top of page

Gyimóthy Gábor: És eljöttek!





30-35 éve még folyt a találgatás, hogy vajon mi okozhatta a dinoszauruszok kipusztulását? Sok elmélet született, de egyik nevetségesebb volt, mint a másik. Nem mintha az egyik-másik elméletben feltételezett és elmagyarázott ok nem okozhatta volna valóban a gyíksárkányok végét, hanem mert mindig csak róluk volt szó, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy egyik elmélet sem magyarázta meg a 66 milió évvel ezelőtt élt fajok háromnegyed részének pusztulását. És azok között nem csak nagy állatok voltak, hanem mindenféle szárazföldi és tengeri élőlény, beleértve egyes tegeri, egy, vagy egynéhány sejtű parányt is.

Aztán rádöbbentünk a rettenetes tényre: Földünk védtelen céltábla, amire „lőnek”! Kisbolygók keresztezik a földpályát és közülük néha-néha belefut egy a Földbe. Sőt, ezt a gonoszságot elvétve az üstökösök is elkövethetik. A most már erősen valószínű elmélet szerint egy kereken tíz kilométer átmérőjű „rög” vágódott akkor a Földbe és okozta a mérhetetlen disznóságot. És – ki tudja ezt 65 milió év távlatából bizonyítani – esetleg egyideiűleg egy üstökös is garázdálkodhatott (vagy röviddel a kisbolygó becsapódása előtt, vagy az után), amitől cián vegyületek kerülhettek a tengerbe és ott irtották azt is, amit a kisbolygónak nem sikerült – vagy nem sikerült volna – elpusztítania.

Persze senki nem szavatolta, hogy a földi élet kezdettől fogva bántatlan marad. Az élőlények számára nem is az volt az egyetlen, rettenetes csapás. 250 milió évvel ezelőtt – az akkor élő fajok számához viszonyítva – sokkal nagyobb volt a pusztulás. Becslések szerint 90-95 százalékuk tűnt el a Földről! Akkoriban a mai Szibéria területén, több milió négyzetkilométeres felületen lávatenger fortyogott. Reméljük, hogy minket ma nem fenyeget ilyesmi, mert a negyedmiliárd év, ami azóta elmúlt, a Föld becsült életkorának tizennyolcad része, és bolygónk ma már – talán – nem olyan heves, mint akkor volt. De szupertűzhányók még kitörhetnek rettenetes következményekkel.

Nem akarom fölsorolni, hogy a földi pusztulásnak milyen kozmikus okai lehetnek még a saját magunk által előidézhető okokon kívül. Maradjunk a kisbolygóknál, azaz az aszteroidáknál. E téren viszonylag szerencsések vagyunk. Egyrészt, mert a kisbolygók fölfedezhetők és megfigyelhetők. Másrészt, mert ellenük – esetleg – védekezhetünk is. Ha sikerül meglátni egy ránk nézve veszélyes darabot, kiszámíthatjuk a pályáját, és kiderülhet, hogy a valószínű becsapódásáig még évtizedek vannak hátra, vagy akár száz évnél is több. Lesz hát időnk valamit kitalálni ellene. Az űrkutatással és az űrutazásokkal olyan szerszám van a kezünkben, amely ilyen esetekben nagyon hasznos lehet. Védekezési lehetőségeink a rendelkezésünkre álló időtől és a kisbolygó méretétől függenek. Egy „szikla”, amelynek legnagyobb kiterjedése – mondjuk – 400 méter és a vele való ütközés – mondjuk – 50 év múlva lenne várható, nem jelentene túl nagy problémát. Egy öt kilométer átmérőjű rögöcske, ha tíz év múlva lenne esedékes (a szó szoros értelmében), megoldhatatlan föladatot jelentene.

Sajnos ilyen veszély fenyegethet az üstökösök részéről is. Nagyon messziről jönnek és nagyon gyorsan. Picike pontocskák, amíg távol vannak, mert üstökük, azaz csóvájuk csak a Nap viszonylagos közelségében van. Ha épp felénk jönne egy, fölfedezése után három évvel már itt is lehetne! Gyakorlatilag már imádkozásra is alig maradna időnk, nem hogy valamit tehetnénk ellene. És nem olyan picurkák, mint némelyik kisbolygó. Annak, amelyik 1997-ben napokig volt szabad szemmel látható, 40 kilométer volt az átmérője.

Mit tehetünk? Amióta rádöbbentünk „céltáblaságunkra”, mint az őrült, figyeljük az eget. Azóta rengeteg kisbolygót fedeztek föl az ezzel foglalkozók. A megfigyelések súlypontja természetesen azokra a kisbolygókra irányul, amelyek keresztezik a földpályát. Sajnos ez végeláthatatlan munka. Egyrészt azért nem, mert nem könnyű észrevenni egy akár 500 méteres égitestet sem, hát még egy 50 métereset, amely ha eltalálna egy nagy várost, embermilliók életébe kerülne. Tehát a módszerek és a műszerek állandó finomítására, célszerűsítésére van nagy szükség. Másrészt, mert a kisbolygók övezetéből (ahol nyüzsögnek), amely a Mars és a Jupiter között húzódik, újabb és újabb darabok kerülhetnek földközelbe, ugyanis a böhöm nagy tömegű Jupiter vonzereje megváltoztathatja a pályáikat.

Itt kezdődik a történetünk.

*

Az egyik, Csílében (!) működő csillagvizsgálóban éppen egy távoli tejútrendszerben fölfedezett szupernóva lelobbanási folyamatát figyelték. A föllobbanási folyamatot is szívesen megfigyelték volna, de sajnos későn történt a fölfedezés. Ahogy a fényképsorokat tanulmányozták, az egyik felvételen egy fényes pont tűnt föl. A pont fényessége a további képeken egyre erősödött. Mi lehet az? Ott eddig nem látszott csillag, és a pontocska fényessége összehasonlíthatatlan egy eddig még föl nem fedezett kisbolygó halvány, szinte csak sejtelmes föltűnésével. És a pont szédületes sebességgel közeledett! Miután pontosan a Föld felé irányult, a sebességét csupán fényességének növekedéséből lehetett megállapítani. De mi lehet az, ami ennyire fényes? Az üstökös általában nem ilyen. Amikor már fölfedezhető, olyan közel van hozzánk – és ezért a Naphoz is –, hogy bár üstöke még nincs, de már pára veszi körül, amit a Nap sugárzása csal ki a különben „csonttá fagyott” felületéből. Tehát minden lehet, csak nem egy fémesen fényes pont! Mit mondtam? Fémesen fényes? Persze nem én mondtam, hanem az egyik csillagász: „Úgy fénylik, mint egy fémfelület...” Társainak egy része megrökönyödve nézett rá. A többieken meg látszott, hogy ez az ő véleményük is, csak eddig nem merték kimondani. Mert, noha sok kisbolygó tartalmaz fémeket, esetleg nagy százalékban, de a felületük rücskös, vagy porral fedett, tehát szó sincs fémes fényről, nem is beszélve csillogásról. Azaz a kimondani alig, vagy egyáltalán nem mert két szó, a fémes fény, csak egyet jelenthetett: űrhajót!

*

Nahát itt aztán meg kell állnunk. Miért vacogtak a derék csillagászok már annak a kimondásától is, ami egy űrhajóra utalhatott? Azért, mert ma még azt sem mondhatja komoly szakember, hogy hisz az UFÓkban, anélkül, hogy kockáztathatná „komoly szakember”-kénti megítéltettségét. Pedig hát mit is jelent az UFÓ? Nem azonosított – vagy nem azonosítható – repülő tárgyat, vagy jelenséget. Ilyet magam is láttam, tehát nem hiszek bennük, hanem tudom, hogy vannak. Amit láttam, ma sem tudom megmagyarázni, vagyis számomra azonosíthatatlan.

Egészen más kérdés, hogy abban hiszek-e, hogy az UFÓk távoli csillagok felől idejött, idegen, értelmes lények járművei. Ebben ugyanis egyáltalán nem hiszek. Nem tudom, hogy micsodák. Talán időgépek a jövőből és ezért nem érintkeznek (nem érintkezhetnek!) velünk. Ismert paradoxon: ha itt egy UFÓ-utas – a jövőből jövet – megölne valakit, akinek ő az unokája lenne, ha nem ölné meg akkor, amikor az apukája még meg se született, akkor ő mint unoka nem létezhet.

Persze ebben az időgép elméletben sem tudok hinni, mert valószínűleg lehetetlen megvalósítani. Habár ezzel a szóval: lehetetlen – rettentően kell vigyázni! Mi minden létezik ma, aminek a megvalósítását, vagy egyáltalán, a megvalósíthatóságát – a „legkomolyabb” szakemberek is – lehetetlennek nyilvánították! Viszont majdnem olyan „lehetetlennek” tartom a csillagok közötti utazást is. A technika persze még rengeteget fejlődhet, de a fizika „árnyékán” nem lehet átugrani. A távolságok őrületesek, és ha sikerülne is megoldani az ilyen járművek energia-problémáját, ezek az utazások rettenetesen hosszú ideig tartanának. Ilyen időtávokon nemhogy az élő szervezeteket, de valószínűleg még a robotok elektronikáját is szétlőné a kozmikus sugárzás. Tehát ha egy idegen, technikát használó lénynek mégis sikerülne idejutnia, akkor nem játszana velünk – UFÓkban ülve – bújócskát. Azt sem fogadom el érvnek, hogy azért nem érintkeznek velünk közvetlenül (ha egyáltalán léteznek), mert ők csak „megfigyelnek” minket. Megfigyelni olyan élőlényeket szoktunk, „akikkel” nem tudunk beszélni. Ilyenek például a méhek, a hangyák, a delfinek. De velünk beszélni lehet! Ha kíváncsiak ránk, miért nem kérdezgetnek? Annyira hülye egyetlen „értelmes” lény sem lehet, hogy ne tudna velünk közvetlen kapcsolatot teremteni. Hacsak nem süketnémák és egyidejűleg vakok is... Nyugodjunk bele, hogy egyelőre nem tudjuk, mik az UFÓk.

*

A titokzatosan fénylő égitest pedig kitartóan és gyorsan közeledett. A Földre veszélyes égitesteket jegyző központba természetesen már a fölfedezés napján bejelentették. Oda kisebb csillagvizsgálókból is kezdtek beérkezni a jelentések. És a kérdés egyre égetőbbé vált, hogy a megfigyeléseket milyen formában hozzák nyilvánosságra úgy, hogy ne törjön ki világszerte pánik. Az idő sürgetett, mert ha az égitest olyan közelségbe kerül, hogy már amatőr csillagászok is észrevehetik, elkerülhetetlenné válik, hogy a dolog olyan ügyetlen formában jut a nagyközönség tudatába, amely rettenetes következményekkel jár. Esetleg nagyobb károkat okoz, több emberéletet követel, mint az ismeretlen égitest becsapódása.

Ekkor azonban furcsa dolog történt: az égitest lassulni kezdett! Ilyet nem csinál kisbolygó, vagy üstökös, vagy bármilyen más, természetes és természetesen mozgó tárgy, tehát most már bizonyossá vált: a tárgy mozgását befolyásolják valakik. Esetleg irányítják valahonnan, vagy egyenesen benne ülnek. Szóval akkor tényleg űrhajó? Nehéz lenne más magyarázatot találni.

Eközben a vén Hold szorgalmasan haladt ősi pályáján. Közeledett az égen afelé a hely felé, amelyen a már lassuló, fényes pont volt látható. Az űrhajó – nevezzük most már így – távolsága még mindig nem volt megállapítható, noha a legerősebb katonai radar készülékekkel próbáltak „visszhangot” nyerni róla. A radarhullámok a semmibe vesztek. Ám az erős távcsövekkel történő megfigyelés kétségtelenné tette: nem szabálytalan szikláról van szó, hanem valamiféle szabályos testről, amely nyilván értelmes lények készítménye. Míg a nagyobb államok vezetői és katonaságaik irányítói úgy viselkedtek, mint megzavart fészkükben a darazsak, a nyilvánosságot még mindig nem tájékoztatták.

Úgy tűnt, hogy az űrhajó, a Földről nézve közvetlenül a Hold mellett fog elhaladni, ha a távolsága nagyjából megegyezik a Hold Földtől való távolságával. És ekkor befutott az új, szenzációs jelentés: az űrhajó irányt változtatott! Hamarosan kiderült, hogy az irányváltoztatás célja egy Hold körüli pálya volt. Most már – miután a közvetlen veszély, amelyet egy ismeretlen égitest lezuhanása jelentett volna – elmúlt, mindenképpen nyilvánosságra kellett hozni az űrhajóról mindazt, amit a megfigyelések alapján sikerült róla kideríteni. És mert ez nagyon kevés volt, nagyon lassan és óvatosan kellett eljárni. A tények tudatában lévő államférfiak, államhölgyek és tábornokok számtalan értekezleten és tanácskozáson vettek részt, mert hát...

*

Itt megint meg kell állnunk egy szóra. Milyen képet viselt magában a legtöbb ember az idegen, értelmes lényekről? Borzalmasat! Évtizedek óta – sőt, nyugodtan mondhatjuk, másfél évszázad óta – számtalan regény és film szinte kizárólag úgy mesél róluk, mint akik a Földre csak azért jönnek, hogy minket elpusztítsanak. Vagy azért jönnek, mert otthonukban túlnépesedtek és új életteret keresnek maguknak (mint ahogy Hitler akart új életteret teremteni a németeknek Oroszország területén). Vagy pedig azért jönnek, mert otthonukban kifogytak a „nyersanyagokból” és fáj a foguk a még itt találhatókra. Vagy csak egyszerűen kirajzottak hazai bolygójukról, és a mi bajunk, hogy fejletlenebb technikánk miatt nem tudunk védekezni ellenük. Simán elfoglalják a Földet, amelyen aztán számunkra nincs többé hely... Esetleg UFÓkban ülő kegyetlen tudósok, akik éjjel embereket rabolnak el, és csészealjaik jól fölszerelt laboratóriumaiban élettani kísérleteket végeznek rajtuk.

Rettenetes! És borzalmasan buta! Az űrutazás 50, 30, 10, vagy akár csak öt fényév távolságra olyan mértékben „lehetetlen”, hogyha az mégis sikerülne, akkor azon csupán néhány száz, nagyon jó esetben néhány ezer ember (vagy lény) vehetne részt, és kétséges, hogy élve meg is érkezne. Ez mit segítene azon a néhány miliárdon, amellyel a hazai bolygójuk túlnépesedett? Azzal az elképesztő anyagi és szellemi megerőltetéssel, amellyel egy ilyen űrutazás előkészítése és véghezvitele járna, ezerszer megoldhatnák túlnépesedésük kérdését, például lélekszámuk lassú csökkentésével, amely ha (mondjuk) tíz nemzedéken keresztül húzódna is, még mindig nagyságrendekkel rövidebb idő alatt zajlana le, mint a – semmit sem eredményező – űrutazás.

Nézzük a „nyersanyag-vadászokat”.

  1. Hihetetlenül fejlett civilizácó tudná csak (esetleg!) megállapítani, mondjuk 50 fényév távolságból, hogy itt a Földön pont azok a nyersanyagok találhatók dögivel, amire neki szüksége van.

  2. Hihetetlenül fejlett civilizáció tudná csak nyélbeütni ezt a nyersanyaggyűjtő szafarit, 50 fényév távolságra.

  3. Akkor viszont az otthonmaradottjaik a nagyon-sok-tízezer éves utazás alatt hihetetlenül nagy hiányában élnének a már teljesen kifogyott nyersanyagaiknak...

Szóval hülyeség! Egy „hihetetlenül fejlett civilizációnak” már régen nincs energiaproblémája, mert az atommag összeolvasztást vidáman műveli. Vagy saját napjának energiáját szinte teljes mértékben használni tudja. Vagy mind a kettőt egyszerre. Továbbá a saját naprendszerén belüli utazgatás olyan számára, mint nekünk a Földön zajló sürgés-forgás. Akkor pedig olyan fémet szerezhet magának saját kisbolygóiból, amilyet csak akar. Ha vízre van szüksége, befog egy kis üstököst, vagy lop egy kis jégholdat bolygórendszerének valamelyik nagy bolygójától. Ha oxigénre van szüksége – miután energiája szinte korlátlanul van (szenet, földgázt, kőolajat már régen nem éget el!) – egyszerűen „fakaszt a sziklákból”. És így tovább. Mindez nem százszor, nem ezerszer, de valószínűleg több tízezerszer kisebb és könnyebb föladat lenne, mint nyersanyagért menni sok fényév távolságra.

Néhány számadattal szeretném érzékeltetni, hogy mi az, ami a csillagok közötti utazást szinte lehetetlenné teszi. A nagyon távolra küldött űrszondáink sebessége nem érte el a másodpercenkénti húsz kilométert. Tehát vaskos utópia, ha azt mondom, hogy egy űrhajó másodpercenként 300 kilométeres sebességgel tudná elhagyni a Földet. Ez a fénysebesség ezredrésze. Vagyis, ha az utazás célja, mondjuk tíz fényévnyire lenne, az utasok tízezer évig lennének úton! Tíz fényév távolságban a legközelebbi szomszéd csillagaink vannak. Ezen a távon belül csak nagyon kevés csillag van. Tejútunk átmérője százezer fényév. Azaz, egy ezer fényévnyire lévő csillag még mindig szinte szomszédnak számít. Mi lenne, ha pont egy ilyen csillagra lennénk kíváncsiak? Oda az őrült sebességgel haladó űrhajónk – mert a fénysebesség ezredrésze bizony őrült sebesség – egymilió évig lenne úton! És eddig csak a sebességről és a távolságokról beszéltünk. Mekkorák voltak azok a szupergyors szondáink, amelyek elhagyták naprendszerünket, vagy messzebb jutottak a Plútónál? Súlyuk talán egy-két tonna lehetett. Ezzel szemben egy ezer évekig útonlévő űrhajóban sok embernek kellene lenni. Talán száznak? Talán ezernek? Még akkor is, ha az utasok mélyhűtve tennék meg az utat, az űrhajónak biztosítania kell ennyi ember összes életfeltételét. Mekkora lenne egy ilyen űrhajó? Szerintem legalább akkora, mint ma egy hajókirándulásokra épült, óriási, tengeri hajó, amelynek hossza 360 méter, vízkiszorítása százezer tonna. (Ilyen például az egyik legmodernebb, a Harmony of the Seas.) Egy ilyen jármű megtervezése, megalkotása és összeszerelése egy Föld körüli pályán, elképesztő munka lenne és rengeteg értékes anyagot és energiát emésztene föl. Na, és akkor most ezt tessék fölgyorsítani másodpercenként 300 kilométeres sebességre, de úgy, hogy elég üzemanyag maradjon benne, hogy a megérkezésnél le is lehessen fékezni nullára!!!

Miből gondolom, hogy az ő (a „hihetetlenül fejlett civilizáció”) naprendszerében is vannak üstökösök, fémdús kisbolygók, és jégholdakkal körülrajongott nagy gázbolygók? Hát vannak, mert ha az anyacsillaga olyan, mint a mi Napunk, akkor ott nagyjából minden ugyanolyan, mint itt (ha meg nem olyan, akkor kérdés, hogy lehetne-e körülötte egy civilizációt lehetővé tévő bolygó?). Miért lenne más, hiszen hasonló dolgok hasonló módon keletkeznek és ezért teljes egészükben hasonlókká válnak. Lehet, hogy ott nem a harmadik bolygó a civilizáció otthona, mint itt, hanem a napjuktól számított második, vagy a negyedik, esetleg az ötödik. Lehet hogy ott egy nagy gázbolygó nem kívül, hanem belül kering. Lehet hogy ezért befelé (az anyacsillag felé) kellene menni, ha a kisbolygók övezetébe szeretnénk jutni. És az is lehet, hogy kifelé van még egy ilyen övezet. De hogy nyújtott pályájú üstökösök látogatnak néha a bolygórendszer belterületei felé, arra nyugodtan mérget vehetünk.

*

A nagyközönség tájékoztatását sikerült nagyon jól megszervezni. A viszonylag hosszú ideig tartó titoktartás is jól működött. Voltak ugyan súgdolózások, mint ahogy ilyenek mindig is vannak, de mert az emberek nagyon nagy százalékát mindenféle hülyeség (például a mindenkori politika mindenkori hazugságai) sokkal jobban érdekli, mint a csillagászat vagy az űrkutatás, nem terjedtek el a „rémhírek”, és főleg: nem váltottak ki általános riadalmat. Minden országban szinte egyidejűleg tájékoztatták a közvetítő közegeket. A hír rövid volt, száraz és feltűnésmentes: „Az európai űrkutatási ügynökség egyik csílei csillagvizsgálójában fölfedezték, hogy újabban kering valami a Hold körül. Holdunk tömegvonzása úgy látszik, befogott egy 2-300 méter kiterjedésű aszteroidát, amely most ott egy bizonyos fajta alholddá vált.” Hát ettől bizony senki nem esett ki a zoknijából. És mert ezt az újságok olyan helyein jelenttették meg (ezt minden újságszerkesztő a saját jószántából tette – hiszen saját maga sem látott a hír mögött semmi szenzációt) –, ahol balesetek, ismert személyekről szóló pletykák és hasonló hírek szoktak sorakozni, alig fordult elő, hogy egy-egy reggeliző öregúr fölolvasta volna az újság túloldalán ülő, hajcsavarokkal ékeskedő feleségének.

Eközben azonban lázas munka folyt. Rádiójeleket küldtek az idegeneknek. De hát mit küldhettek? Már évtizedek óta folyt a vita arról, hogy mit kellene a világűrbe sugároznunk ahhoz, hogy jeleinkre vadászó idegenek láthassák, milyen értelmesek vagyunk, de sok okos dolgot nem sikerült kisütni. Most előállt az az eset, amelyben azonnal cselekedni kellett. Küldtek például egy jelet egy bizonyos hullámhosszon. Aztán szünet. Aztán két jel egymásután. Szünet. Három jel egymásután. Szünet. És így tovább tízig. Aztán ugyanennek a megismétlése egy másik hullámhosszon, harmadikon, negyediken... Bravó! Az idegenek, ha sikerült elcsípniük valamelyik rezgésszámú adást, most már tudják, hogy prímán tudunk tízig számolni. Persze azért bonyolultabb dolgokat is küldtek, például az első tíz szám négyzetét, egy sor prímszámot, majd egy darabkát a Fibonacci számsorból. Végül a π első ötven számjegyét is ráuszították a védtelen idegenekre, de válasz nem jött. Semmi nem jött! És ezalatt arról is folyt az ideges tanácskozás, hogy mit csináljunk az idegenekkel? A nagyhatalmak katonai vezetői legszívesebben lelőtték volna az űrhajót. Szerencsére ez a lehetőség nem állt fönn a nagy távolság miatt.

Mint ahogy a föntebbi eszmefuttatásomból kiderülni látszik, annak a valószínűsége, hogy ellenséges szándékkal jöttek, rendkívül kicsi, de persze kizárni ezt a lehetőséget sem lehet. Ugyanakkor egy megelőző támadást indítani egy barátságos szándékkal érkezett, és valószínűleg jóval fejlettebb technikával rendelkező társaság ellen, nagyon nagy őrültség lenne. Azonban a harcias párt ellenvetette, hogy ugyanolyan őrültség megvárni az idegenek támadását – ha netán ellenségként jöttek volna –, mert fejlett technika ide, fejlett technika oda, mégiscsak az szokott tovább élni, aki előbb lő! Az ilyen típusú vita a végtelenségig folytatható minden eredmény nélkül.

Az idegen űrhajó közben csak keringett és nem szólt egy szót sem. Hetek múltak és semmi nem történt. A hosszú vitákban kimerülni kezdő, de mégiscsak fölcsigázott idegrendszerű illetékesek azon kezdtek tanakodni, hogy talán űrhajót kellene odaküldeni, ahol aztán a földi űrhajósok úgyszólván bekopognának az idegenek ajtaján. Igen! Talán éppen ezt várják az idegenek. Hiszen ők ugyanúgy félhetnek tőlünk, mint ahogy mi félünk őtőlük. Ki szavatol az ő életükért, ha idejönnek földközelbe? Tárgyalni nem tudunk egymással. Mi van akkor, ha a földi lények saját félelmükben egyszerűen lelőnek minden idegent? Hát igen, sokan pontosan ezt tennék, mert az elmúlt évtizedek idevágó írásai és filmjei túl mélyen ültették beléjük azt a hitet, amely természetesnek tűnteti föl, hogy minden idegen csak ellenséges szándékkal jöhet. Pedig szerintem egy tudományos kíváncsiságból elküldött űrhajón még csak egy csúzli sem található, amellyel megvédhetnék magukat.

Van egy hivatal, amelyben mindent, ami a Föld körül kering, számon- és megfigyelés alatt tartanak. Ilyenek az űrállomások (amikor ez megtörtént, a nemzetközi űrállomáson kívül néhány ország saját űrállomást is tartott fönn), a működő műholdak, a már nem működő műholdak, egyes rakéta felsőfokok, amelyek még nem merültek a légkörbe elizzási céllal, ősszeütközött és pozdorjává tört műholdak darabjai, és minden szemét, mint például elvesztett csavarhúzók és egyéb szerszámok. Rendkívül fontos mindennek a figyelemmel kísérése, mert noha – kivéve az állni látszó, földszinkron műholdakat – minden egy irányban kering a Föld körül, de a különböző magasságok és nagyon különböző elipszis pályák miatt tekintélyes sebességek létezhetnek az egymáshoz viszonyított mozgásban. Egy megbokrosodott laposfogó csúnya lukat üthet egy űrállomás oldalfalán. Sajnos a megfigyelhető tárgyak nem lehetnek túl kicsik, pedig egy nagyobb csavar is bajt okozhat, ám az már a Földről való megfigyelhetőség határa alá esik. Nem így a nagy tárgyak, amelyeket már a rakéták indításánál számításba vesznek, hiszen a legtöbb esetben marad fönn valami a hasznos terheken kívül.

Egyik nap az egyik megfigyelő egy olyan nagyobb rakéta-maradvány fölbukkanását jelentette, amelyet nem talált semmilyen jegyzékben. Kérdéssel fordultak az összes, űrkutatással foglalkozó ország megfelelő ügynökségeihez és az e téren működő magánvállalatokhoz, hogy indítottak-e olyan rakétát, amelynek maradványa lehet a fölfedezett darab, és ha igen, mikor? Mindenhonnan nemleges válasz érkezett. Erre nagyon pontosan kezdték vizsgálni a „rakéta-maradványt”, de semmi gyanúsat nem találtak rajta. Olyan szép rakéta-utolsó-fokozatnak tűnt, mint ahogy az a nagy könyvben meg vagyon írva! De hát akkor hogy’ került oda és honnan? Ott még nem tartott a földi űripar, hogy egyszerűen bele lehetett volna ülni egy űrjárműbe, odamenni és megnézni, hogy mi az a csodabogár, ami egyáltalán nem hasonlított semilyen csodabogárra... Tehát megint nem történt semmi. A Hold körül keringő űrhajót már szinte elfelejtették. Elvetették a tervet, hogy oda űrpilótákat kellene küldeni és megkérdezni az idegeneket, hogy ha már jöttek, mit innának? Túl drága lett volna a vállalkozás, és végül arra az álláspontra jutottak, hogy az idegenek jöttek ide, tehát náluk a labda, és szóljanak, ha valamit akarnak. Mindezalatt a nagyközönség még mindig úgy tudta, hogy milyen jópofa dolog: a Holdnak most személyes kis holdacskája van. Azonban azok közül, akik tudtak az űrhajóról, – meglepő módon – senki nem gondolt arra, hogy a titokzatos, ám nyugodtan keringő „rakétalépcső” és a Hold körül keringő űrhajó valamiféle kapcsolatban lehetnek egymással.

Egyszer csak furcsa dolgok történtek. Japánban kezdődött, és haladt Nyugat felé fertőzésszerűen. Átment minden nagyobb államon. Óráról órára ugrott a megfelelő idősávokba. Az esti hírek után – amikor, aki teheti és nincs jobb dolga, a tévé előtt ül – a legfontosabb csatornákon megszakadt az éppen közvetített film. Helyette borzalmas háborús film kezdődött, mégpedig egy olyané, amelyet már nagyon sokan láttak, talán mindenki. A japán tévékben az amerikaiak támadása zajlott Okinawa ellen. A második világháború egyik legborzalmasabb csatája. Fölzárkóztak a hajók a sziget előtt, ott, ahol a partraszállást tervezték. A film hang nélkül futott, de annál a résznél, ahol a hajóágyúk tüzelni kezdek volna, nem hagyta el füst az ágyúcsöveket. A rohamhajók elindultak a sziget felé, annak rendje és módja szerint, tömve állig fölfegyverkezett katonákkal. Furcsa volt, hogy a vízbe sehol nem csapódtak a szigetvédők lövedékei. A rohamcsónakok kifutottak a partra, lecsapódtak a kapulemezek, és a katonák előrerohantak. Érdekes volt, hogy egyetlen egy sem esett össze az ellenség golyóitól eltalálva! A japán katonák előbújtak fedezékeikből, és mint egy jelszóra – vagy talán inkább varázsütésre – tették le fegyvereiket az amerikai katonákkal együtt. A fegyverletétel a szó szoros értelmében zajlott le: ott hevertek a fegyverek a homokon!

Közben a szigetlakók ott ácsorogtak a magas sziklák tetején, ahonnan a valóságban leugráltak öngyilkosságot elkövetve, de eszük ágában sem volt leugrani. Fehér kendőkkel integettek az amerikai hajók felé. Mindkét fél katonái nézték egy darabig a sziklán zajló jelenetet, aztán kicsit habozva elindultak egymás felé, és amikor elérték egymást, kezet fogtak, egymás vállát veregették, néhányan még össze is ölelkeztek!

A tévénézőkben meghűlt a vér! Valaki átrendezte és teljesen átalakította a filmet. Jó volt nézni ezeket a jeleneteket? Vagy ellenkezőleg, rettenetes, mert mindenki tudta, hogy sajnos nem így volt, sem az eredeti – jól ismert – filmben, sem a megtörtént valóságban. Az orosz tévékben a megszakított filmek helyett a sztalingrádi csata orosz változata kezdődött és folytatódott lövés nélkülire hamisítva, amelynek a végén a német és orosz katonák tivornyázgatva ünnepelték, hogy elmaradt a harc. A német tévékben ugyanennek a csatának a jólismert német megfilmesítése kezdődött és végződött örömorgiában, összecsapás helyett. Az angliai és észak-amerikai tévék a franciaországi partraszállást mutatták 1944-ből – ugyancsak meghamisított változatban.

Mi volt ez? Ki csinálta? Ki volt képes egy egész sereg filmnek ilyen tökéletes átalakítására? Mit akar elérni vele? Egyáltalán, mit akar mondani vele? Hogy volt képes belépni a tévé csatornákba a folyamatban lévő adások kiiktatásával? Kérdés kérdés hátán, és sehol egy kielégítő vagy megnyugtató válasz.

Végül azért egyetlen kérdés megoldódott: honnan történt a filmek kisugárzása és a tévécsatornákba való beavatkozás? Hát a rakétalépcsőnek nézett „űrhulladékból”! Ekkor eljött az ideje a Föld lakossága tájékoztatásának, a valódi fölvilágosítására. De hát ez csak apró lépésenként történhetett. Az első hír ez volt: „Kiderült, hogy a műsor szerinti tévéadások megszakítása és a megváltoztatott, háborús filmekkel való helyettesítése egy Föld körül keringő űrjárműből történt. Még kutatják, hogy melyik hatalom áll mögötte. Aggodalomra nincs ok, mert e cselekedet egyértelmű célja a világbékére való felhívás volt, ami különben is mindannyiunk érdeke.” Ezt hamar megemésztette a nép, és a legtöbben inkább mulatságosnak találták, mint bosszantónak. Különösen akkor, amikor az egyes tévéadók megnyugtatóan közölték, hogy azon a bizonyos estén megszakított és elmaradt filmeket ismételni, illetve pótolni fogják.

Ezután jött a következő hír: „Egyes megfigyelések szerint, a Hold körül keringő „alhold” olyan szabályos alakú, mintha nem is természetes égitest lenne. Több szakértő azonban óvva int olyan feltételezésektől, melyek szerint mesterséges alakzatról lenne szó, nem is beszélve valamiféle járműről. Ugyanis nem elképzelhetetlen, hogy egy üstökös, vagy egy jégből álló kisbolygó bizonyos körülmények között ilyen szabályos formát vegyen föl.”

Itt aztán már elindult az emberek képzelődése. Különösen a „szakértők megnyugtató szövege” volt olaj a fantázia tüzére! „Világos, hogy űrhajó, csak titkolják!” – volt sok mindenki véleménye. Pontosan ezért volt a hír ilyen formába öntve. Ennek a véleménynek a suttogva terjedését akarták elérni vele, hogy majd ha a teljes valóságot tálalják, az már ne ejtse az embereket pánikba. Alig simultak el a második hír fölötti hullámok, amikor újabb televíziós „merénylet” tört a világra. Mint az előző esetben, az esti hírek utáni „legjobb időben” szakadtak meg az adások. Ami ezután jött, az már nem volt gyerekjáték! Egy helyiség belsejét mutatta a kép. A fal műszerek számlapjaival, képernyőkkel volt tele. Egy hosszú asztalféleség húzódott keresztben a képen, amelyből fogantyúk és kapcsolókarok álltak ki, de nem túl sűrűn. Az „asztal” előtt két újhold alakú valami volt egy-egy póznán. Az „újhold” szarvai fölfelé mutattak. Talán valami ülőkék lehettek, amelyek még a rém kényelmetlen bárszékeknél is jóval kényelmetlenebbek. Minden kékes fényben úszott, csak némelyik képernyőn rángatództak furcsa, színes jelek. Hang nem hallatszott. Egyszer csak a fal egyik szabad felületén, amely nem volt tele műszerekkel, megnyílt valami. Mintha egy földigérő redőnyt húznának föl, a nyílás egyre nagyobbodott fölfelé. A méreteket nehéz lett volna megállapítani, mert semmiféle olyan ismerős tárgy nem látszott, amelynek méreteihez hasonlíthattunk volna.

Aztán a nyíláson begurult valami. Mintha egy nagy, rücskös görögdinnye lett volna, de persze a nagy szócska inkább csak a műszer számlapokhoz viszonyítva bír értelemmel, mert hogy valóban mekkora, nem lehetett tudni. A görögdinnye is csak jobb híján került ide, mert hiszen meglehetősen kemény, ez a „golyó” meg puha gumira emlékeztetett. Szét is terült a talajon (padlón?), mint valami lágy, de rücskös tészta. A színe szürke volt, több árnyalatban. Ekkor mozgolódni kezdett, és kiderült, hogy nem összefűggő „lepény”, hanem sugár irányban tekergődző karok állnak ki belőle. A karokra állva fölemelkedett. Közepe kimagaslott, négy, fényes félgolyó meredezett előre. Nagyon nehéz lett volna ezeket nem szemeknek nézni. Két karját fölemelte és a többi karján (lábán?) az ülőkékhez vánszorgott, sőt inkább sodródott, pedig most már megszámolhattuk: négy végtagon állt, azaz „járt”. A hat kar közül egyik sem különbözött a többitől.

A lény teljesen polipszerű volt. Az ülőkére gubbasztott, „lábait” az ülőkét tartó póznára csavarta, vagy inkább kulcsolta. Miután négy szemének valamelyike mindenhonnan látható volt, nem mondhatjuk, hogy háttal ült a nézőknek, de mégis úgy tűnt, mintha az asztalféleségre összpontosított volna. Az egyik karjával megmarkolt egy fogantyút és lassan magafelé húzta. Erre a nyíláson át – nevezzük bejáratnak – belépett egy férfi, és odasétált hozzá. Virtuális férfi volt utcai ruhában. Látszott, hogy nem valódi, mert az alakja nem volt egészen éles, ráadásul enyhén átlátszó volt. A testén keresztül – kissé elmosódva – látszódott minden, ami mögötte volt. Most volt csak mindennek a mérete megítélhető. Maga a polip nem volt túl nagy, a súlya talán egy átlagos nőének felelhetett meg. Ruhanemű nem látszott rajta. De a legkülönösebb az volt, hogy a szemei alatt, a fején (?) semmilyen nyílás nem mutatkozott. Semmi, ami száj, orr vagy fül lehetett volna. A férfit két karjával „barátságosan átölelte”. Ezt a jelenetet egyszerűen nem lehetett másképp értelmezni!

És nyilván ez volt a film értelme és célja, amely innen már csak pár percig futott. Még körülvezette a férfit sajátságos, sodródó járásával, és egyik karjával a műszerekre mutogatott, mintha azok célját magyarázná. Kész. Vége. Elsötétedett a kép, és hosszú ideig úgy maradt, mintegy időt adva a nézőknek az eltűnődésre.

Ki az, aki ezt nem fogta föl? Az első „tévémerénylet” ezt verte a fejünkbe: Mi – mármint ők, polipék – békésen oldottuk volna meg a háborút, ami persze mint háború meg se születhetett volna. A második merénylet pedig ezt mondta: Gyertek! Szeretettel várunk benneteket (vagy várlak, mert hogy nem ő polipsága volt az egyedüli, az nem derült ki), és mindent, ami érdekel benneteket, elmagyarázunk.

Ezután már nyíltan lehetett a Holdat környékező űrhajóról beszélni; szenzáció volt ugyan, de köszönhetően az ügyes féltájékoztatásnak, pánik sehol nem keletkezett. Igaz, néhány szektavezér, és sokan, akik már régen szerettek volna szektát alapítani, friss hajnal hasadását szimatolták, és vadul prédikáltak a világ végéről, amely most már csak órák kérdése lehet. Már csak annyi ideje marad az emberiségnek, hogy gyorsan pénzt gyűjtsenek a szektafőnőknek, hogy az – ezáltal szellemileg fölvérteződve – hatékonyabban tudjon imádkozni szektája tagjainak lelki üdvösségéért... (Aztán, ha nem jön be a világ vége, nem baj, a pénz másra is jó.)

Nincs mese! A polip meghívását el kell fogadni. Igaz, a harciasak fennhangon figyelmeztettek, hogy ez a világ leggyerekesebb csapdája. Csak hülyegyerekek hisznek abban, amit a polip el akar hitetni velünk! De ezeket a harciasakat hamar lehurrogták: tény, hogy az űrhajó hetek óta itt van a Holdnál. Tény, hogy a „rakétalépcső” is hozzá tartozik. Tény, hogyha polipék ide tudtak jönni, jóval fejlettebb a technikájuk, mint a miénk. Tehát tény, hogyha valami támadást akarnának a Föld ellen intézni, akkor azt már rég megtehették volna, és nem kellett volna fáradozniuk a földi televíziókkal elkövetett bohóckodással. Egyáltalán, mit veszíthetünk, ha odaküldünk néhány önkéntes űrpilótát, vagy akár tudóst? Semmit nem veszíthetünk, illetve persze egy ilyen kirándulás pénzbe kerül, da az, amit a földi tudomány ezáltal nyerhet, valószínűleg sokkal nagyobb érték. Most már csak az volt a kérdés, hogy hova kell menni? A „rakétalépcsőben” is ott ülnek polipék? Mert oda olcsóbb lenne menni. Menjünk először oda! – indítványozták nemcsak az óvatosak és a takarékoskodók, hanem azok a szakemberek is, akik azt is szemügyre akarták venni.

Rengeteg önkéntes jelentkezett. Pedig figyelmeztették őket, hogy bár az idegenek gonoszkodásának kicsi a valószínűsége, de az nincs kizárva, hogy valami olyan baktérium élősködik rajtuk, ami számunkra halálos, vagy súlyos betegséget okozhat. Polipék, mintha csak gondolatolvasók lettek volna, egy néhány perces film idejére megint megszakították a tévéadásokat. A filmen újra látszott a már ismert helyiség – netán az űrhajó vezérlő fülkéje? –, ahol a polip átlátszó, műanyag burokban tartózkodott, s az egyik karjával egy porlasztó dobozból fújt valami permetet a levegőbe, a helyiség legeldugottab zugaiba is. Utána bejött a már ismert férfi háromdimenziós vetülete. Az ölelkezés elmaradt, és a polip benne maradt a műanyag csomagolásában. A jelenet megint egyértelmű volt: „Fertőtlenítettünk és magunkat elzártan tartjuk”. Persze senki nem gondolta, hogy polipéknak földi formájú porlasztóik lennének, de hát ők talán már évek óta „lehallgatták” a földi tévé műsorokat, és könnyedén csináltak számunkra érthető jelbeszéd-filmeket.

Na jó, de hát más problémák is vannak. Mit csinálunk ott, ha fölmegyünk? Beszélni nem tudunk velük. És különben is, űrruhában vagyunk. A filmecskék azt sugallják, hogy azt le lehetne vetni, de milyen levegő van náluk? És ha ott ülhetünk a polip mellett egy szál utcai ruhában, akkor mit csinálunk? Ezek lényeges kérdések, és egyáltalán nem olyan egyszerű a dolog, mint ahogy azt a földi regények és filmek általában bemutatják: lóg egy kis, szögletes készülék a nyakunkban, amin csak meg kell nyomni egy gombot, és az azt, amit mondunk, tökéletesen fordítja az idegenek nyelvére... Ahogy ezt Móricka elképzeli! Egyáltalán, van nyelvük? Száj nem látszott a polipon, és eddig még egyetlen hagot se hallottunk tőlük.

Hosszú és unalmas lenne leírni azokat a lépéseket, amelyeket mind meg kellett tenni ahhoz, hogy végül tényleg – bármily hihetetlen – egymás mellett üljön egy „polip” és egy földi halandó. A helyiség, ahol ültek, nem nagyon hasonlított a bemutató filmben látottakhoz. Itt is tele volt a fal műszerszámlapokkal, de azok nem olyanok voltak, mint amilyeneket a filmen láttunk. Viszont az űrpilóta földi mértékek szerint is kényelmes ülőkében ülhetett. Ekkor derült ki, hogy a polip nem a mi nyelvünket (valamelyiket a sok közül) akarja megtanulni, hanem az övét akarja megtanítani! És ez nagyon hasonlóan zajlott, mint az ősi Tarzán-filmekben, amikor Johnny Weissmüller azt mondta: „Én Tarzán, te Dzsén!” Azaz hogy „zajlásról” szó sem volt, mert a polip nem adott semmilyen hangot, talán nem is tudott adni. És ez a nyelvtanítványnak rettentően kínos volt. Úgy, hogy az űrpilótát gyorsan föl kellett váltani valakivel, aki sok földi nyelvet beszélt, mert könnyen tanulta a nyelveket. A földi nyelvtanító módszerek közül a Berlitz iskoláé hasonló, ahol a nyelvtanonc az anyanyelvét teljesen elfelejtheti, mert a tanítás kizárólag az idegen nyelven folyik. A tanuló lát egy képet, amelyen például egy alma van. Alatta látja az alma szó leírt alakját és azt megtanulja kimondani. Az igéket nehezebb így ábrázolni, de az sem lehetetlen. Itt azonban a módszer azzal volt nehezítve, hogy nem volt hangalak. A polip bemutatott egy képet a képernyőn és alatta ott állt a szó furcsa, kacskaringós jelekkel. Tarzán a regényben (tehát nem Johnny Weissmüller!) így tanult meg angolul írni abból a képeskönyvből, amit apukája az ő számára vitt magával, amikor a hajóútra indultak. Csak kimondani nem tudta a szavakat, mert amikor megtalálta a könyvet, szülei már régen nem éltek. A nyelvtanoncnak tehát meg kellett tanulnia a fogalmak leírt alakját. Rájött, hogy a szavakat nyugodtan mondhatja a saját anyanyelvén, mert a polipnak talán nincs is hallószerve és ezért teljesen mindegy, hogy a furcsa szavaknak milyen hangalakot ad. A polip annyival könnyítette meg a munkáját, hogy kizárólag földi fogalmakat jelentetett meg, amelyeket – nyilván a lehallgatott tévéadásokból – kitűnően ismert.

A fárasztó és hosszantartó folyamat végén „társalogni” lehetett a polippal írásban. Ekkor kibújt a szög a zsákból. A Földön világháború éppen nem zajlott ugyan, de elég sok apró háborúcska dúlt és pusztított. Ezek persze valójában nem voltak aprócskák, mert mindegyik mögött egy-egy nagyhatalom, vagy akár több nagyhatalom érdeke forgott kockán. Egyszercsak a polip a következőket „nyilatkoztatta ki” (nem az ő szóhasználatát írom itt le, hanem azt, ahogy ezt mi mondanánk az ő helyzetében):

Idehallgassanak emberek! Jóideje figyeljük magukat. Lehetetlenség, hogy egy lény, amely olyan hihetetlen technikai fokot ért el, mint maguk, és a tudományok terén olyan elképesztő csúcsokra jutott, hogy egyes területeken mi tanulhatnánk maguktól, ne tudjon politikailag a bőrébe férni! Eddig nem avatkoztunk a földi ügyekbe, de ez mától kezdve másképpen lesz. Technikailag mi egy kicsit fejlettebbek vagyunk. Ezt nyugodtan elhihetik, hiszen különben nem tudtunk volna ide jutni. Kérésünk, javaslatunk és tanácsunk, de vehetik úgy is, hogy fenyegetésünk: Szüntessenek be öt napon belül minden háborút! Öt nap múlva, ha még lesznek harcoló felek, azoknál leállítunk mindent, ami elektromosan vagy elektronikusan működik. Megszűnik a navigáció, megszűnnek a rádiókapcsolatok, a repülőgépek lepotyognak, a járművek leállnak, és még számíthatnak további nyalánkságokra is. Tőlünk aztán folytathatják a háborút olyan fegyverekkel, amelyekben semmi elektromos vagy elektronikus szerkezet nincs. Ez a mai harcászatuk agyonfejlesztett fokán gyakorlatilag azt jelenti, hogy mint fegyver marad a parittya, a csúzli, a lándzsa, a kard és az íj. Mi hazamegyünk, mint akik a dolgukat elvégezték – és jól végezték. Másodszor nem jövünk rászólni magukra. Hülye banda!” (Nem volt teljesen egyértelmű, hogy ez utóbbit is hozzátette-e, mert a vele folytatott írásbeli közlekedésben még voltak bizonyos félreérthetőségek...)

Ők aztán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak...


Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2017. április 4.


 

Kapcsolódó írásaink:




54 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page