt róla, mit csinál egy műszerész. Egyáltalán, mi a műszer? Egyetlen „műszer” jutott eszembe: az üvegből készült lázmérőnk ...


Felvételi vizsgára volt szükség, mert 200 tanulót szándékoztak felvenni, de 400-an jelentkeztek. Persze nem mindenki akart műszerész lenni. Bejutottam a 200 közé, ami falusi előéletem és a fémipar terén tanúsított teljes tájékozatlanságom miatt valóságos csoda volt.

Kezdődött a munka. Kaptunk egy meglehetősen szabálytalan, öklömnyi vas hasábot – amelynek két, egymással szemben lévő oldala vastag rozsdaréteggel büszkélkedett –, valamint egy félméteres reszelőt, és odaállítottak minket egy óriási satu elé: Tessék a hasábra egy egyenes és sík felületet reszelni!

Reszeltünk ...

Két műszakba voltunk beosztva, mert hát sokan voltunk. A délelőtti műszak reggel hattól délután kettőig tartott, a délutáni kettőtől este tízig. A szombat is teljes munkanap volt, de persze az egyes műszakokra való beosztásunk váltakozott. A vállalat étkezdéjében tehát vagy a reggeli műszak után, vagy a másik műszak előtt ebédelhettünk.

Ez volt a műhelymunka, amely egy hétig tartott. Utána jött egy hét iskola, majd újra a műhelymunka, és így tovább. Már nem emlékszem, mennyi időmbe telett az első felület megreszelése. Művezetőnk ellenőrizgette a munkát, és ha megfelelőnek találta a síkot, engedélyt adott a következő felülettel való elbánásra, amelynek már nem csak síknak kellett lennie, hanem az első felülettel pontos derékszöget kellett bezárnia.

Volt, aki ezzel a feladattal már nagyon nehezen tudott megbirkózni, és valósággal elreszelte a teljes vasat. Amikor a hasáb már alig volt nagyobb egy cigarettánál, és a satuba már nem nagyon lehetett befogni, kapott a srác egy újabb vasat, és kezdhette az egészet elölről...


A felvételhez a vizsgán kívül néhány papírra is szükség volt, például anyakönyvi kivonatra, iskolai bizonyítványra és himlő-újraoltási igazolványra. Ez utóbbit sehol nem találtuk. Azt mondták, sebaj, menjek el az orvoshoz, mutassam meg neki az oltás helyét, és azonnal ad igazolást. Ámde – mondtam – sajnos nálam egyetlen oltásnyomot sem lehet látni, mert az oltások nem „eredtek meg”. Ismét sebaj – mondták –, mert akkor az orvos beolt és máris kapom a megkívánt írást. Jó! Elmentem az orvoshoz, aki kapirgált valamit a felkaromon, aztán elküldött az igazolással. A kapirgálás helyén az alig látható karcolások leszáradtak, majd teljesen eltűntek úgy, hogy meg is feledkeztem az egész ügyről.

Próbavasamon közben szépen gyarapodtak a sík és egymáshoz derékszögben álló oldalak. Azt hiszem, már csak a hatodik oldal hiányzott. Sokan voltak, akik kétségbeesetten föladták, és nem voltak hajlandók tovább reszelni. Ők azonnal mehettek optikusnak, ami nem fém-szakma, és soha nem fordul elő, hogy üveget kelljen reszelgetni...

Egy gyönyörű, meleg, napsütéses délután (pedig már szeptember lehetett) elsétáltam a Margitszigetre. Nem tudom, hogy vasárnap volt-e, vagy csak mert a reggeli műszakban dolgoztam, volt szabad a délutánom? A felkarom viszketett az oltás helyén, amit már annyira elfelejtettem, eszembe se jutott, hogy a dolog az oltással lehet kapcsolatos. Gennyes pattanásszerűség volt, ami viszketett, de ezt csak akkor vettem észre, amikor már fölkapartam. Nem sokat törődtem vele, de a nedvességet szivárgó sebbe beleragadt az ingujjam. Ahogy járás közben lóbáltam a karomat, a szövet leszakadgatott a sebről, aztán időnként újra beleragadt ...

A híd sziget felé vezető lejárójánál állt egy fagylaltos. Imádtam a fagylaltot, már csak azért is, mert az falun ritkán volt hozzáférhető. Akkoriban a falu még nagyon-nagyon falusias volt. Például a mi falunkban nem volt hentesüzlet. Nem lehetett egy szelet húst venni, vagy virslit, párizsit, egyéb fölvágottat. Azokért át kellett menni Bonyhádra. De hát mindenkinek szaladgált az udvarán egy csomó baromfi, mindeki vágott disznót télen, tehát volt kolbásza, hurkája, szalonnája, sonkája. A hús luxusnak számított. A fagylalttal ugyanez volt a helyzet ...

Vettem egy fagylaltot, és azt nyalogatván lenéztem az atlétikai pályára, amely a lejárótól balra esett. Úgy emlékszem, a Vasasnak volt az egyik pályája. Éppen folyt rajta az edzés. Aztán sötétedni kezdett, én pedig meg akartam nézni egy filmet a Május 1 nevű moziban. A mozi az akkori Mártírok útján, a mai Margit körúton volt (ma is létezik a nézőtér és a színpad, de úgy tudom, mozinak nem használják). Orosz filmet általában csak „bevezénylésre” nézett meg normális ember, de ez, a Szibériai rapszódia érdekelt, mert tudtam, hogy helyenként Liszt-rapszódiát használtak aláfestő zene gyanánt. Már nem emlékszem rá, melyiket, de ez olyasmi volt, mint a falunkban a hús: akkoriban nem lehetett bemenni egy lemezüzletbe, és egyszerűen megvenni Liszt akármelyik magyar rapszódiáját. Még arra is emlékszem, hogy a főszereplő egy Druzsnyikov nevű szépfiú volt, akit akkor minden második orosz filmben játszattak.

A filmre már egyáltalán nem emlékszem, ami nem csoda, mert már az elején elkezdtem duplán látni. Végignéztem ugyan, de addigra már nagyon magas volt a lázam.


Az Alkotás utcában már létezett a jövendőbeli lakásunk, de még szinte üresen állt. Mindössze egy dívány volt benne és egy rádió. Mindkettőt Apám használta, de emiatt az ideiglenes állapot miatt nekem ott még nem volt helyem. Azalatt a néhány hét alatt, ami még hátra volt a család végleges felköltözéséig, nem messze onnan, ismerősöknél laktam. Igen ám, de amikor magas lázzal „megeredt” az oltásom, az ismerős család Apámmal együtt leutazott néhány napra, hogy búcsúlátogatást tegyen az örökre elhagyandó házunkban.

Hazaódalogtam a moziból – valószínűleg részegnek néztek –, és lefeküdtem, hogy kialhassam a lázamat. Csakhogy ez a láz nem volt egykönnyen „kialható”!

Négy vagy öt napig tartott, és ezalatt nem voltam teljesen magamnál. Időnként kiszédelegtem a konyhába, és vizet ittam. Ennivaló nem volt a házban, mert abban az időben nem volt szokás több napra előre élelmiszert vásárolni, de a magas láz miatt nem is volt nagy kedvem evésre gondolni.

Aztán hazajöttek a háziak. Csupán órákkal előtte mehetett le a lázam, és akkor persze farkaséhség fogott el. Hoztak magukkal többek között egy kétöklömnyi méretű, ökörszív paradicsomot. Akkor még volt ilyesmi, és a paradicsomoknak még valódi paradicsom ízük volt, olyan, mint ami miatt talán a paradicsom elnevezést kapták abból a feltételezésből kiindulva, hogy a Paradicsomban ilyen, mennyei ízek voltak divatban. Rengeteg sóval ettem meg az ökörszívűt, és rögvest paradicsomimádóvá váltam. Előtte soha eszembe nem jutott volna, hogy megkóstoljak egy paradicsomot. Most, hogy imádatom gyümölcse gyakorlatilag műanyagból van (és a műanyagok közül is a legízetlenebb fajtából!), sokszor gondolok arra, mit mulasztottam el azzal, hogy 15 éves koromig egyet sem kóstoltam meg a kertünkben termő, különböző, ízletes paradicsomfajtákból...


Az oltás a jobb karomon volt, amely úgy megdagadt, hogy inkább hasonlított sonkára, mint emberi felkarra. Reszelésre még legalább tíz napig nem gondolhattam. Különböző alkatrészek sorjázásával tengettem a gyógyulásig húzódó időt, és persze jól jött a közbecsúszó iskolahét is. Aztán, amikor újra kézbe vettem a készre reszelendő próbavasamat, szólt a művezető, hogy műszerész már nem lehetek – se szerszámkészítő –, csak marós vagy esztergályos, mert nem sikerült megcsinálnom a próbavasat az előírt időn belül!

Akkor tudtam csak meg, hogy volt egy ilyen határidő. Többen közülünk, akik szintén kicsúsztak a határidőn túlra, már vidáman gyakoroltak az esztergapadokon és a marógépeken. Mi, a még-reszelők sóvárogva néztük őket. Az óriási tanoncműhelyben a gépek középen álltak, míg az asztalokat a nagy darab satukkal a helyiség szélén helyezték el. Ezért aztán még helyileg is félretolva éreztük magunkat azokkal szemben, akik már a gépeket kezelhették.

Tehát egy pillanatra megörültem a hírnek, de ezt az érzést aztán hamar elnyomta egy bizonyos becsvágyó fölháborodás: „De hát nekem több mint két hét kiesésem volt!” „Ja, az más!”, mondá a művezető, aki erről az idővesztésről nem tudott, mert azalatt az idő alatt egy társa művezetősködött nálunk.

Ezután gyorsan befejeztem a próbadarabot, és mégiscsak lehettem (továbbra is) műszerész ipari tanuló!


A próbavas-reszelés szükségszerűségét akkor senki nem látta be közülünk. Csak később derült ki, hogy azokban a szakmákban és akkor, a reszelési készség annyira meghatározó volt, mint mondjuk egy halom sportágban a futási képesség! Ma már más a helyzet. Egy mai tanonc, és később, amikor már szakember, alig vagy egyáltalán nem vesz a kezébe reszelőt. De hát ma már kőbaltát sem gyártunk, tehát semmi szükség nincs olyan szakmai tudásra, amely a kőbalta elkészítéséhez kellene.

Hetekig reszeltük a vasat, ami persze még hosszabb időnek tűnt az iskolahetek által történő megszakítások miatt. Először egy durva reszelőt kaptunk, és amikor már készen volt a hasábnak mind a hat oldala, kaptunk egy ugyanolyan hatalmas, de finomabb vágású reszelőt, hogy most finomítsuk vele az egyes felületeket. Volt, aki a finomabb reszelővel újra elrontotta az egyes oldalakat, amelyek újra domborúvá reszelődtek, vagy elferdültek, és már nem voltak derékszögben a szomszéd oldalakkal. Néhányan emiatt az őrület határáig jutottak. És ez még nem volt elég! Amikor végre sikerült a felületek finomítása a finomabb reszelővel, újabb finomítást kellett elvégezni a vason, mégpedig úgy, hogy a finomabb reszelőt bekrétáztuk. A kréta majdnem teljesen kitöltötte a reszelő fogai közötti teret, és ezért még simábbra lehetett vele reszelni a hasáb oldalait. Erre a trükkre már nekem sem volt szükségem szakmunkás éveim folyamán, egyszerűen azért nem, mert volt mindig még finomabb reszelőm...


A kőfaragó évem alatt a szakmából úgyszólván semmit nem tanultam. Viszont megtanultam kibírni a napi 11 óra kemény munkát. És megtudtam, hogy a gránit legalább annyival keményebb a márványnál, mint mondjuk a csont a fenyőfánál.

Később beláttam, hogy sok szakma alapja a megmunkálandó anyagon sík felületet létrehozni, és ahhoz aztán további, de derékszögben álló, sík oldalakat készíteni. Itt kezdődik a kőfaragó munkája a kővel, az ács, vagy asztalos munkája a fával, vagy a műszerész és szerszámkészítő tevékenykedése a fémekkel. Ez mindennek az alapja, mint ahogy az írás alapja a betűk megtanulása. És talán a kőfaragó évemnek köszönhettem azt is, hogy a nyolcórányi, egyhangú reszelés meg se kottyant a tizenegy órányi, még sokkal egyhangúbb márványcsiszolgatások után. Ki tudja, annélkül talán én is föladtam volna, és inkább mentem volna optikusnak...


A himlőoltásnak pedig a paradicsom (most hiábavaló) szeretetét köszönhetem, és azt, hogy nem kívánom a fagylaltot, mert a szervezetem – tévesen – úgy könyvelte el az őrült lázat, hogy azt a Margit hídon elnyalogatott fagylalt okozta...


Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2014. XI. 18.



 

Kapcsolódó írásaink:



59 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page