top of page

Gyimóthy Gábor: Hullámzás





1977, nyárutó. Velencében ácsorgunk és várjuk a motorcsónakot, hogy kivigyen bennünket a hajóhoz.

Velencébe busszal mentem, vagy vonattal. Erre ma már nem emlékszem, mert ezt az utat többször is megtettem, volt amikor busszal, volt amikor vonattal. A nem összetartozó társaság egy deszkapadlón toporog, amely a vízen úszik; ez a csónak megállója. A víz tükörsima, a dobogó meg se moccan. Egy középkorú, svájci hölgy hangosan mondja az idegenvezető lánynak, hogy nagyon izgul a hajóúttól, mert még sosem volt vízen és mi lesz, ha meg-tengeribetegszik? A lány erre nevetve mondja: De asszonyom, már most is a vízen van! A nő körülnéz, a lába alá néz, észleli, hogy amin áll, tényleg a vízen úszik, és azon nyomban rosszul lesz... Ilyet még nem is láttam! És még vannak, akik be akarják tiltatni a homeopatikus gyógyszereket, mert hogy azok garantáltan nem használnak. Hát hogyne használnának annak, aki hisz bennük! Ennyit a hitről. De ez nem ide tartozik.

A hajónk görög színekben cirkál a Földközi-tenger keleti vidékén, 5000 tonnás – ami kicsinek számít –, és Fiorita névre hallgat, ha szólítják. A kirándulás átvezet a Korintusi-csatornán, onnan Píreuszba, Atén kikötőjébe. Ott lesz egy-két óránk Atén lélegzetét átérezni, majd megyünk tovább és kikötünk Patmoszon. Onnan irány Rodosz, ahol letesznek minket egy hétre, aztán jön értünk a hajó.

A Korintusi-csatorna hat kilométer hosszú. A legszűkebb részén 26 méter széles, a hajó a pocakjánál 24 méter. Ezért egy kis vontató hajócska húzza át a csatornán, gyalogos sebességgel. Nagyobb hajó nem fér át a csatornán, ezért is szerettem a kis hajókat. A fedélzeten elsétálok a hajó orrába, onnan visszafordulok és megyek hátrafelé, pontosan olyan sebességgel, mint amilyennel a hajó előre halad. Ehhez egy fűcsomóra bámulok a csatorna közel függőleges falán, ami így számomra egy helyben marad, amíg a hajó végére nem érek. Onnan előre szaladok és kezdem elölről ezt a hülyeséget. Amikor harmadszor teszem meg az utat, ezt velem együtt már többen csinálják. Nem csak gyerekek! Ennyit arról, hogy egy bolond... És milyen gyorsan keletkeznek további bolondok! De ez sem ide tartozik.

Amikor kijutunk a csatornából, látok egy csomó ceruzaszerűen vékony halat és egy jégmadarat, amit eddig csak képről, vagy filmekből ismertem. Legalább 35 fok meleg van és amellett isteni fenyőillat. Hogyhogy jégmadár? Eddig ezen nem gondolkoztam. Németül a földigilisztát Regenwurmnak, azaz esőkukacnak hívják. Miért? Mert, ha túl sok eső esik, a szerencsétlen följön a föld felszínére, különben megfulladna. Tehát utálhatja a nagy esőt, és akkor elnevezik szegényt arról, amit nagyon nem szeret... És a jégmadár? Zuhanó bombázó módján csap le a halakra, és úgy vágódik a vízbe, mint egy lándzsa. Szerintem ő is utálhatja, ha befagy a víz, különösen ha még vékony és átlátszó a jégréteg és nem veszi észre, hogy az már nem csak víz... Juj! Rettenetes! Trükkfilmbe való, de nem ide tartozik.

A kicsi, olcsó hajókat azért is szeretem, mert ott általában olyan embereket találni, akik élvezik a nyaralás örömeit és értékelik, hogy az utazás nem az előkelő ruházatunk teljes fegyvertárának bemutatásából áll, ami persze egész napi átöltözködést jelent, és jaj annak, aki a napi három étkezés mindegyikén ugyanabban a szerelésben jelenik meg! Az esti szórakozáshoz hordott, szinte kötelező flancról már nem is beszélek. Az ember általában viszonylag rendesen öltözködik idegenek társaságában, és teljesen természetes, hogy abban az öltözékben asztalhoz is ülhet. Fürdőnadrágban nem szokás az étkezésekre járni, ezt is mindenki természetesnek veszi, de amit a nagy és előkelő hajókon művelnek a siki-mikiskedéssel, az már nem található a józan ész határain belül. De hát ez ízlés dolga, nyilván van, aki szereti.

Fürdőnadrágban már csak azért sem jár senki ebédelni, mert a hajó belseje már a Fiorita-méretű hajóknál is hűtött, de csak kellemesen, nem olyan mértékben, hogy a fedélzetről belépve sürgősen pulóvert kell ölteni. Persze, itt a forró nyárról van szó. Nagy hajóknál általában ezt a hűtést is túlzásba viszik, a férfiak súlyos csatamezét figyelembe véve és a nőket didergésre ítélve.

A hajó utassága vegyes, de három csoportot, vagy társaságot külön meg kell említenem. Volt a hajón tizenöt-húsz amerikai fiú. Valami 14, 15, legföljebb 16-évesekből álló iskolai osztály lehetett. Tanárukat, vagy valamiféle vezetőjüket az egész úton nem láttam. És csodák csodája: a fiúk olyan tisztességesen, illedelmesen, csöndesen viselkedtek, hogy az már nem is nevezhető normálisnak. Ennyi ilyen korú fiú, akár német, akár olasz vagy francia – magyarokról nem is beszélek – szinte percek alatt szétszedte volna a hajót. Tapasztalatból tudom, hogy a félszegnek és mulyának tartott svájciak közül négy-öt kamaszfiú külföldön képes úgy viselkedni, hogy azzal simán kivívja a köz-megbotránkozás magas fokát. Aztán ott volt az osztrák lányok csoportja. Egy frissen érettségizett osztály Salzburgból, ajándékképpen kapta ezt az utazást. Ők is lehettek húszan, talán kevesebben, és 18-19-évesek voltak.

Végül ott volt tíz-tizenöt görög tengerésztiszt növendék. Ők korban már biztosan húsz fölött jártak, de nem sokkal. A daliás, magas fiúk jószabású fehér egyenruhában feszítettek, ráadásul az egyenruhától függetlenül is annyira hasonlítottak egymásra, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni. Lehet, hogy a görögök ilyen szempontok szerint is szűrik a tiszti iskolára jelentkezőket? Nem tűnt nyaralásnak az utazásuk, inkább azt hiszem, hogy a szakmai kiképzésük része volt. De persze volt szabadidejük is, és olyankor lecsaptak az osztrák lányokra. A lányok nem voltak nagyon tartózkodók – én se lettem volna az, az ő helyükben – de voltak nyelvi akadályok: se a lányok, se a tisztecskék nem beszéltek olyan jól angolul, ahogy szerettek volna, és ahogy szükséges ahhoz, hogy valaki ilyen esetben gyorsan célhoz érjen. De nem törődtem velük.

Az amerikai fiúk eközben úgy nézegették az eseményeket, mint ahogy a róka nézegeti azt a bizonyos sajtdarabot a holló csőrében. De hát egy 16 éves fiú még gyerek, noha már a 14 éves is felnőtt férfinak érzi magát. A lányok még szintén gyerekek 18-19-éves korban, de már megpróbálnak felnőtt hölgyként viselkedni és még a saját korukbeli fiúkat is rettenetesen gyereknek nézik, hát még a négy-öt évvel fiatalabbakat!

Néha beszédbe elegyedtem egy-egy fiúval, ami rendszerint azzal végződött, hogy körém sereglettek még hárman-négyen. Ugyanez megtörtént a lányokkal is, akik élvezték, hogy velem végre németül lehet beszélni, de különösen azért tiszteltek, mert néha segítettem nekik a görögökkel folytatott társalgásban. Így aztán – ha nem is szándékosan – kialakítottam egy bizonyos kapcsolatot a lányok és az amerikai fiúk között. Ez más szinten zajlott, mint a görögökhöz fűződés, de azért ez is hozzájárult a hajón uralkodó, általános jó hangulathoz, mert hát ez a három csoport úgy nyüzsgött, hogy az a többi utas számára is meghatározó volt. A hangulat – mint ahogy azt a korábbi és későbbi utazásaimon tapasztaltam – nem mindig ilyen.

Esténként (nem sok este volt Velencétől Rodoszig) egy nagy kerek teremben gyűlt össze a nép, különböző szórakozások űzése céljából. Tánc mindig volt, és quiz is, ha jól emlékszem. A mókamester Dzsiminek neveztette magát. Görög volt, ötven év körüli és legalább öt nyelvet beszélt folyékonyan. Engem különös tiszteletben részesített, miután kifaggatott hogy mi járatban vagyok, (hülye kérdés egy hajókirándulótól), mi a szakmám – és így tovább. Mások mondták vissza, hogy nem hitte el ipari formatervezőségemet, hanem azt hiszi, kém vagyok egy másik sétahajós társaságtól, és éppen azt akarom kipuhatolni, ők mivel szórakoztatják a közönségüket! Na jó, aki nem hiszi az igazságot, az kénytelen a saját képzelgéseit elhinni. Talán abból indult ki, hogy egy kapcsolat teremtő tevékenykedést figyelt meg nálam (ami – mint mondom – nem volt szándékos), és talán azt hitte, én egy másik hajó Dzsimije vagyok.

Mindegy! Az utolsó este Rodosz előtt quizzel kezdődött. A köralakú táncparkett körül kicsi, alacsony és kerek asztalok voltak – rögzítetten – elhelyezve, melyek körül hat-nyolc ember fért el. Az asztalok számozva voltak. Ha elhangzott egy kérdés, az ember ráírta a helyesnek vélt választ az asztalon heverő füzetkére, ráírta az asztal számát is, és a letépett lapot odaadta Dzsiminek, aki a rossz válaszokat rögtön a papírkosárba dobta. A lányok persze a görög daliákkal együtt, fürtökben ültek az asztalok körül, és hiába hívtam őket, hogy jöjjenek az én asztalomhoz, ha nyerni akarnak, nem jöttek. Tudtam, hogy megnyerem, mert a quizben előforduló kérdések a hasonló hajókon már valószínűleg Archimédesz óta ugyanazok, és mint már említettem, nem először vettem részt ilyen utazáson.

Melyik nagyváros fekszik egyszerre két földrészen? Hogy hívják a világ legnagyobb gyémántját? Ki tartja a távolugrás világcsúcsát, és milyen eredménnyel? Melyik az egyetlen, még létező, az óvilág hét csodája közül? És hasonló kérdések.

Akkor még nem voltak divatban az olyan kérdések, hogy XY (akinek a nevét sem hallottam) mikor hagyta el az ilyen-és-ilyen rock együttest (amely együttesről persze szintén nem hallottam). A mai fiataloknak más az általános műveltségük, ami nem lebecsülendő, de köze sincs ahhoz, amit mi neveztünk általános műveltségnek.

Az asztalnál rajtam kívül egy hatvan év körüli angol hölgy ült, és végül odajött egy kedves, de csúnyácska osztrák lány is. Szegénynek nyilván nem jutott görög udvarló. Az amerikai fiúk nem vettek részt a játékban, pedig a kérdések először mindig angolul hangzottak el, viszont nekem szorítottak és minden egyes találatomnál örömrivalgani kezdtek. Nem sok kérdés volt, amire nem tudtam a választ, és nyertünk egy nagy üveg pezsgőt. Az osztrák leányzó visszament a társaihoz, én meg nem iszom. Az angol hölgy viszont... Körülnéztem, hogy nem látok-e valahol egy nyaklót.

Megkezdődött a tánc. Eleinte elég sokan táncoltak. Fölkértem az angol nőt, hogy legalább addig ne igyon. Vigyáznom kellett, hogy merre táncolunk, mert amikor mit sem sejtve az asztalunk közelébe sodródtunk, lenyúlt a pohárért és vedelt...

Aztán megharagudott ránk a tenger. A táncparkett, mintha elfelejtette volna, hogy vízszintesnek szánták, egyre furcsább szögeket vett föl és váltogatta azokat. Rendszerint gumitalpú cipőt hordok, ami a tánchoz nem nagyon alkalmas, de ebben az esetben, ha nem az lett volna rajtam, egyszerűen lesöprődöm a talajról, mint ahogy a többiek le is söprődtek. Már csak mi táncoltunk. Hölgyemet nem tudtam lebeszélni, időnként visszacipeltette magát az asztalhoz és ivott.

Más valami is történt: a görög legények szép lassan elfogytak. Egyik a másik után tűnt el, tengeribetegség miatt... Nagy lebőgés volt szegények számára, mert az osztrák lányoknak viszont eszükbe se jutott tengeribetegeskedni. Élvezték a hintázást, velem együtt, miközben táncoltam a hölggyel szinte súlytalanul. Nem tudom, ő benne mi zajlott, de szerintem már tánc és hintáztatás nélkül is a fellegekben érezhette magát annyi pezsgőtől. Nem tudtam vele mit kezdeni. Úgy látszott, egyedül utazik a hajón, és féltem, hogy baj lesz vele, ha tovább iszik. A bárnál állt még néhány nő – erősen kapaszkodva –, akik ismerhették, mert amikor odavittem hozzájuk, körülfogták és megígérték, hogy ők majd lefektetik.

Arra gondoltam, vajon mi lehet azzal a szerencsétlen svájci nővel, aki már Velencében kidobta a taccsot, amikor a hullámzásnak még a távoli képzelete sem fodrozta a vizet? Reméltem, hogy föl se szállt a hajóra, mert ennek a hullámverésnek a fele sem volt tréfa! A tengeribetegségnek van egy fiziológiai és egy lélektani oldala. Sokat használ, ha az embernek „eszébe sem jut”, hogy rosszul kellene lennie. Ha fél tőle, az már régen rossz!

Valószínűnek tartom, hogy ha nappal lett volna és kint lettem volna a fedélzeten, látva az óriási hullámokat és a koromfekete felhőket, frászt kapok a látványtól és már feleannyi hullámzástól is hányinger kerülget. De nem mentem ki, éjszaka volt és az égen talán felhők sem voltak.


Visszaemlékeztem, hogy néhány évvel azelőtt, egy még kisebb görög hajón, a tengernek ugyanazon a részén kimentem a fedélzetre, ahol egyedül voltam. A többiek bent táncoltak, vagy már aludni tértek. A víz olyan sima volt, hogy olyat még egészen kis tavakon is ritkán látni. A hajó motorja halkan duruzsolt, nagyon lassan haladhattunk a teljes szélcsendben Ha volt is valami légmozgás, az csakis a hajóval egyenlő irányú és sebességű lehetett, mert a fedélzeten levél sem rezdült volna, ha lettek volna ott levelek. Erősen párás volt a levegő és a Hold is világított, ezért nem sok csillagot lehetett látni, de az élmény mégis felejthetetlen. Ilyesmit nem sokszor élhet meg az életben egy olyan szárazföldi patkány, mint én. Egyszerűen fenséges volt. Szerencsére egyedül voltam. Vagy sajnos...?


Ám térjünk vissza a vad hullámverésbe. Az éjszakából már nem sok maradt. A hajó Rodoszba-érkezése reggel hétre volt kitűzve. Ulla várt rám a kikötőben, ő már előző nap odarepült Stockholmból. Visszamentem a kabinomba, hogy összecsomagoljam az addigi út alatt szétdobált ruhaneműket és aludjak valamicskét. A legolcsóbb kabint választottam, a hajó orrában, egészen alul. Mondták, hogy ha viharos a tenger, ott dobál a legvadabbul. Nem baj, én úgysem leszek tengeribeteg (lélektan!), és a drágább kabinok sem érnek hamarabb Rodoszba... A fülke kétágyas volt, de a fölső ágyon nem „lakott” senki. Úgy látszik, másokat sikerült teljesen elrettenteni a kabin előnytelenségével, mert ezeken az utazásokon, abban az időben ritka volt az üres hely.

Az ingek összehajtogatása és becsomagolása nem volt egyszerű azon a szűk helyen, abban a hintáztatásban. A nyitott bőrönd a padlón feküdt, az ingeket az ágyon próbáltam hajtogatni. Hol a fal vágott fenéken úgy, hogy fejjel estem a bőröndbe, hol elölről dobott meg a hullám és hanyatt repültem a falnak.

Durrr! A fogmosó pohár és a borotvaszerek nagy csörömpöléssel repültek le a tükör előtti polcról. Ez egy dög-nagy hullám lehetett, vagy oldalról kapta el a hajót. Beleraktam az összeszedett holmit a mosdókagylóba. Onnan csak nem dobja ki a fránya hullám! De a csomagolást még folytatnom kellett. Egyszer csak érzem a keletkező hányingert. Nem csoda, félig meddig fejjel lefelé egy bizonyos idő után hullámzás nélkül sem érzi jól magát az ember. Hanyatt feküdtem az ágyon és élveztem a hintáztatást. A hányinger pillanatok alatt visszavonult. De aludni nem tudtam így. Noha a dobálások nem voltak olyan erősek, hogy tényleg kirepíthettek volna az ágyból, ezt nem elég tudni: folyton úgy éreztem, hogy bizony kirepíthetnének. Kénytelen voltam hasra feküdni és az ágy szélébe mindkét oldalon belekapaszkodni. Így aztán el tudtam aludni, de – bár a reggel már nem volt messze – amikor fölébredtem, a hullámzás kiegyenlítésétől – amit úgy látszik álmomban is szorgalmasan elvégeztek – a vállaim izomlázban kínlódtak.


Ulla már várt rám a napsütötte kikötőben, pedig mondtam neki, hogy aludjon nyugodtan, amíg a szállodába érek. Ő aztán már hamarabb elrepült a szigetről, mint ahogy a hajó értem jött, és soha többé nem láttuk egymást.


Visszafelé menet megálltunk Heraklion kikötőjében. Álltam a korlátnál és néztem a vizet. Mivel egész nap a hajó belsejében ténferegtem, hosszú nadrág volt rajtam, amit lusta voltam levetni, pedig kint nagyon meleg volt. Arra a pár órára, amíg a hajó ott rostokolt, már nem szándékoztam a partra menni. Egyszer csak ott termett két amerikai fiú. Mondom, mit csináltok? Semmit. Voltatok a heraklioni múzeumban? (Már régebben álltunk a kikötőben.) Nem. Nem voltatok a heraklioni múzeumban?! Nem! Na, mondom, leszaladok átöltözni, itt várjatok meg, vagy hívjatok még néhány srácot, elviszlek benneteket, mert ott rengeteg csodát látni.

De nincs pénzünk.

Azzal ne törődjetek.

Ki hozta ide ezeket a szerencsétlen gyerekeket és miért? Tudják ezek egyáltalán, hogy hol vannak és merre járnak? Mondta nekik valaki, hogy egy négyezer éves kultúra talaján állunk, amely sokmindenben megelőzte azt a 3500 éves egyiptomi kultúrát, amit Egyiptomból főleg ismerünk?

Visszajöttem rövid nadrágban. Ők közben hosszú nadrágot húztak, mert azt hitték, hogy én előkelőbbre akarom öltöztetni magam a múzeum miatt. Röhögnöm kellett, de nem szóltam, úgyis látták a félreértést. További huzavonára nem akartam időt pazarolni. Csak ketten jöttek, a többieket vagy nem találták, vagy nem sikerült rábeszélni. Megnéztük a múzeumot, akkor már talán harmadszor láttam. Rövid volt az idő, ezért csak oda vittem őket, ahol a valódi csodák voltak kiállítva. Ezek közül most csak egyet említek: négyezer éves nagyítólencse, hegyikristályból csiszolva...


Akkor még nem tudtam, hogy Ullát utoljára láttam, habár ez még nem biztos. Ha elmennék Svédországba, megkereshetném. Legutóbb, azt hiszem 1984-ben írt, és akkor már volt egy hatéves lánya. Ma valószínűleg nagymama és rohamléptekkel halad a dédnagymamaság felé...


Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2010. XII. 29.


 

Kapcsolódó írásaink:




24 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page