Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (19.) Aranypáva, Örvény és társaik

E cikk a szerzőjének helyesírási elveit követi.

Ez az írás arról szól, hogy mi történhet, ha az ember félretesz egy munkát azzal, hogy azt majd másnap folytatja, de másnap közbejön valami, sőt harmadnap is. Aztán elmúlik egy hét, kettő, három, végül hónapok sorozata, és a munka folytatása, újra kézbevétele kereken két és fél év múlva következik be...

Ilyesmi velem nem egyszer történt meg, ám e legutóbbi esetről írok néhány szót, mert tanulságos lehet olyanok számára, akik letesznek egy befejezetlen munkát, de nem azért, mert elmúlt a nap, hanem mert aznap már nincs kedvük folytatni, hiszen holnap is lesz egy nap, remélhetőleg. Ez két szempontból is lehet tanulságos. Egyrészt figyelmeztető: Vigyázat! Az egy napból kettő is lehet, sőt három, és aztán esetleg még nagyon sok, mire a munka újra kézbe kerül... Másrészt azonban rámutathat arra is, hogy bizonyos fajta alkotások hosszabb ideig tartó megszakítása nem okoz feltétlenül nagy bajt. Esetleg új lendülethez is vezethet, amely talán soha nem következett volna be a munka hosszabb szünete nélkül.

2019 február közepén két nyakék-faragványt fejeztem be – majdnem. Mindkettő meglehetősen unalmas darab volt: melléktermékek. Ezért a munka legunalmasabb részét: a nyaklánc vagy bőrszíj rátételét, későbbre halasztottam. Íme az első darab, és alatta, amelynek a mellékterméke:

A „kamasz” – azaz félérett – kókusz héjából készült nyakékbe barna kókuszhéjból kivágott betétek kerültek. A kivágott darabokat sajnáltam eldobni. Csináltam hozzájuk, azonos színű héjból egy ötödik darabot. Az öt darabból lettek azok a cecei paprika alakú betétek, amelyeket egy kis darab barnakókusz héjba illesztettem bele. A másik darab hasonlóan unalmas melléktermék lett. Íme:

Itt látható a 215. nyakék, amely – miután kivágtam a kókuszhéjból – azt a formát hagyta maga után, amelyből a fölötte látható melléktermék készült, kamaszkókusz héjdarabok berakásával. Persze a „melléktermék” előreláthatóan nem kecsegtetett nagy „műélvezet” reményével, de a berakások ugyancsak előrelátható nehézsége olyan kihívást jelentett, amely elől nem akartam kitérni, vagy meghátrálni. Szerény darab lett belőle, ne beszéljünk többet róla.

Közben azonban előkerestem egy régi füzetemet, amelybe még Nádasdon (a falu, ahol 15 éves koromig éltem) rajzolgattam ismétlődő mintákat. Az egyik tervemet kicsit átalakítottam, hogy faragásra alkalmasabb legyen, és elhatároztam, hogy nyakék lesz belőle. Volt egy dobozom, amelyben összegyűltek azok a kókuszhéj darabok, amelyeket már kivágtam kerekre, de még nem használtam újabb faragványokhoz. Részben, mert túlságosan domborúak voltak, vagy túlzottan egyenlőtlenek, vagy csupán túl vékonyak. Az az igazság, hogy már régen voltam utoljára „kókusz vadászaton”, amihez be kell menni a városba, mert az itteni élelmiszer üzletekben ritkán van kókusz, vagy ha igen, kicsi a forgalom. Soká várhatok, míg végre fölbukkan egy-egy olyan, amelynek a héja alkalmas a szándékozott faragványok elkészítéséhez. Röviden: a dobozban bizonyos mértékig selejt-gyűjtemény volt. Íme a rajz a füzetből, amelyet valamikor 1951 tavaszán rajzolhattam, tizenöt éves koromban, azaz most már kicsit több mint 70 éve:

Találtam a „selejtek” között egy szép lapos és egyenletes darabot, amely a vékony héja miatt került a dobozba. Eszi fene! Megpróbálom kifaragni belőle a régi terv idomait. A megváltoztatott rajz kicsit aprólékosabbá tette a mintát, egyúttal több esélyt adott arra, hogy a vékony héjból mégis tisztességes faragvány legyen. Az alábbi kép már a kókuszhéj fenékdarabra ragasztott rajzot mutatja:

Ezután következett a minta „átdöfködése”. Ugyanis a csokoládébarna kókuszhéjra nem lehet jól ceruzával rajzolni. Erre a célra használható fehér ceruza pedig sajnos nincs. A fekete ceruzavonal meg alig látszik, és különben is folyton letörlődik faragás közben. Tehát a rajz vonalai mentén átdöföm a papírt egy erős vésővel (és nagy erővel!). A döfködés elég nyomot hagy a kemény héjon, és az általa keletkezett vágásba puha ceruza grafitját dörzsölheti aztán bele az ember, ha a vonalak nehezen lennének láthatók. Ami a rajzon fekete, az a héjon áttörés lesz, amit lombfűrésszel lehet elintézni, még a papír leszedése előtt.

Az alábbi képen már az áttörésekkel látható a darab, a papír levétele után. A felvétel nem csodás, de annyi azért látszik rajta, hogy mi az, ami nem látszik: az átdöfködés. Pedig rajta van, de hát a héj nem elég puha ahhoz, hogy a véső láthatóbb nyomot hagyjon.

Ezért aztán az első dolgom az alig látható vonalak, vésővel való, durva kimélyítése volt.

Itt tartottam 2019 február közepén, amikor kitettem a kezemből a munkát. Az oka talán egy bizonyos faragási lustaság is lehetett. Talán nem is annak, hogy másnap nem folytattam a faragást, de annak igen, hogy harmadnap, és aztán negyednap sem... Viszont, hogy a faragás folytatásáig két és fél év fog eltelni, azt álmodni se mertem volna (ennyire rémeseket nem szoktam álmodni). De hát persze sok minden más történt, és a fiókban várakozó kókusz darab – bár feledésbe egyáltalán nem merült – egyre hátrább jutott az elintézni valók fontossági sorrendjében. Néha nevetséges dolgok is akadályozzák az embert. Például – miután a két, fönt bemutatott „melléktermék” még mindig várt a lánc és a bőrszíj fölszerelésére – elhatároztam, hogy addig nem faragok tovább, amíg azt a két aprócska, ám nagyon utált munkát el nem végzem. Annak az elvégzését pedig csak halasztgattam, halasztgattam... Így aztán a faragás is csak halasztódott, halasztódott...

Közben, 2020 augusztusának végén egy kis műtéten estem át, amely megakadályozta ugyan a nagyon esedékes szívszélhűdésemet, viszont rámhagyott egy bizonyos fajta kézremegést (az is lehet, hogy ez egyszerűen a korommal jár, és a műtétnek nincs hozzá semmi köze). Féltem, hogy ez a faragást akadályozni fogja, de azt szerencsére nem teszi. Ahol érzem, az például lapozásnál, két lap különválasztásakor, vagy fokhagyma hámozásánál. És a kézírásomon is rondított jónéhány fokot. Na de aztán, idén július elején újra megmarkoltam a vésőt. Csakhogy – mint ahogy ez minden hosszabb megszakítás után történni szokott – nem a megkezdett munkát folytattam, ami észszerű lett volna, hanem egy halom új terv rohant le. Olyanok, amelyeket a „selejt-dobozom” tartalmából is meg tudtam valósítani. Ám a két „mellékterméket” most már tényleg befejeztem. Az ilyen, sokáig halasztgatott ügyek elintézése után az ember valósággal fölszabadultan esik neki az olyan munkának, amelyet különben is szívesen csinál. Az egyik darab kamaszkókusz héjából készült, nagyon hasonlóan egy régebbi, barna kókuszhéjból lévő nyakékhez. A közepére forró olajban feketített kajszibarack mag került. Íme:

Ezután egy durva és vastag héj került a kezembe, amely ráadásul kicsit túl domború is volt. Nem fenékdarab, hanem egy nyomorék kókusz kicsit benyomott oldalából származik. Ilyen, csokoládé halacskák lettek belőle:

Ezt egy miliméternél alig vastagabb kamaszkókusz héj követte (mondom, hogy a dobozban csak selejtek voltak...), amelynek áttöréseibe sütőben feketített, barna kókuszhéj fűrészpora került, pillanat ragasztóval (cianakriláttal) megszilárdítva. Íme:

Ezután egy újabb, nagyon vékony kamaszkókusz fenékdarab tolakodott elő, amelybe forró olajban feketített, keserűmandula magok héjának keresztmetszetei kerültek. Középen itt is feketített kajszibarack mag ékeskedik, és a további berakások kék plexiből (PMMA-ból) vannak:

Ekkor aztán – végre, végre – belefogtam a régen félbehagyott darab faragásába. A héj fenékdarab volt ugyan, de bizonyos mértékig újdonság. Nagyon sokáig csak a közönséges, érett, barna kókuszok héját ismertem, pontosan 1957 nyarától kezdve. Talán valamikor 2014-ben bukkantak föl az üzletekben azok a félérett, „ivó-kókuszok”, amelyeket kamasz-kókuszoknak neveztem el, pedig szebb nevet is adhattam volna nekik, például: szőkekókusz. Ebben a névben már a világos héjszín is benne foglaltatott volna, de ez valahogy akkor nem jutott eszembe, és a kamaszkókusz név most már annyi kókuszos történetemben fordul elő, hogy késő lenne változtatni. Csak a kókuszvíz volt használható, azaz iható ezekből a félérett kókuszokból. Sajnos e kókuszvíz íze elkeserítően, helyesebben csalódást okozóan pocsék volt. Az ember egy addig be nem hozott kókusztól, amely ráadásul még jóval drágább is a közönséges kókusznál, finom kókuszízt vár el, sőt talán még finomabbat, mint amit a közönséges (és olcsó) kókusztól ismer. Ez sajnos nem így volt, de hát én amúgy is a héja miatt vettem meg eme diókat. Aztán behoztak egy újabb „ivókókuszt”, amelynek a vize tényleg kellemesen kókuszízű volt, viszont a héja barna, de nem egészen olyan barna, mint a közönséges kókuszé. Hát ilyen héjból készült el végül a régi mintával ellátott, és régen a befejezésre váró faragvány:

Itt aztán már annyira belelendültem a munkába, annyira megjött a faragási étvágyam, hogy – addig elkényeztetődve a sokkal alkalmasabb daraboktól – a dobozból egymás után szedtem ki a sokáig selejtnek nézett héjakat. Kicsit sajnáltam is a darabokat, hiszen mindenből lehet csinálni valamit. Ha az ember elég hosszú ideig nézegeti azt, amit kivett a dobozból, a kókuszhéj maga mondja meg, hogy mi szeretne lenni. A „másik oldalról” pedig a rajzolgatás, tervezgetés „támadt”. Olyan tömeg terv került elő, hogy csak válogatnom kellett és megnéznem, hogy melyik terv melyik „selejtdarabból” csinálható meg. Így született három hónap alatt további 13 nyakék, négy meg még félkészen várakozik a fiókban, és mindez a „selejtekből”...

Az alábbi héjdarabot túl durvának találtam ahhoz, hogy valami finom mintájú faragvány legyen belőle, de azért valami mégiscsak lett:

Egyrészt örültem annak, hogy a kézremegésem nem zavarja a faragó munkát. A faragás erőszakos folyamat. Azoknál a mozdulatoknál egyszerűen nem mer remegni a kéz. Másrészt azonban, kénytelen volta