Emberek a Holdon: 1969. VII. 20. (Gyimóthy Gábor elbeszélése)

2022. márc. 27.

E cikk a szerzőjének helyesírási elveit követi.

Akkor nem volt tévénk. Más dolgunk volt. Igaz, hogy az olimpiák idejére szoktam bérelni egy készüléket egy hónapra, de nem is gondoltunk arra, hogy vegyünk egy tévét, pedig akkor az már nem számított elérhetetlen luxusnak.

A holdraszállást azonban nem akartam elmulasztani, és ezért átmentünk Lucernba Tamásékhoz, akiknek volt tévéjük, akkor még persze szürke, ahogy mondani szokták: „fekete-fehér”.

Július 20-án az Apolló 11 szerencsésen leszállt a Holdra. Már nem emlékszem, hány óra volt, de nem volt még késő este. Meglehetősen elmosódott képen lehetett látni a leszálló egység egyik lábát és alatta a talajt, ami egyre közelebb jött. Aztán már olyan közel volt, hogy látszott, hogyan fújja el a port a fékrakéta. Végül megállapodott a láb, tehát a készülék tényleg „földet” ért, azaz persze Holdat. Ezután órákig nem történt semmi a szürke képen, de közben jött a szöveg, hogy az űrhajósok készülődnek a kiszálláshoz. Tamásék és Ingríd megunták és elmentek aludni. Én meg csak vártam. Ma talán nehéz elképzelni, hogy valaki órákig egy szürke képre bámul, amelyen nem történik semmi, de én akkor észre sem vettem, hogy órák múlnak el. A gondolattól, hogy embereknek sikerült átmenni egy másik égitestre, teljesen meghatódottan, nem törődtem az idővel. Azok talán majd megértik ezt, akik figyelik az első marsraszállást, amit én már nagy valószínűséggel nem fogok megérni. Hogy arra mikor kerül majd sor, azt nem tudom, de legkésőbb 2048-ban biztos, hacsak nem akadályozza meg valami katasztrófa, például világháború. Miután a Mars és a Föld egymástól való távolsága rettentően változó, nem minden „együttállás” (ami 26 hónaponként következik be) egyformán alkalmas a marsralátogatásra. 48-ban nagyon „olcsó” lesz a helyzet, azaz jóval kevesebb üzemanyagba és időbe fog kerülni a kirándulás, mint különben.

Valamikor hajnali háromkor, vagy négykor Armstrong végre lemászott a létrán és rálépett a Hold talajára. Elhangzott a híressé vált, velős mondás: Kis lépés egy embernek, de nagy ugrás az emberiségnek. Armstrong állítólag egy paptól kért tanácsot, hogy mit mondjon, ha kiszáll a Holdon, és ő sugallta neki ezt a bölcsességet.

Hogy ez az emberiség számára mekkora ugrás volt, azt máig is csak kevesen fogták föl. Hogy egy bolygón keletkezett élőlény odáig fejlődhetett, hogy saját erejéből elhagyhatta a szülő égitestét és átment egy másikra – bármilyen közel is legyen az kozmikus mértékben – ilyenre nem ismerünk több példát, mint ahogy nem ismerünk más égitesten született élőlényt sem, nem is beszélve más bolygón lakó értelmes lényekről!

Vannak azonban menthetetlen hülyék, akik még ma sem hiszik, hogy ez a leszállás tényleg megtörtént. Bizonyos, látni vélt jelekből arra következtetnek, hogy a felvételek nem a Holdról jöttek, hanem stúdióban készültek. Például, hogy az amerikai zászló, amikor azt kitűzték, lengett egy kicsit, mintha a szél fújná. Miért? A stúdióban fújt a szél? De ha stúdióban vették volna föl és ott valami légáramlat meglobogtatta volna a zászlót, világos, hogy azt a képet soha nem mutatták volna a közönségnek! És ezer más dolog van, ami a leghalványabb kétely fölbukkanását is lehetetlenné teszi. 400 000 ember dolgozott az Apolló programon. Azok közül egyetlen egy sem akadt volna máig, aki elmondta volna, hogy az egész csak ügyesen megcsinált bűvészmutatvány volt? 20 miliárd dollárt adtak volna ki az amerikaiak egy szemfényvesztésért? 110 méter magas, 10 méter átmérőjű és közel 3000 tonna súlyú rakétákat csináltak volna, hogy aztán egy stúdióban forgatgassanak egy (és aztán jóval több) filmecskét? És az oroszok – a nagy vetélytárs – nem kiabáltak volna tele torokból, hogy az egész csak csalás, ha látták volna, hogy az? Hiszen bemérhető volt a Föld és Hold közötti rádió (és tévé!) kapcsolat!

Na de az emberi hülyeségről kár sok szót vesztegetni. Persze a tévéképek elmosódottak voltak és a Holdon ugrándozó űrhajósok kicsit szellemszerűnek hatottak, és a testük néha átlátszónak tűnt. Ez a nagyon gyenge adónak volt köszönhető, amely miatt a képek pontocskáinak („pixeleinek”) számát erősen csökkentették, hogy onnan egyáltalán tévéadást közvetíthessenek. Ez volt az oka annak is, hogy a fekete égen nem látszottak csillagok. Ezt a kételkedők nagyon hiányolják, és ez egy másik „bizonyítéka” szerintük a leszállás meg nem történtségének...

De, hogy’ is kezdődött?

A világ 1957-ben nemzetközi, geofizikai évre készült. Sőt, ezt az „évet” 1958-59-re, másfél év hosszúságúra tervezték. Az amerikaiak bejelentették, hogy 58-ban műszerekkel telerakott műholdat fognak a Föld köré küldeni. Micsodát? Műholdat?

Igen! Nekem már nem volt új ez a szó, mert 1947-48-ban, a pécsi Cisztereknél, az osztályfőnököm mesélte, hogy miután a tévéhullámok nem verődnek úgy vissza a légkör valamelyik rétegéről, mint a rádióhullámok, a földkörüli televíziózást valószínűleg csak műholdak segítségével lehet majd megoldani.

Ekkor állítólag az oroszok fő rakétatervezője, Koroljov elment Hruscsovhoz, és azt mondta neki, hogy van olyan erős rakétája, amivel szinte azonnal föl tudna lőni egy műholdat, és azzal az amerikaiakat meg lehetne előzni. Hruscsov – megint csak állítólag – nem lelkesedett az ügyért, de aztán valahogy mégis megengedte Koroljovnak ezt a „húzást”.

Az eredményt tudjuk: 57 otóber elején (talán negyedikén) földkörüli pályára állították az első Szputnyikot, amely szegény mást sem tudott, mint pípsz-pípszt mondani, de azzal megváltoztatta a világot! Az amerikai politikusok a szó majdnem szaros, bocsánat: szoros értelmében összetojták magukat!

Mert hát, ha egy rakéta elég erős ahhoz, hogy valamit a Föld köré lőjön, akkor azzal Amerikát is vidáman lehetne lőni! A két hatalom mint a bolond fegyverkezett egymás ellen. Az amerikaiak egyre kisebb atombombákat csináltak, hogy azt a meglévő rakétáikkal lődözni lehessen. Az oroszok pedig egyre nagyobb rakétákat gyártottak, hogy azok elbírják a meglévő atombombáikat...

Tudni kell, hogy a háború végén nem csak az amerikaik harácsoltak maguknak német rakétatechnikusokat, hanem az oroszok is. Lehet, hogy Wernher von Braunnal az élen az amerikaiaknak sikerült lecsapniuk a rakéta-szakemberek krémjére, viszont az oroszok a szakembereiket azonnal munkába állították, míg az amerikaiak az egész társaságot tartalékként kezelték és bedugták egy „várakoztató fiókba”. Az oroszok ugyanezt tették a német szakemberekkel, de nem mielőtt, hanem miután úgy érezték, hogy most már eleget tanultak tőlük.

Na de jött a Szputnyik és a nagy betojás! Az amerikaiak észnélkül nekiálltak az erősebb rakéták barkácsolásának, amelyek közül egyik robbant föl a másik után. Ekkor végre elővették von Braunékat, akik persze nem tudtak azonnal kirázni a kabátujjból működőképes óriásrakétákat. Ha jól emlékszem, az oroszok föllőtték a szputnyik 2-t, majd a szputnyik 3-at, amelyben a szegény Lajka kutya ült (nem volt tervben, hogy a kutyát élve visszahozzák a Földre...), mire végre sikerült az amerikaiaknak egy citrancs méretű műholdat földkörüli pályára küldeni. Igaz, hogy az tényleg tele volt műszerekkel és nem csak pípsz-pípszt mondó, üres kalapskatulya volt, de ez a nagyközönséget nem tudta lelkesíteni. Közben persze Hruscsov is rájött, hogy ezeknek az űrkutatási eredményeknek micsoda hihetetlen erejű propaganda értéke van, részben az éhező, saját népessége szemében, részben pedig az amerikaiak betojatása terén. Szerencsétlen Koroljovot halálra hajszolta újabb és újabb „űrsikerek” elérése érdekében. 1959-ben (ha jól emlékszem) sikerült lefényképezniük a Hold hátsó felét. A Lúdas Matyiban (akkori vicclap) volt egy rajz, egy ló fölött átrepülő fényképészről, azzal a szöveggel, hogy Sikerült lefényképezni a ló másik oldalát.

Az oroszok az egyik sikert érték el a másik után. 1961-ben földkörüli pályára küldték Gagarínt, amitől az amerikaiak nem csak hogy még jobban megijedtek, de most már kimondottan megalázva érezték magukat. Kennedy, az akkori elnök, összehívta tanácsadóit és elkezdték egymás fejét azon törni, hogy mit lehetne csinálni? Azt sütötték ki, hogy embereket kellene a Holdra küldeni (és azokat onnan lehetőleg élve, vissza is hozni...). Kennedy erre karon fogta Wernher von Braunt, és megkérdezte, hogy sikeres lehet-e egy ilyen utópikus vállalkozás? Von Braun válasza rajongó igen volt. Ennek eredményeképpen Kennedy „elsütötte” a holdraszálló program startpisztolyát. Tartott egy beszédet, melynek az volt a lényege, hogy egy amerikainak az évtized vége előtt föl kell kerülnie a Holdra, és onnan élve vissza is kell jönnie.

Nosza erre Koroljov elkezdte fűzni Hruscsovot, hogy a holdraszállásban meg kellene előzni az amerikaiakat. Hruscsov azonban nem lelkesedett ezért a versenyért. Állítólag azt mondta, hogy abban kellene az amerikaiakkal versengeni, hogy az országban legyen a népnek elég kenyere, teje és egyéb élelmiszere. (Le a kalappal, ha ezt tényleg mondta.)

Az amerikaiak – most már – céltudatosan haladtak előre, csakhogy ott nem elég egy elnöknek megmondani, hogy mi legyen, ott a kongresszust meg kell arról győzni, hogy az, amit javasol, hasznos, szükséges, sőt elengedhetetlen, mert különben nem szavazzák meg a terv megvalósításához kellő, „őrült összegeket”. Ez az őrült összeg teljesen viszonylagos: a program idejére évenként 2-3 miliárd dollárról volt szó, amikor a fegyverkezésre kiadott, évi összeg (már akkor!) százmiliárdos nagyságrendű volt. A rettentően fölösleges vietnámi háború például a holdprogramra kiadott pénz ötszörösébe került az amerikaiaknak, természetesen a százmiliárdos, évi fegyverkezésen kívül... Arról már ne is beszéljünk, hogy vesztes háború volt.

De a kutyák (a holdraszálló terv ellenzői) hiába ugattak, a karaván szép lassan haladni kezdett. Az első lépés a Mercury-program volt, melynek keretein belül csimpánzokat, majd embereket lőttek föl parabóla-pályára egy kis, egyszemélyes kapszulában. Végül 1962 elején John Glenn öt óra hosszat keringett a kapszulában a Föld körül. Az amerikaik számára „megtört a jég” és végre ők is dicsekedhettek valódi űrhajóssal. Igaz, hogy akkor már az oroszok Titovot is keringették, és már nem emlékszem, hogy mi mindent csináltak. Például fölküldték Tereskovát, az első nőt a világűrbe.

A második lépés a Gemini-program volt. Ezek már kétszemélyes „űrhajók” voltak. Rendkívül sikeres sorozatban sikerült kiszállni belőlük az úgynevezett „űrsétára”, sikerült két kapszulának megközelíteni egymást, sikerült egy passzív rakéta csonkot megközelíteni, sőt csatlakozni vele, és sikerült megdönteni az oroszok űrben-tartózkodási csúcsát egy két hétig tartó keringetéssel.

Ám az oroszok látszólag még mindig az amerikaiak orra előtt jártak: ha az amerikaik bejelentették, hogy legközelebb „űrsétára” kerül majd sor, akkor az oroszok néhány héttel, vagy akár nappal előtte elvégezték az űrsétát. Szegény muki alig tudott visszamászni az űrhajóba, ugyanis az oroszok normális nyomású levegőt használtak, amitől az űrben úgy fölfúvódott az űrruha, hogy a muki nem tudta hajlítani karját, lábát... Ha bejelentették, hogy hárman fognak fölmenni egy űrhajóban (az volt az Apolló-kapszula „próbafutama”), akkor az oroszok begyömöszöltek három embert egy kétszemélyes űrkapszliba és föllőtték őket még az amerikaiak előtt.

Koroljovnak sikerült végül Hruscsovot rábeszélni egy orosz, holdraszálló programra, de akkor már 1964-et írtunk és az amerikaiak – a látszat ellenére – óriási előnyben voltak. Az orosz holdprogram a legnagyobb titoktartásban folyt, de Hruschov valahogy szándékos dicsekvésből, vagy akaratlan elszólás révén, egyszercsak azt mondta, hogy az oroszok tíz éven belül leszállnak a Holdon. Erre is született azonnal magyar vicc:

A: „Te, itt azt olvasom az újságban, hogy az oroszok fölmennek a Holdba.”

B: „Mind?”

Az amerikaiak 1967 elején gyakorlatilag készen voltak a holdraszállásra. Ekkor történt a katasztrófa. Egy, a Földön zajló gyakorlathoz beszálltak hárman egy Apolló kapszliba. Tudni kell, hogy a tiszta oxigén normális nyomáson mérgező. Kisebb nyomáson nem, de vigyázni kell: a nyomással nem lehet túl alacsonyra lemenni vele, mert van egy pont, amely alatt az ember 36,5-fokos vére forrni kezd. Az amerikaiak valami köztes légkört teremtettek az űrhajóban, amelynek a nyomása nem volt túl alacsony, viszont az oxigén százalékos aránya jóval magasabb volt, mint a levegőben. Ezt pontosan azért csinálták, hogy az űrhajósok az űrruhában ne legyenek magatehetetlen hurkává fölfújva. A kapszulában valami elektromos szikra pattant ki, és az, a rengeteg oxigén miatt, pillanatok alatt fölgyújtotta a kapszula műanyag berendezését. Erre az eshetőségre nem gondolt senki, és arra sem, hogy a kapszula ajtaját belülről is ki lehessen nyitni... A szerencsétlenek bennégtek. Ez kereken két évvel vetette vissza a program lezajlását. A kapszula egész berendezését ki kellett cserélni éghetetlen anyagokra, és persze valódi, kinyitható ajtóról is gondoskodni kellett.

Az oroszoknál Koroljov volt a fő szervező, tervező és lelkesítő. Akárcsak von Braun, már fiatal korában űrutazásokról álmodozott, de úgy látszik, a rakéta motorok tervezéséhez nem értett eléggé. Együtt kellett volna működnie Gluskóval, aki a harci rakéták motorját tervezte. Gluskó ebbe csak akkor egyezett volna bele, ha Koroljov átveszi az ő katonai rakétamororjait. Ezt Koroljov nem akarta, mert Gluskó rettentően mérgező anyagokkal dolgozott, és az egyik rakétájának fölrobbanásánál több mint százan haltak meg, köztük Koroljov néhány embere is. Végül nem tudtak megegyezni (Sztalin Jóska idejében mindkettőjüket elküldték volna egy kedélyes, szibériai ólombányába), és Koroljov másvalakivel csinálta meg az óriási holdrakétát. Ráadásul, 66 elején egy félresikerült műtétbe belehalt. Egykori munkatársai mesélték – amikor már szabad volt beszélni a dolgokról – hogy az N-1 (ez volt az óriásrakéta neve) működésképtelen konstrukció volt. Négyszer próbálták indítani (emberek nélkül). Először 1969-ben közvetlenül az Apolló 11 sikere előtt. Utoljára 1974-ben. Mind a négy esetben fölrobbant az első fokozat, alig egy perc működés után. Ekkor lefújták az orosz holdprogramot. Az amerikaiak közben már 1972-ben befejezték az Apolló-programot úgy, hogy már hatszor szálltak le a Holdon.

Az N-1 105 méter magas volt. A kúpos, első fokozat átmérője alul 17 méter volt. 30 kis motor hajtotta (volna) és valószínűleg még a Saturn V-ösnél is erősebb rakéta lett volna. Sajnálom Koroljovot, hogy nem érhette meg, amit von Braun megért. Szerintem működőképessé tette volna a rakétáját, ha életben marad.

Namost akkor kezdjük még előbbről. A kínaiak kitalálták a rakétát. Valószínűleg a puskapor föltalálása után. De az is lehet, hogy tüzijátékok tervezése közben fedezték föl a puskaport, azaz a rakéta volt előbb, és csak aztán jött a puskapor. Mindegy! Rakéta nélkül nincs űrbemenés!!! A rakéta egyébként magyarul röppentyű. Nyelvújításbeli szónak tűnik, kár elfelejteni és nem használni.

A modern rakétatechnikának sok atyja volt. Közülük néhány híres név: Az amerikai Robert Goddard, akinek elért eredményeit csak halála után ismerték el. Az orosz Ciolkovszki, az Erdélyből származó Hermann Oberth (akinek, ha németül beszélt, olyan magyaros kiejtése volt, hogy azt utánozni se tudnám), az osztrák Eugen Sänger, és Wernher von Braun, akitől rossz néven vették, hogy Hitlernek gyártott rakétákat, és nácinak bélyegezték. Lehet, hogy eleinte „náci” is volt. Ezen ma nehéz olyan emberekkel vitatkozni, akiknek fogalmuk sincs a „náci” időkről. Vitán kívül áll, hogy Hitler és bandája borzalmakat művelt a zsidókkal, lengyelekkel, oroszokkal, a saját népével és gyakorlatilag egész Európával. Csakhogy nem lehet a dolgokat az előzmények nélkül boncolgatni. Persze a világ régen áll, és minden előzménynek is van saját előzménye, végig az ősrobbanásig, aminek ma már szintén kutatják az előzményeit... Ám az előzmények megvizsgálását legalább az első világháború végénél kell kezdeni. Németország és az osztrák-magyar monarchia elvesztette a háborút, amint az amerikai Egyesült Államok beavatkoztak. Ekkor egy igazságos, vagy inkább úgy mondom, hogy mértékletes befejezés helyett, a győztes hatalmak őrjöngő bosszúja következett. Hogy Magyarországgal mit műveltek, arra elég egy szó: Trianon. És Németországot is megalázták. Csakhogy egy akkora országot nem lehet büntetlenül megalázni. Ott sokan a háborút nem ismerték el befejezettnek. Csupán fegyverszünetnek tekintették a rövid időt utána. Akkor még nem lehetett tudni, csak sejteni, hogy az milyen rövid idő lesz. Enélkül a megaláztatás nélkül nehezen szerezhetett volna bárki is olyan népszerűséget és támogatottságot, mint Hitler, aki lelkesítette a népet, és új lendületet adott az országnak. Piszkos módszereiről és terror rendszerének fölépítéséről a nagyközönség nem tudott, de talán azok is, akik tudtak róla, inkább szemet hunytak, mintsemhogy továbbra is megalázottnak érezzék magukat.

Na jó! Látom, hogy itt felmerül a kérdés, hogy miért az első világháború végét veszem elő, mint előzményt? Miért nem magát a háborút? Miért kellett egyáltalán „belefogni” a háborúba? Az egész az ököljoggal kezdődik. Az erősebb azt hitte, hogy joga van a gyengébbtől elvenni azt, amire neki szüksége van. Ez így működött mindig és mindenütt. A csimpánzoknál is így működik, és ha nem irtjuk ki szegényeket, ha valaha majomember lesz belőlük, vagy akár „ember”, ugyanígy fog működni továbbra is. Aztán folytatódott a dolog az embercsoportokkal: az erősebb embercsoport elvette, amit akart, a gyengébbtől. De akkor elkezdett bonyolódni az ügy, mert kitalálták a diplomáciát: a gyengébb embercsoport keresett magának szövetségeseket. Mire az erősebb embercsoport is ugyanazt tette. Ebből aztán már súlyosan véres harcok keletkeztek. Ez így folytatódott tovább, amikor már nem embercsoportokról volt szó, hanem államokról.

Miután háború háborút követett, a háború utáni helyzettel nem volt mindenki megelégedve. Például egy elfoglalt terület lakossága szeretett volna megszabadulni az elfoglalóktól. Mindenütt feszültségek voltak, de az egyes államok – mert sejtették, hogy a feszültségek újabb háborúhoz fognak vezetni – igyekeztek más államokkal szövetségeket kötni, amit aztán különböző szerződésekkel rögzítettek. Ha ezt a gyenge államok megtették, mert valami támadástól féltek, megtették az esetleges támadó országok is (lásd föntebb). Így aztán, ha valamelyik államot valami apró sérelem érte egy másik állam részéről és ezért azt az államot megtámadta, a megtámadott állam szövetségese kénytelen volt beavatkozni a harcokba. Erre persze a támadó állam szövetségese is a színre lépett, és pillanatok alatt lángban állt Európa! Senki nem akart háborút és mégis mindenki benne volt nyakig.

Az ilyesmi fölhintázza magát és nem lehet megállítani, legföljebb még erősebben fölhintáztatni. Erre mondják, hogy egy apró kis viszálynak halálos „öndinamikája” lehet. Az is lett. Ez volt az első világháború. Esztelen vérontás és az anyagi értékek pusztítása, de mint föntebb írtam, a befejezése úgy zajlott le, hogy azt csak további háborúval lehetett „rendezni”. Legalábbis ezt gondolták a németek jogos fölháborodásukban. Persze ahelyett hogy rendeződött volna valami, még nagyobb vérontás lett belőle, és még több anyagi érték elpusztítása. Ráadásul semmi nem rendeződött, és hogy nem lett belőle (legalábbis eddig) harmadik világháború, azt az atombombának köszönhetjük: egyik félnek sem sikerülne a másikat elpusztítania anélkül, hogy saját maga ne pusztuljon bele...

Azt se felejtsük el, hogyha ma erről a tárgykörről beszélünk, akkor mi fölényesen tekinthetünk vissza a borzalmakra. Akik akkor Hitler hívei voltak, nem láthatták előre, hogy mi következik. Tapsoltak neki, de nem tudhatták előre, hogy nem áll meg, amikor már régen visszaszerezte azokat a területeket, amelyekről úgy érezte, hogy jogos tulajdonai. Akkor persze már sokan fölébredtek, amikor elkezdődtek a zsidóüldözések, de akkor már késő volt. A tökéletesen megszervezett terrorrendszer már állt. Nem nagyon lehetett ellene föllázadni. Már csak azért sem, mert óriási többség ellen kellett volna lázadni. Ugyanis a terror rendszer szorgalmasan terjesztett propagandája szerint mindenért a zsidók voltak felelősek és ezt rengetegen elhitték. Hitler támogatottsága elképesztő volt. Ha ma erről akkori filmfelvételeket mutatnak, föltűnik, hogy ott óriási tömegek valóban lelkesedtek. Nem úgy mint az 50-es évek elején, amikor minket kivezényeltek ujjongani április negyedikén és május elsején... Azoknak nagyon nagy százaléka nem kivezénylésből volt ott, és az ujjongása nem színészkedés volt. Az egyértelműen a megalázott nép új reményének megnyilvánulása volt. És arra nagyon kíváncsi lennék, hogy azok közül sokan, akik ma szörnyülködnek Hitler rémtettei fölött, akkor és ott nem lettek-e volna ugyancsak Hitler-rajongók?

Náci, azaz Hitler-rajongó volt-e Wernher von Braun? Nem tudom, de ha rajongó nem volt is, biztos helyeselte Németország fegyverkezését. Azt szerintem minden „megalázott” helyeselte. Mindenesetre jól meg tudta lovagolni a fegyverkezési hullámot a saját rakéta terveinek megvalósítása érdekében. Már a húszas években földkörül keringő űrállomásokat tervezett és más bolygókra való utazásokról álmodott. Világos, hogy megpróbálta rávenni Hitleréket a rakéta fejlesztésre, és sikerrel járt. Nem hiszem, hogy a rakétáért, mint fegyverért lelkesedett volna, de valószínűleg minden rakéta-fejlesztési sikert egy további lépésnek tekinthetett a saját, űrutazási vágyainak beteljesíthetősége felé. De még az is lehet, hogy magát a fegyvert is nagy kedvvel csinálta. Nem csak a németek lőttek, hanem az ellenség is. Hogy tudott-e arról, hogy a rakétáit borzalmas körülmények között, föld alatti üzemekben tábor-rabok és hadifoglyok halálra dolgoztatásával készítették? Ezt sem tudom, de a rakéta fejlesztés elején még nem volt tömeggyártásról szó. Akkor még biztos, hogy nem hadifoglyokkal dolgoztattak, hanem szakemberekkel. Később meg, amikor az angolok és amerikaik naponta tízezrével bombázták halálra a nagy városok lakóit, biztos, hogy nem azzal törődött, hogy kikkel és hogyan csináltatják a rakétákat. Megint csak kíváncsi lennék arra, hogy akik ezt később a szemére vetették, akkor, ott, az ő helyében és azok között a körülmények között, pátyolgattak volna-e emberbaráti gondolatokat a rakétát gyártó munkások sorsa fölött?

A rakétagyártás egyébként stratégiailag nagy marhaság volt. A sztalingrádi csata után minden józan ember – ha ismerte a valódi helyzetet – könnyen beláthatta, hogy azt a háborút nem hogy megnyerni, de már méltóságteljesen elveszteni sem lehetett. A drága és harcászatilag mit sem számító V2 helyett vadászgépeket kellett volna gyártani nagy tömegben. Úgy legalább a városokat meg tudták volna valamelyest védeni a bombázásoktól. De Hitler – szerencsénkre – hülye volt. Amikor a Messerschmitt 262-es vadászgépet (amely 300 km-es sebességgel volt gyorsabb az angol és amerikai vadászgépeknél) lehetett volna nagy tömegben gyártani, nem engedte meg, mert abból bombázót akart csináltatni. Még mindig arról álmodott, hogy majd átjár Angliába bombázgatni. Ekkor már 1945-öt írtunk!!! A Me 262-es volt a világ első, sorozatban gyártott, hőlégsugaras („lökös”) repülőgépe.

A V2, eredeti nevén A4-es rakéta viszont megszületett, és a maga nemében, a folyékony üzemanyaggal működő motorjával, technikai csoda volt. Jártak is a csodájára a háború után. A V egyébként a Vergeltungswaffe rövidítése volt (megtorló fegyver). Nélküle nem lett volna Saturn V-ös, legalábbis nem, már kereken húsz évvel a háború vége után.

Mint ahogy már írtam, rakéta nélkül nincs űrutazás. Anélkül a földi légkör „tetejét” se lehet elérni. A Saturn V 111 méter magas volt és a súlya 2700 tonna körül lehetett. Ezért az első fokozat tolóerejének kereken 3000 tonnájúnak kellett lennie. A legfantasztikusabb, hogy mindössze két próbaindítása volt. A harmadikra már embereket ültettek – von Braun nagy tiltakozásának ellenére! Nem tartotta a rakétát eléggé kipróbáltnak. Ez volt az Apolló 8, 1968 karácsonya előtt. Indítása előtt két héttel von Braun még azt mondta, hogy reméli, az oroszok nem előznek meg minket, azaz az amerikaiakat. Azt hittem, hülyéskedik. Meg voltam győződve róla, hogy az oroszoknak nincs holdprogramjuk. Még gondoltam is, hogy von Braun most már kicsikarta a szükséges pénzeket, mi értelme van az amerikaiak további szédítésének? Amit azonban csak most tudok: az oroszok óriás rakétája már ott állt a bajkonuri kilövő támaszponton. Ezt derítették föl az amerikai kém-műholdak. Amit viszont az amerikaiak sem olyan nagyon régen tudtak meg: amit akkor láttak, az csak egy teljes méretű model volt.

1968 decemberének végefelé kapott a vállalatunk egy megbízást két, kézi fűnyíró megcsinálására. A készülék poliamíd szállal csapta volna ki a füvet, például kőlapok közül. Ez a szál olyan volt, mint a horgászzsinór, csak talán kicsit vastagabb. Ha elkopott a vége, csévéről letekerve lehetett meghosszabbítani. A készülékeket meg kellett „formatervezni”, és utána úgy megcsinálni, mintha már a sorozatgyártás darabjai lennének. A bökkenő az volt, hogy arra mindössze hat hét időnk volt. Február közepén a kölni (vagy frankfurti ?), háztartási eszközök kiállításán már ott kellett volna ékeskedniük. A munka egyedül rám hárult, és láttam, hogy a hat héthez képest iszonyatosan sok. Mindegy! Ez pont karácsony előtt volt, és a néhány ünnepnapot nem akartam rááldozni. Fölmentünk Hannoverbe Ingríd szüleihez.

Az Apolló 8 pedig fogta magát és elment a Holdig. Azt néhányszor megkerülte, aztán hazajött. Apósomék szürke tévéjén először láthattam a Hold hátsó oldalának krátereit „élőben”. (Borzasztóan bosszant, ha valaki a Hold sötét oldaláról beszél! A Holdnak éppen úgy nincs sötét oldala, mint a Földnek, azaz, ha van, akkor csak egy ideig, amíg ott éppen éjszaka van. A Holdnak akkor sötét a hátsó oldala – egy darabig – amikor a felénk eső oldala nekünk teliholdat mutat.) Már ez az út is elképesztő emberi diadal volt. Arról már kár is beszélni, hogy az „életében” harmadszor elindított Saturn V tökéletesen működött.

Az újév utáni hat hét alatt több, mint hat hét túlórát szedtem össze. Minden nap 11 órát dolgoztam, gyakran szombaton és vasárnap is. Igaz, hogy csak másfél készüléket hoztam össze, de az egyik tökéletesen megfelelt a kiállítás céljának. Csak hat hét szabadságot vettem ki könyörtelenül. A további több mint tíz túlórát elengedtem a vállalatnak.

Egy hétre elmentem Münchenbe, megnézni a ping-pong világbajnokságot. Sajnos akkor már (azaz még) a magyar asztaliteniszezők nem voltak a világszínvonal tetején. Onnan tíz évvel korábban kerültek le Dortmundban. Ott is jelen voltam. A hét szám közül hatot a japánok nyertek, csak egyet nyertek a kínaiak. Sidó Ferenc minden japánt kivert, csak a döntőt vesztette el a kínai ellen. Ott kezdett fölkelni a kínaiak ping-pong hajnalcsillaga. (Gyengébbek kedvéért, a hét szám: férfi, női egyéni, férfi, női páros, vegyespáros, és férfi, női csapat.) Aztán május-júniusban elmentem Angliába öt hétre nyelvet tanulni. Anglia déli partjának közepe táján van Bournemouth, a nyelviskolák városa. Egy idős családnál kaptam szállást. Potteréknak hívták őket. Szegények biztos nem érték meg a hasonnevű híres regényhős születését. Az ő szürke tévéjükön néztem a visszatérő Apolló 10 leszállását.

A Saturn V három lépcsős, azaz fokozatos volt. Arra már nem emlékszem, hogy a Holdig menő rakéta a harmadik fokozat volt-e, vagy külön, negyedik fokozat. A következőképpen épült föl (fölülről lefelé): a mentőrakéta, amely egy „sapkára” volt erősítve. A sapka az Apolló kapszula kúpos részéhez tapadt. Ha az indításnál valami baj lett volna, a mentőrakéta letépte volna a sapkánál fogva a kapszulát a nagy rakéta csúcsáról. A kapszula alatt volt a hengeralakú rakéta, amely a Holdig vitte a társaságot, majd onnan vissza is hozta. Azt hiszem ez mégiscsak külön rakéta volt, tehát nem a Saturn harmadik fokozata. A mentőrakéta csak a kapszulát rántotta volna le, ez a rakétarész a Saturn csúcsán maradt volna ilyen vészesetben (a letépett kapszula egy bizonyos magasságból a leszálló ejtőernyőivel lebegett volna a vízbe, mert a holdrakéták Floridából mindig a tenger felé indultak). Ezalatt a rakéta alatt volt a holdraszálló egység. Az egy kis – nem áramvonalas – kapszulából állt, amelybe két űrhajós kényelmesen befért és amelynek külön rakétamotorja volt, ami a Holdról való fölszállást intézte. Ez alá volt erősítve az az állvány, amelyben a fékező rakéta volt a Holdra való leszálláshoz. Ez az állvány mindig a Holdon maradt, ha onnan visszaindult a legénység. Az Apolló 8 esetében ez az egység nem is volt a rakétában, mert a leszállást nem tervezték. Tehát oda csak az Apolló űrhajó és a hengeres rakétácskája utaztak.

A valódi holdraszálláshoz a rakétából még a földkörüli pályán ki kellett másznia az űrhajónak a rakétaegységével együtt. 180 fokban kellett megfordulnia, hogy a kapszula kúpos részének az orrát bedughassa a rakétába, ott összekapcsolódhasson a holdraszálló egységgel, végül az egészet kihúzhassa a rakétából. Ezután a Saturn rakéta harmadik fokozata már csak kiégett hüvely volt. Az űrhajó pedig indulhatott a Hold felé. Na ezt a műveletet kellett egyszer valóban végrehajtani, azaz gyakorolni a „valódi” indulás előtt. Ez volt a föladata az Apolló 9-nek. Mást sem csinált, mint egy földkörüli pályán kipróbálta ezt a bukfencet. Ez persze már 1969-ben volt. Jöhetett az Apolló 10, amely nem csak hogy jött, hanem ment is a Holdig, sőt ott lekapcsolták a holdraszálló egységet, és a két űrhajós benne megközelítette a Hold felszínét 15 km-re! Ott már le is szállhattak volna, de a valódi leszállás előtt mindent pontosan ki akartak próbálni. Ezért nem tettek elég üzemanyagot a visszaszálló egységbe, nehogy a két űrhajós, túláradó lelkesedésből, már az Apolló 10 holdralátogatásánál leszálljon.

Még majdnem éjszaka volt a tenger fölött, ott, ahol a visszatérő Apolló 10 leszállni készült. Potterék tévéjén egyszercsak kigyúlt egy csillag. Furcsa volt elképzelni, hogy az a kapszulának a fényesen izzó hőpajzsa, amely mögött alig fél méterre a három űrhajós feneke ül...

Az Apolló 11 aztán már tényleg „Holdat ért”. Valami kis baj volt a leszállásnál. A számítógép nem oda irányította őket, ahova kellett volna. Az előre kiszemelt hely viszonylag sík és sziklamentes volt. Ahova kerültek, tele volt veszélyes kőtömbökkel. Aldrin gyors elhatározással kivette a számítógép kezéből az irányítást és kézi vezérléssel keresett leszálló helyet. Amikor végre leszállt – ha jól tudom – még 17 másodpercre lett volna üzemanyaga. Nem tudom, nem túlzás-e, de valami olyat hallottam, hogy egy mai okostelefonnak egymiliószor nagyobb a számítóképessége, mint a szegény Apolló 11 gépének volt. A másik – majdnem végzetes – baleset az volt, hogy véletlenül letört egy kapcsoló kar. Pont az, amivel a visszaindító rakétát kellett volna bekapcsolni. Szerencsére valami golyóstollal sikerült pótolni a kart, különben a Holdon maradtak volna...

Az Apolló 13-at kivéve az összes többi leszállás kitűnően sikerült: Apolló 12, 14, 15, 16 és 17. Noha tervben volt, sőt minden készen volt hozzá: meg voltak a Saturn rakéták és ki voltak válogatva az űrhajósok, mégis, az Apolló 18-at, 19-et és 20-at törölték takarossági okból. Igaz az üzemanyagot így tényleg megtakarították, de mi volt az a rakétákba és a soktagú irányító személyzet kiképzésébe fektetett pénzhez viszonyítva, ami így majdnem teljesen kárbaveszett. És milyen tudományos értéke lehetett volna még annak, ha a Holdnak további három vidékéről hozhattak volna anyagot?! Minden készen és készenlétben volt: az expedíciókat irányítók serege és az egész „infrastruktúra”. Ezt a takarékoskodást rendkívül mafla dolognak tartottam, és ma még sokkal maflábbnak tartom, hiszen ki gondolta volna, hogy a sikeres leszállások után több mint fél évszázadig a kutya se teszi a lábát a Holdra?! Bizony több, mint fél évszázadig, mert valószínűtlen, hogy valaki odamegy 2022 előtt...

Az Apolló 13 ról nem írok. Az megér egy külön történetet, amit persze már sokan megírtak, és elsőként az eset egyik szereplője: Jim Lovell. A történetet meg is filmesítették. Tom Hanks játssza Jim Lovell szerepét. Mindenkinek ajánlom a filmet és az alapjául szolgáló könyvet is. Az Apolló 13 volt a világtörténelem legszerencsésebb balesete. Nehéz lesz túltenni rajta (ahogy ma mondanák: nehéz lesz űberolni)...

Visszatérve 1969-re és a fél évszázaddal ezelőtti Amerikára, értve alatta az Egyesült Államokat. Ott nem volt rózsás a helyzet. A lakosság egy része komoly szegénységben élt. Ezt sokan nem tudják, mert ha Amerikáról szó van, nem azokról van szó, akik szegénységben élnek. Persze a szegénységnek is vannak fokozatai. 1956 után a nyugatra került magyarok között járt körbe ez a kérdés: Ki a szegény német paraszt? A válasz ez volt: Aki maga mossa a Mercédeszét... Az amerikai szegénységet se nagyon érdemes összehasonlítani a Szovjet Únióbeli szegénységgel, de a viszonylagos szegénységet is talán még nehezebb elviselni, ha a nép tekintélyes hányada bőségben, sőt túlbőségben él. És kik voltak a szegénység fő „élvezői”? Természetesen a négerek, akik lázadoztak is tőlük telhetően. Amerikában nem volt az a súlyos megkülönböztetés, mint Délafrikában, de az ottani helyzet nem különbözött sokban a délafrikaitól, még az északi államokban sem. Aki néger volt, egyszerűen nem volt teljes mértékben elfogadott polgár, pedig az ősei nem saját jószántukból kerültek oda, hanem a fehérbőrű amerikaik barbár emberrablása révén.

És aztán ott volt a vietnámi háború. Az emberek nem értették, hogy miért kell Amerikának rengeteg pénzzel és sok fiatal amerikai katona életvesztésével támogatni egy korhadt politikai hatalmat, amely megérett a leváltásra. De persze a háború kicsiben kezdődött, és aztán úgy fokozódott, hogy a kínaiak és az oroszok egyre nagyobb mértékben támogatták az északvietnámiakat. A fő baj azonban az volt, hogy a délvietnámiak nagy része is meg akart szabadulni az amerikaiak által támogatott hatalomtól. Csakhogy hamarosan világossá vált, hogy a szerencsétlen vietnámiak feje fölött az amerikai („szabad világ”) és a komunista hatalom közötti erőpróba folyik. A háborút csak fokozni lehetett, abbahagyni az amerikaiak részéről – súlyos hírnév-vesztés nélkül – nem lehetett. Elveszteni azonban lehetett, ami persze az elképzelhető legnagyobb hírnév-vesztéssel járt!

De hát 1969-ben még messze volt az amerikaik számára szégyenletes vége a háborúnak, viszont ami addig történt, untig eléggé volt szégyenletes, és ezért Amerikának nagyon nagy szüksége volt valami „sikerélményre”. Ez aztán bejött az Apolló 11-gyel.

Kétségtelen, hogy a holdraszállás az Egyesült Államok és a Szovjet Únió politikai vetélkedésének eredménye volt. Anélkül – az elmúlt félévszázad negatív serénykedését tekintve – valószínűleg máig nem járt volna ember a Holdon. És hogy a tudományos kíváncsiság mikor kapott volna ekkora anyagi támogatást, azt kérdezni is kár. De ki sír ma még az akkor kiadott rengeteg pénzért? Egyrészt tekinthetjük az egészet a fegyverkezésre fordított, csillagászati számok mezején kéjelgő összegek egy részének, hiszen az egész az amerikaiak rémálmával indult, vagyis hogy az orosz rakéták elérhetik Amerika bármelyik pontját. Másrészt pedig tekintsünk a „melléktermékekre”. Az Apolló program technológiai „elrugaszkodása” nélkül hol tartana a mai technikánk? Ezt nehéz lenne kiszámítani, de egészen biztos, hogy nem tartanánk itt, ahol vagyunk. Ne felejtsük el, hogy bár a Hold felé alig néztünk az utolsó 50 évben, de az űrkutatás mégis hatalmas lépéseket tett előre, és pillanatnyilag újra kezdjük fenni a fogunkat a Holdra és egyidejűleg a Marsra is, amelynek elérése a holdutazáshoz képest olyan, mintha egy 8000 méteres csúcs megmászását a Himalájában, a Keopsz piramisra való fölkapaszkodáshoz hasonlítanám.

A helyzet ma más, mint 50 évvel ezelőtt volt, és mégis vannak hasonlatosságok. Egyrészt, a technológiai fölkészültség sokkal, de sokkal nagyobb. Fél évszázad a 19. és 20. század fordulóján is óriási „fejlődési szakasz” volt. A 20. és 21. század derekán – úgy a tudományos, mint a technikai fejlődés terén – mindez hatványozott volt. Másrészt, most nincs olyan véres, politikai verseny, amelyben a versenyzők az utolsó ingüket is föláldozták volna a győzelemért, de mégis folyik a ki nem mondott vetélkedés! A kínaiak nagyon készülődnek, és szeretnék Amerikát mindenben – nem csak az űrkutatásban – lepipálni. Európa – noha az amerikaiakkal együttműködve – ugyancsak „lappang a hamu alatt”. A japánok – ha a kínaiak kegyetlenül haladnak – semmiképpen sem szeretnének lemaradni. Az oroszokra pedig pillanatnyilag senki sem figyel, miután csak ők tudnak embereket az űrbe szállítani, mindenki természetesnek veszi, hogy ez nem más mint egy meghunyászkodott együttműködés az európaiakkal és az amerikaiakkal. Ez szerintem egyáltalán nem így van! És ott vannak az újoncok: az indiaiak, sőt Izrael és Perzsia...

Harmadrészt a meglévő, fejlett technológia magán vállalatok számára is elérhetővé tette az űrkutatást és az űrutazást. Sőt, sok tehetős miliárdosnak úgy tűnik, nem szükségszerű, hogy az űrkutatás csak rengeteg, vissza nem térő kiadással járó valami legyen, aminek a haszna csak sok évtized után válik – esetleg – megfoghatóvá, hanem jó üzlet is lehet! Akár turistáknak az űrbe való szállításával, akár a kisbolygókon található arany, platina, irídium és egyéb ásványi kincs földrehozatalával. Vagy akár a nehézkes, állami űrkutató társaságok (például NASA) viszonylag olcsó kiszolgálásával. Ez részben már ma is zajlik.

Már nagyon esedékes lenne a magösszeolvasztásból nyerhető energia problémájának megoldása. Sokkal lassabban haladnak ugyan, mint ahogy azt még fél évszázada elképzelték, de biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb sikerülni fog. Akkor pedig nagy kereslet lesz Hélium-3 iránt, mert az alkalmasabb kiinduló anyag lenne a reaktorokban történő energia „gyártásához”, mint a Hidrogén izotópjai (Trícium, Deutérium). He-3 pedig a Holdon található dögivel...

Zollikerberg, 2019. VII. 26.

Kapcsolódó írásaink: