Gyimóthy Gábor: Aix-en-Provence Piery-vel és sütőtökkel
A második franciaiskolám Aix-en-Provence-ban volt, 1981 októberében. Ám kicsit hátrébb nyúlok vissza az időben, ha már ebben a történetben szerepet játszik a franciatanulás. A falunkba, a németnyelvűek kitelepítése után mindenhonnan új emberek jöttek, többek között a Felvidékről is. Nálunk – tudtommal – a kitelepítés emberséges módon zajlott. Megkérdezték az embereket, hogy németnek vagy magyarnak vallják-e magukat, és ha azt mondták, magyarnak, akkor nem telepítették ki őket, mégha nem tudtak is magyarul. Aztán hallottam, hogy a dolog egyáltalán nem ilyen emberségesen bonyolódott le. Persze, attól is függött, hogy ki mesélt az eseményről. Miután pontos adatokat nem tudok, valószínűnek tartom, hogy azokkal bántak kegyetlenül, akik a háború alatt vad hitleristák voltak. Sajnos azt sem tudom, hogy a falubelieknek hány százaléka tartozott azok közé. Nem mintha ez a történetem szempontjából érdekes lenne, de engem, ma történelmileg érdekelne...
1948-ban (vagy csak ’49-ben?) vezették be a faluban az általános iskolát. Nálunk addig csak négy „elemi” létezett. Ha jól emlékszem, egyetlen falubeli sem volt a tanítók között. Az egyik tanítónéni valamikor apáca volt (akkor sok volt a „valamikori” szerzetes vagy apáca...). Kiderült róla, hogy szívesen tanítana gyerekeket franciára. Nosza, szüleink megragadták az alkalmat, és Kálmán öcsémmel együtt eljárogattunk az apácanénihez franciát tanulni. Sok mindenre emlékszem abból az időből – egészen pontosan –, de a franciatanulásra nem. Ha valaki azt mondaná, hogy csak kétszer mentünk franciaórára, elhinném. Lehet azonban, hogy tényleg csak nagyon kevés órát kaptunk az apácanénitől. Viszont kétségtelen, hogy akkor kóstoltam bele ebbe a furcsa nyelvbe, amelyben mindent másképp mondanak, mint ahogy írnak. Akkor még nem tudtam, hogy ezen a téren az angol még sokkal-sokkal lehetetlenebb és szerencsétlenebb nyelv. A pécsi cisztereknél tanultam egy kevéske latint, s ez jóval kevésbé volt hajmeresztő az írás szempontjából. (Még emlékszem a tankönyvünk első mondatára: Agricola terram arat, azaz: a földműves a földet szántja. Nagyon tetszett, hogy a latinok mindjárt azzal kezdték a földművelést, amivel nálunk befejezni szokták, az arat szóval.) Néhány német szót is tudtam, amelyek – akkor úgy tűnt – nem nagyon különböztek írásban a kiejtésüktől. Ma persze már tudom, hogy a magyarhoz képest a német is untig eléggé hajmeresztő, csak a franciához és az angolhoz viszonyítva tűnik valamelyest ésszerűnek. (Hát most őszintén: elképzelhető-e, hogy a 2-es néha nem kettőt jelent, a 3-as itt-ott nem hármat jelent, hanem valami mást, és így tovább? Akkor hová bújt a logika, ha a c lehet c is, sz is, k is, és cs is? Hogy lehet a j néha h, néha zs, néha dzs? Az o miért lehet néha u, az u miért lehet néha ű, az e miért lehet néha é, néha ö, néha á??? Teljesen meghülyültek a népek, hogy a betűket az eredeti hangzásuktól egészen eltérően ejtik, és ráadásul némelyiket két-három-négy különböző módon?!)
Ezután rengeteg ídő telt el. Én legalábbis rengetegnek éreztem, pedig csak tíz év volt. Az ausztriai Kammer am Attersee-ből az innsbrucki magyar gimnáziumba kerültem. Ez valamikor 1958 márciusában történt. Az érettségi előtti utolsó évem hiányzott még, amibe azonban Kammerban már belekezdtem. Innsbruckban két fiúosztály volt, az egyikben angol volt a németen kívüli idegen nyelv, a másikban francia. Miután még Magyarországon tanultam egy kis angolt magán úton, világosnak tűnt, hogy az angolosok osztályába megyek. Csakhogy az angolosok osztálya tömve volt. Még az ablakpárkányokon is ültek (nem vicc!).
Eszi fene! Megyek hát a franciásokhoz. Így aztán – márciustól júniusig – volt megint egy kis időm arra , hogy a franciába beleszagoljak. Sajnos ezalatt a rövid idő alatt nem futotta a beleszagolásnál sokkal többre...
’58 szeptemberében Svájcba jutottam. Egy évig dolgoztam Bernben, mint műszerész. Aztán a zürichi műegyetemre kerültem (ETH), de azt egy félév után otthagytam, mint olyat – a gépészetet –, amit tulajdonképpen nem akartam tanulni. Újra dolgoztam és végre rászántam magam, hogy komolyan belekezdejk a franciatanulásba. Még az ausztriai menekült táborban elhatároztam, hogy megtanulok tíz idegen nyelvet. Gyerekes elképzelés volt! A nyelveket nem lehet csak úgy a kabátujjból kirázni. Két dolog is lehetetlenné tette számomra ezt a vállalkozást. Egyrészt, a mindennapi (munkás) életben az ember nem időmiliomos, mint egy menekült táborban. Másrészt, nagy akadály volt silány tehetségem az idegen nyelvek tanulása terén. Van, aki majdhogynem képes a kabátujjból kirázni egy-egy nyelv megtanulását. Én sajnos nem tartoztam ezek közé.
Kétségtelen azonban, hogy a megcélozott nyelvek között ott volt a francia is (a német nem volt köztük, mert akkor még nem tudtam, hogy végleg német nyelvterületen maradok), és miután ez Svájc egyik hivatalos nyelve, kétszeres okom is volt a megtanulására. Az nem jutott eszembe, hogy elmenjek egy nyelvtanfolyamra, talán nem is lett volna rá elég pénzem, viszont egy hanglemezes, önoktató „iskolára” telett. Most már hiába erőltetem magam, nem emlékszem, hogy ezt a lemez-tanfolyamot mikor vettem meg. Lehet, hogy már Bernben megvettem. Egyszer-kétszer hozzá is nyúltam, de nem tetszett. Valami olyasmi volt, amelynél a lemezeken kívül az írott szöveget is hangzás szerint mutatta, mégpedig német nyelvűeknek szóló fonetika alapján. Tehát a helyes írásmód és a fonetikus írásmód között kezdtem magam nem kiismerni, azaz összezagyválni a kettőt. Ezért aztán az egész tanfolyam – lustaságom nem elhanyagolható mértékű segítségével – eltűnt a pincében...
Onnan kezdve megint sok idő telt el – kereken húsz év –, amikor a franciatanulás terve újra napirendre került. Érdekes, hogy ez „érzett időben” számomra sokkal rövidebbnek tűnt, mint az a ’48 és ’58 közötti tíz év. Valamikor ’79-ben (még a Philips-nél dolgoztam), amikor Gizi barátnőm azt híresztelte, hogy fizetés nélküli szabadságot vesz ki néhány hétre és elmegy külföldre nyelvet tanulni. Ejnye, gondoltam, ez jó ötlet, ezt én is megtehetném. Arra már nem emlékszem, hogy ő Angliába, vagy Franciaországba ment-e, de nekem az utóbbira fájt a fogam, hogy végre komolyra fordítsam az agyonhalasztgatott franciatanulást.
Most utólag furcsállom, hogy ehhez nekem Gizi ötlete kellett (pedig tény, hogy így volt!), hiszen ezt már magam is megtettem, kétszer is, és nem is olyan régen. Először ’69 május-júniusában, amikor 5 hét túlórát változtattam szabadsággá, és vidáman elmentem Bournemouth-be angolt tanulni. Egyszer pedig fél évre fizetés nélküli szabadságot vettem ki. Akkor is Angliába mentem – ez volt ’73-’74 telén –, igaz, hogy akkor ott munkát vállaltam, mert nem tudtam volna fizetni ilyen hosszú időre a nyelviskolát.
’79 végén már nagyon kifelé állt a rudam a Philipstől. Három évig bírtam, hogy aránylag jó fizetéssel ugyan, de halál unalmas munkám volt. Az ottani „tervező” munkámban annyi volt a tervezés három év alatt, mint amennyit az azután következő munkahelyeimen két hét alatt végeztem el. Az új munkahelyemen tárt karokkal vártak. Azt mondtam a jövendőbeli főnökömnek (aki egyúttal a kis vállalat tulajdonosa is volt), hogy ha lejárt az időm a Philipsnél, elmegyek fél évre franciát tanulni, és aztán kezdem csak nála a munkát. Erről hallani se akart! Azt mondta, már régen várnak egy olyan „kreatív emberre”, mint amilyen én vagyok. Ezt nem csodáltam, a vállalat neve Createchnik volt.
Na jó – mondtam –, de akkor minden évben kiveszek három hónap fizetés nélküli szabadságot, amit nem nyaralásra, hanem szigorúan nyelvtanulásra fogok használni. Ebbe belenyugodott. Igaz, nem csináltunk róla írásos szerződést.
Az első ilyen negyedéves, nyelvtanuló kalandra 1981-ben került sor. ’82-ben, ’84-ben és ’85-ben megismételtem a játékot. ’83-ban csak egy hónapot töltöttem Cannes-ban. ’86-ban megnősültem... Volt akkor Winterthurban egy nyelviskolákat közvetítő ügynökség. Olyasmi volt, mint egy utazási iroda, csak éppen nem nyaralásokat ajánlott, hanem nyelvtanfolyamokat. Szerettem volna valahol egy iskolában eltölteni a három hónapot, de ilyen iskolát nem tudott mutatni a muki. Magyarázta, hogy nem is jó egy iskolában ennyi időt eltölteni, de nem hittem neki. Később rájöttem, hogy igaza volt. Négy hét után beáll egy bizonyos fásultság, fáradtság. Ezek nagyon erőteljes (intenzív) tanfolyamok voltak. Egy új városban, új iskolában, új arcok között föléledő lendületet kap az ember a következő négy héthez.
Azt mondják, hogy egy rókáról nem lehet két bőrt lehúzni. Dehogynem! Ha ezeket a negyedéveket rókának veszem, akkor egy halom bőrt nyúztam le róluk. Az első bőr, hogy egy negyed évig nem kellett dolgoznom. Bármennyire szerettem a munkámat, azért, ha nem kell dolgozni, azt az ember mégiscsak szabadságnak érzi. A második bőr maga a nyelvtanulás volt, hiszen ez volt a főcél. A harmadik bőr egy város megismerése volt, amihez ha nem is sok a négy hét, jóval több, mint ott turistaként két-három napot eltölteni. Különösen akkor, ha az ember nem is érzi magát turistának, hanem olyasvalakinek, aki átmenet az idegen és a bennszülött között. Isteni érzés! A negyedik bőr, hogy emberek közé kerültem. Számomra ez is fontos volt, mint megrögzötten nem társasági lénynek, aki otthon – a munkahely kivételével – négy fala között ül és él. Az ötödik bőr – amire indulásomkor egyáltalán nem számítottam – az volt, hogy azalatt az idő alatt megírtam egy kötetrevaló verset. A hatodik bőr, hogy negyed évig nem kellett a főnököm pofáját látnom. Értelmes, jóeszű ember volt, csak emberileg volt teljesen lehetetlen. A feleségét, aki az irodában dolgozott (és akinek a fő ügyintézést köszönhette), néha úgy lehordta mindenki előtt, ahogy szerintem az ógörögök vagy a rómaik soha nem beszéltek a rabszolgáikkal. Legföljebb a szódás „beszélt” úgy a lovával, ha nagyon dühös volt (mármint nem a ló). Szinte naponta ordítoztunk egymással úgy, hogy a falak rezegtek, pedig előtte soha senkivel nem veszekedtem, pláne főnökkel... (Végül ezért mondtam ott föl tíz év után.) Hogy arra a három hónapra nem volt fizetésem, nevetségesen kis ár volt ezért a hat, értékes rókabőrért...
*
Az első iskolám Juan-les-Pins-ben volt, ahol kétszer négy hetet töltöttem és végül még egy kilencedik hetet is, mielőtt az aix-en-provence-i tanfolyamom kezdődött. (Tulajdonképpen itt kezdődik a történetem, sajnálom, ha valaki már eddig is olvasta a szöveget.) Amit csak lehetett, kifizettem Zürichből: az iskolát, a lakást és az ellátást. Örültem, ha mindez egy helyen volt. Az egyetlen dolog, amire vigyáznom kellett, hogy legyen elég pénzem a hazautazásra, ugyanis menettérti jegyet nem lehetett két hónapnál hosszabb időre venni. Beletettem néhány százfrankost a cippzáras nadrágszíjamba, és az volt a zsebpénzem a negyed évre. Szótárokon kívül alig vittem magammal valamit, mert ez az időszak mindig augusztus-szeptember-október volt, azaz nyár és remélhetőleg meleg nyárutó, őszelő.
Az iskolát francia-skandináv intézetnek nevezték. Főleg a svédek csinálták, hogy ott több tucat fiatal lány tanulhasson franciául. Itt-ott fiúk is előfordultak elszórtan. Aztán volt egy osztály, ahova besúvasztottak mindenkit, aki nem volt skandináv és mégis franciául akart tanulni. Ebbe kerültem én is. Talán tizen lehettünk, sajnos rettenetesen nagy különbségekkel a tudásszintjeinkben. De a tanárok jók voltak és megpróbálták egyengetni a szinteket. Nem tudom, mennyire örültek ennek azok, akiknek a francia színvonala magasabb volt az átlagosnál. Volt egy beleszeretni valóan édes kis tanító „nénink”, aki azonban sajnos szerelmileg foglalt volt.
Az iskolától 20-30 méterre volt egy épület, amelyben azoknak voltak a lakószobái, akik nem valahol a városban laktak, így az enyém is. Ez az épület közvetlenül egy bérházhoz csatlakozott, amelynek máshol volt a bejárata. A város egyébként elég messze volt, csaknem félórányi gyaloglásra.
A szobám kétszer olyan széles volt, mint egy ágy, vagy talán kicsit szélesebb. A hossza pontosan egy ágy és egy íróasztal együttes hosszúsága volt. Az ajtótól balra volt az ágy, utána közvetlenül az íróasztal, aztán a szoba fala, ami egyúttal a ház fala is volt. Az ajtóval szemben volt az ablak, amely tulajdonképpen ajtó volt, afféle erkélyre nyíló. Csak éppen erkély nem volt. Viszont, ha kinyitottam, köldökig érő rács vigyázott arra, hogy ne essem ki. Szóval jobb, ha ablaknak nevezem. Alatta közvetlenül járkáltak a bérház lakói, akik ki-bementek a ház bejáratán át. Ezen túl néhány fiatal szilfa betegeskedett nyeszletten a Hollandiából származó szilbetegségben. Olyan kicsik voltak, hogy inkább cserjének nevezhetném mindegyiket. Mögöttük, talán tíz méterre, leparkolt autók sora, és amögött a városba vezető út, amely az iskolánál zsákutcaként végződött.
A franciatanulást (más dolgom se volt az egész idő alatt) időnként megszakítottam az ablakon való kibámulással. Ez öntudatlanul működött, miközben a megírandó szövegen gondolkoztam, de már csak azért sem tudatosan, mert kint egyáltalán semmi bámulni való nem volt. Egyszer azonban tudatra zökkentett, hogy egy nő megy ki a házból és egy autóhoz megy – valószínűleg a saját kocsijához –, de már harmadszor vagy negyedszer. Sőt talán töbször is, mert nem tudhattam, hogy hanyadik kisétálásánál következett be a tudatra zökkenésem.
Nem vagyok autóőrült. Nem ismerem ki magam a kocsitípusok között, nem rajongok egy ilyen vagy olyan gyártmányért, de főleg nem értek a motorhoz. Tehát nagy pofátlanság lenne tőlem odamenni valakihez, aki a kocsija motorját piszkálja, hogy én majd segítek. Erre a pofátlanságra még nagy hólapáttal tenne rá, ha ráadásul (9-10 hét franciatanulás után) beszélni se nagyon tudnék az illetővel. Ám ha az illető csinos nő, teljesen megváltozik a helyzet mérlegelése és megítélése. Legföljebb – ha látom hogy tényleg a motort piszkálja – elsétálok mellette és nem szemtelenkedem oda. Szinte pillanatokon belül ott teremtem, és láttam, hogy csupán kerékcseréről van szó, ez pedig simán belefér technikai fölkészültségembe.
Azzal kezdtem, hogy nem tudok franciául. A nő arckifejezéséről láttam, hogy ezt fölösleges volt mondanom. Illetve mégse, mert ha meg se szólalok, miből jött volna rá, hogy milyen igaz, amit mondtam. Láttam, hogy a ki-bemászkálása különböző szerszámok kicipeléséből állhatott. És azt is láttam, hogy még sosem cserélt kereket. Persze én se, de hát a kerékcsere tényleg olyasmi, aminek lebonyolítására egy élénkebb eszű óvodás is rájön.
Hamar elintéztük és behívott kezetmosni. Akkor még nem mondtam, hogy én talán még közelebb is lakom, mint ő. De hát minek is az ilyesmi, mindjárt az ismeretség elején. „Beszélgettünk”. Nem tudom, hogy kedves olvasóim között ki, mennyi tapasztalattal rendelkezik az idegen nyelv tanulásának kezdetével kapcsolatban. Az iskolában nem az iskolának tanulunk, hanem az életnek – mint ahogy erre minket sokszorosan figyelmeztettek annak idején. Mégis előfordul, hogy már valaki ott tart, hogy álmában is elragoz egy rendhagyó igét a múlt idő feltételes módjában, de ha úgy adódik, azon a nyavalyás nyelven nem tud kérni egy pohár vizet vagy egy darab kenyeret. Mi az, hogy előfordul? Ez a szabály! Na most akkor tessék elképzelni a beszélgetésünket... Viszont az is igaz – pláne, ha az ember az országban tanulja annak nyelvét –, hogy 9-10 hét után már sokmindent megért. Sokkal többet, mint amennyit saját magából tud kisajtolni érthető mondatok formájában. Ám itt a gátlás nagy szerepet játszik, amit az ember könnyedén „hazavág”, ha csinos nővel kell „beszélgetnie” (a gátlások ilyenkor más téren is hamar eltűnnek). Így lehet jól nyelvet tanulni. Közismert tény – és mindenkinek forrón ajánlom, ha meg akarsz tanulni gyorsan, jól és nem utolsó sorban kellemesen franciául (vagy eszkimóul, vagy hottentottául): szerezz magadnak egy francia (vagy eszkimó, vagy hottentotta) barátnőt (vagy ha nő vagy, pasast), és a dolog megy, mint a karikacsapás! (Meg kell jegyeznem, hogy a francia barátnő révén karikacsapásként működő nyelvtanulásból következtetek arra, hogy a karikacsapás hogy’ mehet, mert azt viszont sose tudtam...)
Piery-vel – így hívták – hamar túl voltunk azon, hogy mindenhez szavak kellettek volna. Sokmindenhez nem kellett a nyelv, illetve... Na jó, nem részletezem. Átjártam hozzá tévét nézni. Vacsorázni nem, mert az iskolában túl jó volt az ellátás ahhoz, hogy még a szomszédba is átjárjak potyázni. Nagyon természetellenes lett volna, ha tévénézés közben, egymás mellett ülve, sőt inkább félig fekve, nem jött volna köztünk létre egy szorosabb (sokkal szorosab...) kapcsolat. Ez olyasmi, ami a karikacsapásnál jóval egyszerűbben működik, sőt valószínűleg kevésbé csinos nő mellett is úgy működött volna.
Pierynek nagy fia és nagy lánya volt, akik időnként meglátogatták. Férje is volt valahol, de az is lehet, hogy már elváltak. Az ilyesmit nem szoktam firtatni, ha beüt a „karikacsapás”. Hogy jobb fényben tündököljek: akkor azért biztos pontosan tájékozódtam a helyzetről, de ma már, mint lényegtelent, elfelejtettem. Nagyon jól éreztük magunkat, helyesebben egymást. Rengeteget köszönhetek neki. Eljártunk moziba, sétálgattunk a csodás kis városban. Aix-en Provence nehezen leírható azok számára, akik nem ismerik Dél-Franciaországot és az ottani városokat, ezek hangulatát. Ha olasz városokról írnék, könnyen hivatkozhatnék képekre, filmekre, elbeszélésekre, amelyet sokan láttak, hallottak, olvastak, és ezért könnyen el tudnának képzelni sokmindent, mégha sosem jártak is ott, noha az ottani városok között is gyakran nagy különbségek vannak. De mit mondhatnék Aix-en-Prvence-ról? Van egy gyönyörű, nagy „sugárútja” (amely sehova nem sugárzik), mindkét oldalán hatalmas platánfákkal (a platán magyarul boglárfa). Ez az út, a Cours Mirabeau, ha Párizsban lenne, még akkor is túlzottan nagyvárosias lenne a városhoz (mármint Párizshoz) képest. Ugyanakkor vannak száz négyzetméteres – vagy még kisebb – meghitt terecskéi, ahova el lehet bújni. Az egyik ilyen pöttömke, kedvenc terem a „három szil tere” volt: Place des Trois Ormeaux. Igaz, hogy ott ma három platán áll. (Ma? Hiszen 38 éve jártam ott utoljára...!) És azok akkor ott már legalább 50 éves boglárfák voltak.
Pieryvel megmásztuk a Sainte-Victoire hegyet. Ez az a hegy, amelyet a híres aix-en-provence-i festő, Cézanne ezerszer lefestett és lerajzolt. A csúcs a kereszttel 945 méter magasan van. Ott jártunk, de a hegységnek van még egy kicsit magasabb csúcsa is, a Pic des Mouches, ez 1011 méter. Sziklaszirtről van szó, amelyet nem is olyan könnyű megmászni, pedig az egyik „könnyű vonalon” mentünk. A kereken 1000 méter mint magasság egyáltalán nem lekicsinylendő, hiszen közel nulláról indul az ember.
Az egyik tanárunk panaszkodott, hogy az aix-i múzeumban mindössze három festménye van Cézanne-nak. Nem csodálom. Az aix-ieknek nyilván jó ízlésük van. Nem vagyok elragadtatva Cézanne műveitől. Viszont az aix-i mozit erről a festőről nevezték el. Ha jól emlékszem, hét-nézőteres mozi volt.
Piery autóval vitt el a Luberon hegységbe, Aix-től északra. Érdekes vidék, eldugott, hangulatos kisvárosokkal. Valamelyik közelében, ez talán Gordes, van egy kastély, amelyben állítólag Picassonak 40 000, még eladatlan festményét őrzik. Szegény Picasso istenien tudott rajzolni és festeni, de egyszercsak elkezdett elvont képeket gyártani. Az emberi hülyeségre jó példa, hogy ezektől a képektől lett híres, pedig micsoda vacak festmények! Hát, ha az a negyvenezer kép az absztrakt korszakából származik, akkor azt már valószínűleg hülyéknek se lehet eladni. A rengeteg kép – ha piacra dobják – különben is rettentően leverné az eddig már eladott képeinek az értékét.
Végigsétáltunk a Luberon egyik híres cédruserdején. És megnéztük Roussilliont, ahol különböző színű földek és homokok vannak, kezdve a fehértől, a sárgán, narancssárgán át, a pirosig és vörösig. Sőt, ha jól emlékszem, még lilásvöröset is láttam. A régi festők, akik még maguk gyártották a festékeiket, odajártak ezekért a szavatoltan nem fakuló színekért. Teljesen megdöbbentő, hogy ott néha elmegy az ember egy közönséges szántóföld mellett, amelynek az egyik fele barna, mint lenne mondjuk Baranyában, a másik fele téglavörös, sőt inkább piros, és a két szín között nincs átmenet! Nádasd jutott eszembe, ahol a vásártér mögötti kis völgyben különböző színű agyagokat lehetett találni. Igaz, hogy csak kis mennyiségben. Égszínkéket, okkersárgát és feketét. A színes agyag-ér néha csak sziklarepedések között volt található.
Nagyon szerettem az aix-i piacra járni. Ott még lehetett paradicsom ízű paradicsomot kapni, és hogy az nekem akkor ott szenzációnak számított, rámutat a szomorú tényre, hogy az Svájcban már kereken negyven éve olyasmi volt, amire az ember fájó szívvel emlékszik vissza, mint valamire, ami eltűnt a régi világgal.
Egyszer Pieryvel együtt mentem a piacra, ahol sütőtököt fedeztem föl, amit addig ott sose láttam. Nagyon megörültem neki, mert azt szinte gyerekkoromban ettem utoljára. Hideg téli estéken ettük, néha egy kis mézzel, de némelyik olyan édes volt, hogy méz nélkül is inkább csemegének számított, mint tápláléknak. Érdekes, hogy Svájcban sem láttam soha, pedig itt is van, csak talán nem azok a fajták, amelyekre emlékszem. Piery, amikor látta, hogy mennyire megörültem a fölfedezésnek, megkérdezte, hogy csinájon-e? Persze, mondtam nagy örömmel, és vettünk egy jó nagy darab tököt. Másnap délre lejelentettem magam az iskolai ebédről és átsétáltam Pieryékhez. Ebédre ott volt a fia is, lánya is. Nem kérdeztem, hogy mi lesz ebédre, mert úgy is majdnem mindent szeretek, de gondoltam hogy a sülttök majd a főfogás után jön, úgyszólván édességnek. Egyszercsak behozott Piery egy nagy, mély tálat valami sárgarépa színű pempővel... Sőt, a pempő inkább sütőtök színű volt... Aztán láttam, hogy nem csak inkább, hanem teljesen sütőtök színű... Eszembe se jutott, hogy a tököt nem csak sütni lehet. Talán nem is volt valódi sütőtök, hanem csak valami „pempőtök”...
A félreértés elrendezése után úgy kellett tennem, mintha ízlene a tökpempő. Talán nem is volt rossz ízű, csak a pempőt, mint ételállagot utálom rettentően. A spenótot sem állhatom ki ebben a formában (ha az ember a pempőt egyáltalán formának nevezheti), pedig minden más elkészítési módon kimindottan szeretem.
*
1982-ben is eltöltöttem négy hetet az aix-i iskolában. Pieryhez mintha haza mentem volna. Akkor szeptemberben voltam ott. Az iskolától tíz százalék kedvezményt kaptam, merthogy másodszorra is jónak találtam őket. Onnan Cannes-ba mentem a harmadik franciaiskolámba. Az lett aztán a kedvenc iskolám. Az volt a legolcsóbb és legjobb iskola.
Mitől jó egy nyelviskola? A cannes-i több okból volt jó. Egyrészt, államilag támogatott intézet volt, ezért volt olcsó. Másrészt, az ott tanító tanárok és tanítók szívvel-lélekkel szerették volna átadni az anyanyelvüket másoknak, amit kevés fizetésért is megtettek. Azaz, a fordítottjai voltak olyan magániskolai tanároknak, akiknek a pénzkeresés (és lehetőleg a sokpénz-keresés) volt a fő céljuk, amellett tanítgattak egy kicsit franciát olyanoknak, akik amúgy sem vették túl komolyan a dolgot. Harmadrészt, mert – mivel az iskola jó és olcsó volt – rengetegen mentek oda. Ezért a társaságot a felvételi vizsgákon nagyon szigorúan tudták megszűrni, és ezáltal az osztályokba egész pontosan azonos tudású tanulók kerültek. És természetesen elég tanuló jött össze ahhoz, hogy ne csak három-négy hanem több fokozatban lehessen osztályokat fölállítani. Ezt Angliában, Bournemouth-ben láttam először. Négy főfokozat volt: a nagyon kezdők, a haladó-kezdők, a haladók és a nagyon haladók. És mindegyik fokozat még három alfokozatra volt fölosztva. Tehát az ember a tizenkét „fiók” egyikébe került, pontosan abba, ahova való volt és a többiek is pontosan odavalók voltak. Ezt csak rengeteg tanuló esetén lehet ilyen ügyesen megcsinálni.
*
Amikor ’83-ban újra Cannes-ban töltöttem el négy hetet (abban az évben csak annyira futotta), meglátogattam Pieryt egy hétvégén. Akkor láttam utoljára. 1988-ban Ágival nyaraltunk Dél-Franciaországban. Andi lányom akkor már másfél éves volt. Elmentünk Aix-en-Provence-ba, de Pieryt sajnos nem találtuk otthon.
*
Valószínűleg 2012 novemberében voltam Jászberényben, ahol előadást tartottam. Már nem tudom, hogy egy ottani iskolában, vagy valamilyen más intézetben vártak-e rám. Miután autóval mentem Pestről, nem tudtam pontosan kiszámítani, mikor érek oda, tehát jóval korábban indultam és jóval idő előtt értem is oda. Unalmamban mászkáltam a városban, de mert elég ronda, esős nap volt, szerettem volna valami fedett helyen kószálni. Sikerült találnom egy fedett piacot, amelyen csoda dolgok voltak, többek között finom, lapos sülttök, amelynek a szélén kicsurgott a cukros lé. Sóvárogva néztem, de nem vettem belőle, mert nem akartam az előadásomra úgy petoppanni, hogy a hónom alatt viszek egy darab sülttököt. Nagyon kedves fogadtatásban részesültem és egy fiatal, csinos titkárnő, vagy tanárnő vezetett be egy irodába. Volt még elég idő és én szeretek beszélni. Elmondtam neki a piaci sóvárgásomat. Aszongya: Kér sülttököt? Mondom, miért, van? Erre bement a szomszéd szobába és kihozott egy pontosan olyan sülttököt, mint amilyen után a piacon sóvárogtam...
*
Két, Aix-en-Provence-szal kapcsolatos vers abból az időből:
A boglárfák városa (Aix-en-Provence)Kovácsolt vasrácsok,
platánsoros út.
Sárga-mészkő házak,
négy-delfines kút.
S ha e sárga mészkő
napfényt nem is kap,
mindig olyan, mintha
sütne rá a Nap!
Szűk kis utcák között
olaszos terek.
Nagyvárosi boltok
s éppoly emberek.
Egyik terecske a
Három szil tere.
Csurdogáló kútja
mohával tele.
Elképzelni könnyű,
milyen lehetett,
mikor szilfa állt itt
boglárfák helyett.
Zöldségpiac dúl a
platánok alatt,
s ugyanott árulnak
tengeri halat.
Idegenvezetőnk
titkon mutatott
vasárnap is nyitott,
csoda piacot!
Hamburgi muskotályt
lehet kapni ott,
s paradicsom ízű
paradicsomot!
Aix-en-Provence, 1981. X. 26.
Ahol jártam…
(Aix-en-Provence)
Ahol jártam, kökény kékült,
Kakukkfűből volt a gaz;
Vadon nőtt az édeskömény,
Azt hinnétek, nem igaz!
Ahol jártam, alig esik,
Száraz a föld és szegény.
Az erdőben, hol boróka,
Hol puszpáng az aljnövény.
Ahol jártam, vörös földet
Vájt a dombból ki a völgy;
Ahol jártam, néha bizony
Magyal-levelű a tölgy!
Ahol jártam, vadon nő a
Füge és a rozmaring;
Nehézfejű gyalogbodza
Forró sirokkóra ring.
Ahol jártam, szeder érett,
Édes volt mint a cukor.
Vadon nőtt a levendula
S babérból volt a bokor.
Ahol jártam, katáng kóró
Szegélyzi az utakat,
S itt-ott, egy-egy mimózafán
Ősszel is virág fakad!
Ahol jártam, van rekettye,
Ördögszekér, iszalag;
Borostyán a píniáknak
Ágaira kiszalad.
Ahol jártam, oly sok minden
Hihetetlen otthonos,
Habár néha, némely növény
Idegen, titokzatos.
Ahol jártam, makkot szedtem
Mellig érő tölgyeken.
Ájtatos manót is láttam
Bogarászni, zöld gyepen.
Rózsabogár röpdös zúgva,
Acélkék dongó repül.
Galagonya törzsén néha,
Bodobács egy sereg ül.
Ahol jártam, sok a szöcske,
S a szender sem szendereg:
Légben állva hörpint kelyhet,
Sem az, sem ő nem remeg!
Ahol jártam, van sütőtök
S kapható birsalma sajt,
S a piacon találtam sok
Rég nem látott almafajt.
Cédrusokból áll az erdő
– Némelyik – ha jól tudom,
Viszont egyik éjjel csótány
Futott át az arcomon…
Cannes, 1982. X. 9.
Ezt a két verset most írtam be a számítógépembe. Eddig csak papírra gépelten léteztek és a mostanig kiadott verses köteteimben sem jelentek meg. Meg kell jegyeznem, hogy csaláson kaptam magam rajta. Az utolsó versszakot nem írhattam 1982-ben, csak később. A csótányügy ’83-ban történt meg, amikor Cannes-ban voltam és Pieryt meglátogattam egy hétvégén. A lakása tele volt apró, legföljebb két centiméteres csótánnyal. Nem tudta kiirtani, mert ez a fajta repül, és újra meg újra befészkeli magát a lakásba. Szombatról vasárnapra nála éjszakáztam, egymásra rakott matracokból álló ágyon. Erre a csótány simán föl tud mászni. Nagyon jók a reflexeim – még ma is –, akkor ébredtem föl, amikor a csótány az arcomon volt. Amikor a homlokomra ért, halálos csapás érte (pedig nem mászhatott lassan…).
Piery emlékére néhány franciául, hozzá írt versem a fordításokkal együtt:
La porte
J’ai une porte, toujours ouverte
– depuis que j’m’en souviens.
Et si tu veux, n’hésite pas,
entre vite, viens!
Pourquoi est elle ouverte?
Je ne sais pas, mais ça
– si tu restes – ça dépend
Seulement de toi.
Il faut faire attention!
Je dois t’avertir:
Ce n’est pas ma faute, si tu
ne veux pas sortir...
Aix-en-Provence, 24. octobre, 1981.
Az ajtó
Van egy ajtóm, nyitva áll
és nyitva is marad.
Ha van kedved, lépj be rajt’.
Ne kéresd magad!
Miért nyitott? – nem tudom –
de tőled függ csupán,
mikor jössz és mikor mész;
itt maradsz-e tán.
Figyelmeztetlek viszont:
Nem én leszek oka,
ha kilépni rajta már
nem kívánsz soha...
Fordítás: Aix-en-Provence, 1981. X. 24.
Hogy milyen hasznosak voltak Pieryvel folytatott „beszélgetéseim”, abból látszik, hogy franciatanulásom harmadik hónapjának végén már képes voltam rászánni magam a versírásra franciául (hogy aztán ez a vers nyelvtanilag is „kóser”-e, azt nem tudom...) Ez, csak az iskolákban összeszedett tudásommal képtelenség lett volna!
Téléphone
Si je téléphone avec toi,
C’est très difficile! Oh, mon Dieu!
Car tu es si loin de moi,
Je ne peux pas voir tes yeux!
Je ne peux pas tenir tes mains
Et sentir comment tu bouges,
J’ne peux pas toucher, j’ne peux pas lire,
Je ne peux pas voir ta bouche!
Cet appareil est complètement fou!
Et j’en ai vraiment ras l’bol!
J’aimerais chouchoter avec toi;
Je voudrais le faire sans paroles...
Zürich, 5-7. novembre, 1981.
Telefon
Beszélnék veled telefonon,
Istenem! Milyen nehéz!
Messze vagy tőlem – nem karolsz át,
Nem érinthet meg a kéz!
Nem foghatom meg két kezedet!
Hogy’ figyeljek így terád?
Nem érzem tested, mozdulatod –
Nem tudom olvasni szád!
E készüléktől megőrülök!
Micsoda szemét...! – Vacak!
Úgy suttognánk most ketten, tudod:
Nem kellenének szavak...
Fordítás: Zürich, 1982. II. 14.
Tes yeux
J’aime bien – j’aime bien
Regarder tes yeux,
Car ils sont – car ils sont,
Comme le ciel heureux,
Sans nuages – sans nuages –
Sans nuages et bleus.
Et c’est ça – et c’est ça –
C’est ça, ce que je veux!
Même, si je les regarde,
Pour moi c’est mieux!
Parce que le ciel
N’est pas toujours bleu.
Zürich, 15. mai, 1982.
Szemed
Jólesik! Oly jólesik
Nézni a szemed.
Tükröződni látni ott
Kéken az eget –
Felhőtlenül, ahogyan
Boldogan nevet.
Tudod, nem szeretem a
Szürke felleget.
Miért jó, ha nézhetem
S nézem is szemed?
Mert az ég néha borús
S nem csak kék lehet.
Fordítás: Zürich, 1982. V. 15.
Szóval, mondom, Pierynek sokat köszönhetek...
Gyimóthy Gábor, Zollikerberg, 2020. III. 12.
Kapcsolódó írásaink:
