Gyimóthy Gábor: Azt hittem, hogy sántítok
1954-ben történhetett, vagy 1955-ben. Könnyű lenne valahol utánanézni, mert nem minden évben rendeztek magyar-holland úszóviadalt. Azon a nyáron, amikor ez a kis nevetséges történet megesett, a margitszigeti Sportuszodában zajlott a két ország közötti összecsapás. Abban az időben úgy a holland, mint a magyar női úszás a világ élvonalának számított, hiszen csak két évvel (esetleg hárommal) volt ez Helsinki után, ahol a magyar úszónők nagy sikert arattak. Helsinkiben még nem volt pillangó úszás, azaz a mellúszásban megengedett volt a pillangózás. Helsinki után sürgősen külön úszásnemmé avatták a pillangót, talán éppen azért, mert a 200 m-es női mellúszás első és második helyét pillangózva nyerték a magyar nők. Székely Éva nyerte a versenyt, Novák Éva lett a második (hogy ő is pillangózva úszott-e, nem tudom biztosan). Azt sem tudom, hogy a pillangóúszás magyar találmány volt-e (nem tartom lehetetlenségnek), de abban biztos vagyok, hogy ezt az úszásfajtát tökéletesítő „delfin lábtempó” magyar úszó találmánya volt. Ha jól emlékszem, Fejér Zsoltnak hívták a feltalálóját. A melbuerne-i Olimpián, 1956-ban már négy úszásnem szerepelt.
De térjünk vissza a holland-magyarra. Gyönyörű, forró, nyári vasárnap volt. Olvadozott az aszfalt. Természetesen rövidnadrágban voltam, és saru volt rajtam. A medencéhez egészen közeli lelátón ültem, és élveztem a versenyeket. Noha a történet szempontjából mellékes, de úgy emlékszem, hogy a két országnak csak a női versenyzőit szabadították egymásra. Omlottak az országos és világcsúcsok. Sajnos az utolsó szám előtt ott kellett hagynom a versenyt. A Magyar Optikai Művek kultúrházában vendégszerepelt a Bábszínház, és az előadásra jegyem volt. Nagyon kellett igyekeznem, ha nem akartam elkésni (az úszóverseny-sorozat hosszabb időt vett igénybe a tervezettnél). Rohantam a Margit hídi villamos megállóhoz. A Moszkva téren kellett átszállnom a 61-esre (70 fillér volt az átszálló jegy). Az Alkotás utcában laktunk, csak tíz percnyire a MOM-tól, de még át kellett öltöznöm. Akkoriban nem ment az ember szandálban és rövidnadrágban színházba.
Az előadásra nem emlékszem, csak azt tudom, hogy nem gyerekeknek szánt darab volt. Nem tudom, most milyen, de akkortájt a budapesti Bábszínház csodálatos volt. Utána hazaballagtam, és lefeküdtem aludni, mert korán kellett kelnem. A MOM-ban dolgoztam, és nyáron mindig hat órakor kezdtem a munkát. Másnap reggel – mint kivétel nélkül mindig – az utolsó pillanatban keltem föl és rohantam a munkahelyre. Akkor még ismeretlen volt a rugalmas munkaidő, és nagyon rossz néven vették, ha az ember elkésett.
Három órással voltam együtt egy picurka helyiségben, amely irodaként szolgált ugyan, de félig-meddig műhelynek is használtuk. Irodánk az előkelő Óraszerkesztés címet viselte. Néha át kellett mennem valamelyik másik irodába, ezek ugyanarra a folyosóra nyíltak. Többek között a vécé is azon a folyosón volt. Ha kint jártam a folyosón – noha egy-egy ilyen „kirándulás” nyolc méternél alig lehetett hosszabb – furcsán viselkedtek a lábaim. Abban az időben rendszeresen jártam magasugró edzésre, és a bal térdem néha megdagadt. Most azonban nem észleltem semmi daganatot, nem fájt semmim, és mégis, ha kimentem a sima folyosóra, mintha sántítottam volna... Ha visszamentem az irodába, a munkával törődtem, és kiment a fejemből a „sántítás”. Amikor aztán harmadszorra vagy negyedszerre sem múlt el a dolog, gondolkodóba estem. Mit csináltam én az előző napon, amit nem kellett volna? Mi okozhatott egy ilyen furcsa, fájdalommentes bicegésféleséget?
Ott ültem a lelátón, és néztem a versenyt. A lelátó beton tömbökből állt, amelyekre faléceket szereltek ülés gyanánt. Pont két betontömb találkozásánál ültem. A tömbök közé aszfaltot ömlesztettek, nem tudom, miért. Talán, ha rések maradnak a tömbök között, ott gyűlt volna össze a szemét, amit nehéz lett volna kitakarítani. Vagy az esővíz „támadása” ellen akartak így védekezni. Megfigyeltem, hogy a két lábam között szuroktócsa volt, mert a nagy melegben kicsurgott az aszfalt a tömbök közül. Ez most eszembe jutott. Vigyáztam ugyan, hogy ne lépjek a szurokba, de lehet, hogy erről szurkolás közben (teljesen stílszerűen) megfeledkeztem. Hátha beleragadt a sarusarok a szurokba? Eddig jutottam a gondolatmenetben, amikor rájöttem, hogy itt a pillanat az elmélet gyakorlatba való folyamatos átvitelére: megnéztem a jobb szandálomat. Hiányzott a sarka...
Persze röhögnöm kellett magamon, mert jól ismertem a viccet, amelyben Arisztíd úgy megy az utcán, hogy egyik lábával a járdán, a másikkal az úttesten jár. Jön vele szembe Tasziló:
– Szeh(r)busz Ah(r)isztíd! Méh(r)t jáh(r)sz így? Máh(r) úgyis h(r)ajtunk h(r)öhög az egész váh(r)os!
– Jaj de jó, hogy szólsz Tasziló! Máh(r) azt hittem, hogy sántítok ...
Mentségemre szóljon, hogy ezt egy egészen lapos (és lekopott!) sarok esetén nem olyan könnyű észrevenni. Illetve észrevenni igen, de az okára rájönni, ha az ember egyszerűen csak azt hiszi, hogy sántít...
Az úszóverseny utolsó száma a 4 x 100 m-es vegyesváltó volt (amiből látszik, hogy akkor már külön úszás volt a pillangó). A magyarok nyerték új világcsúccsal, de nagyon nagy verseny volt, mert a hollandok is a régi világcsúcson belül úsztak! Kár, hogy nem láttam, de hát nem lehet mindent...
Mindenesetre, az ottragadt sarusarkom minden értelemben szurkolt a magyar váltónak...
Gyimóthy Gábor,
Zollikerberg, 2012. V. 26.
Kapcsolódó írásaink:
