Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (19.) Aranypáva, Örvény és társaik
E cikk a szerzőjének helyesírási elveit követi.
Ez az írás arról szól, hogy mi történhet, ha az ember félretesz egy munkát azzal, hogy azt majd másnap folytatja, de másnap közbejön valami, sőt harmadnap is. Aztán elmúlik egy hét, kettő, három, végül hónapok sorozata, és a munka folytatása, újra kézbevétele kereken két és fél év múlva következik be...
Ilyesmi velem nem egyszer történt meg, ám e legutóbbi esetről írok néhány szót, mert tanulságos lehet olyanok számára, akik letesznek egy befejezetlen munkát, de nem azért, mert elmúlt a nap, hanem mert aznap már nincs kedvük folytatni, hiszen holnap is lesz egy nap, remélhetőleg. Ez két szempontból is lehet tanulságos. Egyrészt figyelmeztető: Vigyázat! Az egy napból kettő is lehet, sőt három, és aztán esetleg még nagyon sok, mire a munka újra kézbe kerül... Másrészt azonban rámutathat arra is, hogy bizonyos fajta alkotások hosszabb ideig tartó megszakítása nem okoz feltétlenül nagy bajt. Esetleg új lendülethez is vezethet, amely talán soha nem következett volna be a munka hosszabb szünete nélkül.
2019 február közepén két nyakék-faragványt fejeztem be – majdnem. Mindkettő meglehetősen unalmas darab volt: melléktermékek. Ezért a munka legunalmasabb részét: a nyaklánc vagy bőrszíj rátételét, későbbre halasztottam. Íme az első darab, és alatta, amelynek a mellékterméke:
A „kamasz” – azaz félérett – kókusz héjából készült nyakékbe barna kókuszhéjból kivágott betétek kerültek. A kivágott darabokat sajnáltam eldobni. Csináltam hozzájuk, azonos színű héjból egy ötödik darabot. Az öt darabból lettek azok a cecei paprika alakú betétek, amelyeket egy kis darab barnakókusz héjba illesztettem bele. A másik darab hasonlóan unalmas melléktermék lett. Íme:
Itt látható a 215. nyakék, amely – miután kivágtam a kókuszhéjból – azt a formát hagyta maga után, amelyből a fölötte látható melléktermék készült, kamaszkókusz héjdarabok berakásával. Persze a „melléktermék” előreláthatóan nem kecsegtetett nagy „műélvezet” reményével, de a berakások ugyancsak előrelátható nehézsége olyan kihívást jelentett, amely elől nem akartam kitérni, vagy meghátrálni. Szerény darab lett belőle, ne beszéljünk többet róla.
Közben azonban előkerestem egy régi füzetemet, amelybe még Nádasdon (a falu, ahol 15 éves koromig éltem) rajzolgattam ismétlődő mintákat. Az egyik tervemet kicsit átalakítottam, hogy faragásra alkalmasabb legyen, és elhatároztam, hogy nyakék lesz belőle. Volt egy dobozom, amelyben összegyűltek azok a kókuszhéj darabok, amelyeket már kivágtam kerekre, de még nem használtam újabb faragványokhoz. Részben, mert túlságosan domborúak voltak, vagy túlzottan egyenlőtlenek, vagy csupán túl vékonyak. Az az igazság, hogy már régen voltam utoljára „kókusz vadászaton”, amihez be kell menni a városba, mert az itteni élelmiszer üzletekben ritkán van kókusz, vagy ha igen, kicsi a forgalom. Soká várhatok, míg végre fölbukkan egy-egy olyan, amelynek a héja alkalmas a szándékozott faragványok elkészítéséhez. Röviden: a dobozban bizonyos mértékig selejt-gyűjtemény volt. Íme a rajz a füzetből, amelyet valamikor 1951 tavaszán rajzolhattam, tizenöt éves koromban, azaz most már kicsit több mint 70 éve:
Találtam a „selejtek” között egy szép lapos és egyenletes darabot, amely a vékony héja miatt került a dobozba. Eszi fene! Megpróbálom kifaragni belőle a régi terv idomait. A megváltoztatott rajz kicsit aprólékosabbá tette a mintát, egyúttal több esélyt adott arra, hogy a vékony héjból mégis tisztességes faragvány legyen. Az alábbi kép már a kókuszhéj fenékdarabra ragasztott rajzot mutatja:
Ezután következett a minta „átdöfködése”. Ugyanis a csokoládébarna kókuszhéjra nem lehet jól ceruzával rajzolni. Erre a célra használható fehér ceruza pedig sajnos nincs. A fekete ceruzavonal meg alig látszik, és különben is folyton letörlődik faragás közben. Tehát a rajz vonalai mentén átdöföm a papírt egy erős vésővel (és nagy erővel!). A döfködés elég nyomot hagy a kemény héjon, és az általa keletkezett vágásba puha ceruza grafitját dörzsölheti aztán bele az ember, ha a vonalak nehezen lennének láthatók. Ami a rajzon fekete, az a héjon áttörés lesz, amit lombfűrésszel lehet elintézni, még a papír leszedése előtt.
Az alábbi képen már az áttörésekkel látható a darab, a papír levétele után. A felvétel nem csodás, de annyi azért látszik rajta, hogy mi az, ami nem látszik: az átdöfködés. Pedig rajta van, de hát a héj nem elég puha ahhoz, hogy a véső láthatóbb nyomot hagyjon.
Ezért aztán az első dolgom az alig látható vonalak, vésővel való, durva kimélyítése volt.
Itt tartottam 2019 február közepén, amikor kitettem a kezemből a munkát. Az oka talán egy bizonyos faragási lustaság is lehetett. Talán nem is annak, hogy másnap nem folytattam a faragást, de annak igen, hogy harmadnap, és aztán negyednap sem... Viszont, hogy a faragás folytatásáig két és fél év fog eltelni, azt álmodni se mertem volna (ennyire rémeseket nem szoktam álmodni). De hát persze sok minden más történt, és a fiókban várakozó kókusz darab – bár feledésbe egyáltalán nem merült – egyre hátrább jutott az elintézni valók fontossági sorrendjében. Néha nevetséges dolgok is akadályozzák az embert. Például – miután a két, fönt bemutatott „melléktermék” még mindig várt a lánc és a bőrszíj fölszerelésére – elhatároztam, hogy addig nem faragok tovább, amíg azt a két aprócska, ám nagyon utált munkát el nem végzem. Annak az elvégzését pedig csak halasztgattam, halasztgattam... Így aztán a faragás is csak halasztódott, halasztódott...
Közben, 2020 augusztusának végén egy kis műtéten estem át, amely megakadályozta ugyan a nagyon esedékes szívszélhűdésemet, viszont rámhagyott egy bizonyos fajta kézremegést (az is lehet, hogy ez egyszerűen a korommal jár, és a műtétnek nincs hozzá semmi köze). Féltem, hogy ez a faragást akadályozni fogja, de azt szerencsére nem teszi. Ahol érzem, az például lapozásnál, két lap különválasztásakor, vagy fokhagyma hámozásánál. És a kézírásomon is rondított jónéhány fokot. Na de aztán, idén július elején újra megmarkoltam a vésőt. Csakhogy – mint ahogy ez minden hosszabb megszakítás után történni szokott – nem a megkezdett munkát folytattam, ami észszerű lett volna, hanem egy halom új terv rohant le. Olyanok, amelyeket a „selejt-dobozom” tartalmából is meg tudtam valósítani. Ám a két „mellékterméket” most már tényleg befejeztem. Az ilyen, sokáig halasztgatott ügyek elintézése után az ember valósággal fölszabadultan esik neki az olyan munkának, amelyet különben is szívesen csinál. Az egyik darab kamaszkókusz héjából készült, nagyon hasonlóan egy régebbi, barna kókuszhéjból lévő nyakékhez. A közepére forró olajban feketített kajszibarack mag került. Íme:
Ezután egy durva és vastag héj került a kezembe, amely ráadásul kicsit túl domború is volt. Nem fenékdarab, hanem egy nyomorék kókusz kicsit benyomott oldalából származik. Ilyen, csokoládé halacskák lettek belőle:
Ezt egy miliméternél alig vastagabb kamaszkókusz héj követte (mondom, hogy a dobozban csak selejtek voltak...), amelynek áttöréseibe sütőben feketített, barna kókuszhéj fűrészpora került, pillanat ragasztóval (cianakriláttal) megszilárdítva. Íme:
Ezután egy újabb, nagyon vékony kamaszkókusz fenékdarab tolakodott elő, amelybe forró olajban feketített, keserűmandula magok héjának keresztmetszetei kerültek. Középen itt is feketített kajszibarack mag ékeskedik, és a további berakások kék plexiből (PMMA-ból) vannak:
Ekkor aztán – végre, végre – belefogtam a régen félbehagyott darab faragásába. A héj fenékdarab volt ugyan, de bizonyos mértékig újdonság. Nagyon sokáig csak a közönséges, érett, barna kókuszok héját ismertem, pontosan 1957 nyarától kezdve. Talán valamikor 2014-ben bukkantak föl az üzletekben azok a félérett, „ivó-kókuszok”, amelyeket kamasz-kókuszoknak neveztem el, pedig szebb nevet is adhattam volna nekik, például: szőkekókusz. Ebben a névben már a világos héjszín is benne foglaltatott volna, de ez valahogy akkor nem jutott eszembe, és a kamaszkókusz név most már annyi kókuszos történetemben fordul elő, hogy késő lenne változtatni. Csak a kókuszvíz volt használható, azaz iható ezekből a félérett kókuszokból. Sajnos e kókuszvíz íze elkeserítően, helyesebben csalódást okozóan pocsék volt. Az ember egy addig be nem hozott kókusztól, amely ráadásul még jóval drágább is a közönséges kókusznál, finom kókuszízt vár el, sőt talán még finomabbat, mint amit a közönséges (és olcsó) kókusztól ismer. Ez sajnos nem így volt, de hát én amúgy is a héja miatt vettem meg eme diókat. Aztán behoztak egy újabb „ivókókuszt”, amelynek a vize tényleg kellemesen kókuszízű volt, viszont a héja barna, de nem egészen olyan barna, mint a közönséges kókuszé. Hát ilyen héjból készült el végül a régi mintával ellátott, és régen a befejezésre váró faragvány:
Itt aztán már annyira belelendültem a munkába, annyira megjött a faragási étvágyam, hogy – addig elkényeztetődve a sokkal alkalmasabb daraboktól – a dobozból egymás után szedtem ki a sokáig selejtnek nézett héjakat. Kicsit sajnáltam is a darabokat, hiszen mindenből lehet csinálni valamit. Ha az ember elég hosszú ideig nézegeti azt, amit kivett a dobozból, a kókuszhéj maga mondja meg, hogy mi szeretne lenni. A „másik oldalról” pedig a rajzolgatás, tervezgetés „támadt”. Olyan tömeg terv került elő, hogy csak válogatnom kellett és megnéznem, hogy melyik terv melyik „selejtdarabból” csinálható meg. Így született három hónap alatt további 13 nyakék, négy meg még félkészen várakozik a fiókban, és mindez a „selejtekből”...
Az alábbi héjdarabot túl durvának találtam ahhoz, hogy valami finom mintájú faragvány legyen belőle, de azért valami mégiscsak lett:
Egyrészt örültem annak, hogy a kézremegésem nem zavarja a faragó munkát. A faragás erőszakos folyamat. Azoknál a mozdulatoknál egyszerűen nem mer remegni a kéz. Másrészt azonban, kénytelen voltam arra gondolni, hogy a faragáshoz nem elég a kókuszhéj és a véső, szem is kell és kéz is kell hozzá, és azok vajon meddig lesznek működőképesek...? Az ember persze még 85 éves korában is úgy érzi, hogy örökké fog élni (Ihaj, tyuhaj! Sose halunk meg!), ám tudja, hogy ez nem így van. A kérdés az, hogy mennyivel éli túl bizonyos, nagyon fontos szerveinek és „alkatrészeinek” működésképtelenné válását? Na jó! Hagyjuk ezeket a viharfelhő színű gondolatokat öreg emberekre...
Az alábbi darab girbe-gurbaságával nyerte el a selejtté minősítést. Kénytelen voltam olyasmit csinálni belőle, amin az eredeti girbe-gurbaság nem szembeötlő:
Ezután egy túl domború darab héjvastagságát használtam ki egy ilyen „bújtatott” gubanc faragására. A nyakék az Antikelta címet kapta, mert a kelták rengeteg, bújtatott ékítménye között soha nem fordul elő háromszoros kereszteződés, és azt hiszem, ötágú dolgokat sem nagyon csináltak – talán soha. Íme:
A közepére kis kő-csöppidom került, de nem tudom, milyen kőből. Egy elszakadt nyaklánc alkatrésze volt, középen persze átfúrva. Sajnos ékkövek megmunkálásához nem értek, és ezért szerszámaim és más berendezéseim sincsenek hozzá, de elhatároztam, hogy megkísérlem a golyócskát lombfűrésszel kettévágni és utána a (kínlódva keletkezett) felületet síkra csiszolni. Sikerült, de azért örömmel hagyom a kövek megmunkálását szakemberekre. Ha már a köveknél tartunk, a „selejtek” harmadik fölhasználási lehetőségét nagyobb darab ékkövek adták meg. Ott, ahol a kő a főszereplő, a nem túl alkalmas héjdarabból csak annyit hagy meg az ember, amennyi „szalonképes” belőle. Az alábbi darabban Larimár ékeskedik. Valamikor, sok évvel ezelőtt vettem. Akkor 160 svájci frankba került (az ma talán 50 000 forint körül volna, de ez ma frankban is jóval drágább lenne).
Aztán előfordul az is, hogy az embernek nincs szíve a kókuszhéj eredeti szépségébe belefuserálni! Különösen azért, mert az ilyen darab rém ritka. Rögtön látszik rajta, hogy nem fenékdarab, hanem egy dió oldalából származik, és a viszonylagos lapossága miatt kétszeresen is ritka, ugyanis a kókuszok oldala, ilyen célokra, rendszerint reménytelenül domború. Így aztán csak a Kassziopeia csillagkép került bele, fehér PMMA csillagokkal és az eredeti erezet adja a csillagos hátteret:
Itt aztán fölmerülhetne a kérdés, hogy miért csak nyakékeket faragok, és miért egyszerűen csak köralakú, vagy a köralakhoz nagyon közeli a legtöbbjük? Igen, ez majdnem jogos kérdés lenne, ha nem faragtam volna 1957-től 2005-ig főleg karkötőket, kösöntyűket, hajcsatokat és miegyebet, de egyetlen nyakéket sem! Nyakékeket 2005 eleje óta faragok, azaz kicsit több mint 16 éve. Akkor fedeztem föl laposfenekű kókuszokat (amelyek Kosztarikából származtak), olyanokat, amilyeneket addig nem ismertem, és amelyeknek fenékdarabjai rendkívül alkalmasak ilyesminek a faragására. Közben fölbukkantak a kamaszkókuszok, amelyeknek a formája ugyancsak a laposfenekűség felé sorakozik és nem is hasonlít a tojásalakú kókuszokra. Így aztán – a rengeteg bio és nem bio anyaggal együtt, amelyekkel a faragványok kombinálhatók – a lehetőségeknek szinte végtelen tere nyílik, amelyek között szeretnék még egy kicsit dúskálni. Megsúgom, a fiókban várakozik jónéhány megkezdett, vagy közel félkész kösöntyű is.
Az alábbi nyakék kiinduló darabja azért került a selejttárba, mert aprócska volt. Öt különböző színű PMMA (Poli-Metil-Metakrilát) berakásával készült és az Aranyoska nevet kapta:
Meg kell hozzá jegyezni, hogy amíg a fehér daraboknál kiegyenlíthető a félresikerült illesztés egy kis héj-fűrészporral és cianakrilát ragasztóval, addig a plexi daraboknak nagyon pontosnak kell lenniük, mert náluk nem áll fönn a kiigazítás lehetősége.
Volt olyan selejtdarab is, amellyel csak nagyon keveset tudtam kezdeni. Túl domború is volt, az anyaga se volt szép, viszont a héjvastagság megengedett olyasmit, ami az itt látható, agyonstilizált oroszlán fejen mutatkozik.
Ezután megint egy kamaszkókusz héj került elő. Még nem volt letisztítva és simára reszelve-csiszolva. Ezért kerülhetett a selejtek közé, mert nem oda való, sőt kimondottan szép darab volt. A vastagsága is megengedett egy kis „domborművesítést”. Sajnos a félérett kókuszoknak különösen vékony szokott lenni a héja. Ilyen szemszögből nézve háromszorosan „zsákba’ macskát” vesz meg velük az ember. Először is, hogy ne száradjanak ki, jó vastag réteget hagynak rajtuk a dió óriási burkából, tehát azt nem látni, hogy maga a dió mekkora. Másodszor: azt sem látni, hogy milyen a formája. Harmadszor pedig, az hogy a héja milyen vastag – de hát ez persze a közönséges kókusznál is így van –, csak a fölvágása után derül ki. Ezért aztán lassan teherautó rakománynak felel meg azoknak a kókuszoknak a száma, amelyeket megvettem, de egyelőre nem használtam még semmire. Íme a kamaszkókusz faragvány – egy kis türkízzel – amelyet Szőke kókusznak neveztem el:
Ha Jupiternek lenne öt nagy holdja, akkor az alábbi faragvány a Jupiter nevet kapta volna. Ám Jupiternek csak négy nagy holdja van (rengeteg apró holdacska mellett). Ezeket még Galilei fedezte föl 1610-ben. Kevesen tudják, hogy a Naprendszerünknek csupán hat, valóban nagy holdja van, az eddig fölfedezett, kereken kétszáz hold között. Kettő a hat közül nagyobb átmérőjű a Merkúrnál (csak súlyra könnyebbek). Az ötödik legnagyobb pedig a mi Holdunk. Lehet, hogy a faragvány inkább hasonlít szarvasagancsra, mint bolygóra, de az nem baj. Az illesztmények viszont nagyon holdak! Itt jól látszik, hogy a kamaszkókusz héjaknak igencsak különböző lehet a színük. A két kép közötti színkülönbség nem csak a különböző megvilágítás eredménye. A darab csúnyán durva héjból készült. A kókuszhéjnak nincs olyan erezete, mint a faanyagoknak. Ami benne nem csokoládé barna, az a rostszálak „gyökere”. Ebből a rostból épül föl a dió külső burkolata. Amiből, ha megszárad – többek között – lábtörlőket csinálnak. A kókusz héja a három „szeme” környékén a legdurvább, de a legvastagabb is. Onnan indulnak ki a vastagabb rostszálak, amelyek a héjban csúnya, világos színű hibáknak mutatkoznak. Ami előny is lehet egy-egy igénytelenebb forma esetén. Íme:
Az alábbi képen nagyon hasonló nyakék mutatkozik ahhoz, mint amelyben Larimár az ékkő. Ez nem csak a két kő nagyjából azonos méretéből, de a két kókuszhéj közel azonos lehetőségeiből is adódott. Nem utánzatai egymásnak, ami persze a két kő különbözőségéből is látszik. Sajnos nem tudom, hogy a kő micsoda, és azt se tudnám, hogy mennyibe került sok évvel ezelőtt – nem szoktam megjegyezni a kiadásaimat –, ha nem lett volna rajta az ára: 45 frank. A Larimár árát csak azért jegyeztem meg, mert eddig az volt a legnagyobb összeg, amit kiadtam egy kőért.
Az új faragó-lendületemnek – és a „selejt daraboknak” – köszönhetem, hogy kihúztam a fiókot, amelyben a rengeteg, régen összevásárolt ékkő hever. Valamikor, amikor még nyakékekre nem is gondoltam, csak (főleg) karperecekre, összevettem egy csomó korall, jáspis, borostyán, tigrisszem, citrom-krizopráz, türkíz, malahit csöppidomot azzal, hogy azokat majd fölhasználom a faragványaimnál. Csak később derült ki, hogy – egyrészt – azokat sokkal inkább tudom nyakékeknél használni, mint a karkötőknél, másrészt, hogy ott viszont annyi minden más van, amivel a faragványok jól kombinálhatók, hogy az ékkövek szinte fölöslegessé váltak. Ezért aztán a tervezésnél nem is nagyon gondoltam rájuk. Némelyik, például az átlátszó (mézszínű) borostyán csak a barna kókuszhéj mellett tud érvényesülni. „Rárakva” eltűnik. A tigrisszem pedig csak a kamaszkókusz héj színével párosítható, pedig azokat akkor vettem meg, amikor a kamaszkókuszokról még nem is tudtam.
Az alábbi darab „csak faragvány”. Szerény kis darab, de a selejt-dobozban talált héjból csak ennyire futotta. Csak faragás közben derül ki, hogy mi az, amit könnyű faragni, és mi az, amit nem.
Ez a darab nem volt könnyen faragható, pedig könnyűnek tűnik. Az alábbi darab meg kimondottan kemény munka volt. Összehasonlíthatatlanul keményebb, mint az a bizonyos, amely a régi rajzom alapján készült. És ennek nem csak a kamaszkókuszhéj-berakások voltak az okai. A faragvány egyébként Aranypáva névre „hallgat”.
Az utolsó – eddig elkészült – nyakék, amely a „selejtek” földolgozásából született, az Örvény. Sajnos a felvétel (jobbra, fönt) olyan csúnyaságokat mutat, mintha hullámok lennének a felületben. Hullámok nincsenek, ez a fénykép hibája, viszont alul látható egy repedés, amely majdnem egészen végigment a héjon (hát ezért volt a selejttárban...). Ez lett a 247. nyakék.
Ha a két darabnak, amelyek az írás elején szerepelnek, a befejezését is számolom, 20 nyakék készült el három hónap alatt. Kézremegés nélkül sem készült volna el több...
Gyimóthy Gábor,
Zollikerberg, 2021 X. 6.
Kapcsolódó írásaink:
