szilajcsiko
- 2022. márc. 13.

Gyimóthy Gábor: Tarzán

Kisgyerek koromban nem szerettem olvasni. Igaz, hogy még csak négy éves voltam, amikor már ismertem a nagybetűket, és ha fönt voltam Budapesten a nagyszüleimnél, szerettem kibetűzni az üzletek neveit, de azt már nem találtam szórakoztatónak, amikor az elemi iskola első osztályában olvasni kellett. (Akkor még nem létezett az általános iskola.) Az olvasókönyvből minden nap el kellett olvasni egy féloldalnyi szöveget, ami nem volt sok, mert a könyv nem volt nagy, a betűk viszont elég nagyok voltak ahhoz, hogy a fél oldalra ne férjen túl sok írás.

A szövegrészt addig olvastatták a gyerekekkel, amíg az olvasás simán nem ment. Minderre már csak nagyon homályosan emlékszem, de szüleim mesélték, hogy az első olvasásom mindig rettentően akadozva sikerült, másodszorra viszont már úgy ment a dolog, mint a karikacsapás! Aztán rájöttek, hogy nem az olvasóképességem javul meg egyik percről a másikra, hanem az a rejtély nyitja, hogy másodikra már nem olvastam a szöveget, hanem „kívülről fújtam”. Így persze nehéz megtanulni olvasni...

Később, nyolc-kilenc éves koromban, gyakran odamentem Apukámhoz, ha egy képes újságban talált képen olyasmit láttam, amiről nem tudtam, hogy micsoda, és azt tőle akartam megkérdezni. Ilyenkor nagyot kiabált – erre már emlékszem –: Az Isten áldjon meg, hát miért nem olvasod el, ami a kép alá van írva?! Az a magyarázat! Azt azért írják oda!

Sokszor mentem el tőle sértődötten, amiért nem mondta meg, mi van a képen, de legtöbbször nem olvastam el a szöveget. Nem dacból, hanem mert egyszerűen lusta voltam rá... Pedig egy kép alatt ritkán állt egy-két sornál több.

Tíz éves lehettem, amikor végre elkezdtem olvasni. Előtte sokat piszkáltak azzal, hogy bezzeg ez, vagy az, már nyolc éves kora óta falja a könyveket. Megjegyzem, a mai gyerekeknek nem kis hányada egyáltalán nem „kezd el olvasni”, a könyvek falásáról pedig az ő esetükben ne is beszéljünk. Az első könyv, amit nem csak a kezembe vettem, hanem tényleg el is olvastam, Tarzan a majomember volt. Azután már valóban falni kezdtem a könyveket. Ne felejtsük el, hogy akkor nem volt még TV, gyerekeknek szóló rádiójátékokra sem emlékszem, és mozi se volt a falunkban. És a faluban, a negyedik elemi után a tanulási lehetőség is megszűnt.

1946 őszén – tíz évesen – fölkerültem Budapestre a nagybácsimékhoz, akik akkor nagyszüleim egykori lakásában laktak a Bartók Béla úton. Budapest szomorú látvány volt. A két partot egyetlen szilárd híd kötötte össze: a Szabadsághíd. És volt még egy pontonhíd, úszó tagokból összetákolva, de ha jól emlékszem, azon csak gyalog lehetett átmenni. Mindenütt romok és a Dunában heverő híd- és hajóroncsok. Az iskolában gyakrabban bontottunk romokat, és álltunk láncban, téglákat adogatva kézről kézre, mint tanultunk. De a mozik egy része már működött. A Körúton az egyik moziban (talán az Elit volt) már jóelőre beharangoztak egy Tarzán-filmet: Tarzan titkos kincse címmel, és Johnny Weissmüllerrel a címszerepben. Óriási várakozási lázban égtem. Aztán jött a film, amit unokabátyámmal és néhány barátjával együtt néztem meg. És jött a hatalmas csalódás! Johnny Weissmüller egyáltalán nem olyan volt, mint ahogy Tarzánt, a könyv olvasása után elképzeltem. És micsoda marhaság volt Csita majom! A könyvben szó sem volt róla. Forróvizű forrásban strucctojásokat főzött és vitte Tarzánéknak reggelire! Honnan szedtek strucctojást az őserdőben? Hogy került oda strucc?! Ezeket a részleteket tízéves fejjel is annyira gyerekesnek találtam, hogy meg voltam botránkozva. Ott szaladgált egy hímoroszlán a dzsungelban, egymást üldözték Tarzánnal! Persze az oroszlán, a szavannák büszke ragadozója, a könyvben sem kerülhette el a dzsungelban való szaladgálást, de a könyv az más volt! Az mese volt és annak is fogtam föl. A könyvben előforduló további lehetetlenségek egyáltalán nem zavartak (Tarzán, Jane-t a karjában tartva fakoronáról fakoronára ugrál, és ott fönt „rohan”, hogy a lányt megmentse az erdőtűz elől!!). Mint ahogy talán még egyetlen gyereket sem zavart, hogy Hamupipőke mostoha nővérei kicsit levagdostak a lábfejükből, hogy rájuk férjen az „etalon-cipő”.

Ám a film valóságnak tűnt, és a lehetetlenségek nem illettek a valóságba. Nem sok filmet láthattam életemben a Tarzán-film előtt, mégis megdöbbentem a film egyes részleteinek gyerekes kivitelezésétől. Például, egy csorda indiai elefántot zavartak át az őserdőn (már megint ott!), de, hogy afrikai elefántoknak tűnjenek, vászonból óriási füleket szereltek a szerencsétlen állatokra! (Az indiai elefánt, mint erdőben élő állat megengedheti magának a viszonylag apró füleket, de az afrikai elefánt, a hatalmas, napsütötte síkságok lakója, a füleit hűtőfelületnek használja, és ezért az annál jobb hatásfokú, minél nagyobb.) Hogy a sziklák műsziklák voltak, az szinte kiabált!

Amikor kimentünk a moziból, nem csak csalódottak voltunk, hanem éhesek is, és fáztunk. Igaz, nem tudom, hogy a többiek is (húsz év körüli, egyetemista fiúk) csalódottak voltak-e. Erre már nem emlékszem. Talán, ha ők nem olvasták a könyvet, nem érezték azt, amit én.

Alig találtunk nyitott éttermet. Nem mintha olyan késő lett volna, de hát Budapest még éppen csak lábadozott a háború után. Végül találtunk egyet és bementünk. Sajnálattal közölték, hogy a konyha már becsukott. Hát akkor mit lehetne enni? Gyakorlatilag semmit! De talán van még néhány pár, hideg virsli.

Ide velük!

A virslik nyeszlettek voltak, de mert nagyon éhesek voltunk, nagyon ízlettek. Azóta is imádom a hideg virslit, ha jóféle, és ha azt eszem, gyakran visszaemlékezem Johnny Weissmüller-Tarzánra, amint fától fáig lendül a gondosan odakészített indákon, amint krokodillal birkózik a víz alatt, és amint idétlenül üvölt minden ok nélkül... És néha arra is gondolok, hogy amikor először ettem hideg virslit, alig múltam tíz éves.

Ezután elmúlt 38 év. Firenzében voltam, hogy tanuljak egy kicsit olaszul. Minden nap megvettem az újságot, mert azzal is jól lehet tanulni. Ezért tudtam, hogy elkezdték vetíteni a legújabb Tarzán-filmet, amelyben Christopher Lambert játsza a címszerepet. Azt is tudtam, hogy ezt a filmet szőrszálhasogatóan becsvágyó módon, úgy csinálták meg, hogy a könyvnek szinte minden betűjéhez ragaszkodtak. Mégsem érdekelt a film. Nem csak azért, mert Johnny Weissmüller után még jónéhányszor filmre kényszerítették Tarzánt (és minden esetben sikerült még a Weissmüller-féle filmeket is giccsben messze túlszárnyalni), hanem mert bár már gagyogtam egy kicsit olaszul, de messze voltam még attól, hogy egy olaszul beszélő film folyékony szövegének kielégítő százalékát megérthettem volna.

Aztán mászkáltam a városban, és egyszercsak ott álltam egy mozi előtt. A bejáratnál, a falon a filmből kiragadott képek díszelegtek, ahogy illik. Elállt a lélegzetem! A képeken ott volt a gyerekkoromban elképzelt Tarzán kétszáz százalékosan! De az is lehet, hogy háromszáz százalékosan! Honnan tudták a film készítői, hogy milyen képet őrzök a fejemben a gyerekkori olvasmány nyomán?! A dolog hihetetlennek tűnt, sőt nekem még ma is annak tűnik, mert noha Tarzán testalkatát százszor leírta Burroughs – nem csak az első könyvben, hanem az összes azután következőben is –, de egy arcot, ha leírta volna is, szavakkal nem lehet olyan pontosan ábrázolni, hiszen ha elmesélem a szemek és a haj színét, az orr és az ajkak formáját, a szemöldök alakját és sűrűségét, akkor már alig marad valami, ami még elmondható, és utána ezrekre illik a leírás, akik mindössze csak ezekben a főbb vonásokban hasonlítanak egymásra, de mégis minden egyes arc más és más. Christopher Lambert Tarzánja olyan volt, mintha sikerült volna lefényképezni a képzeletemben tárolt képet!

Ezek után persze megnéztem a filmet.

Nagy gonddal készítették el, de mégsem volt jó a film. Miért? Mert hiányoztak belőle azok a lehetetlenségek, amelyekben a Weissmüller-féle film dúskált, és ami a könyvet azzá tette, ami. Giccses nem volt, de ez volt, bizonyos mértékig a ló másik oldala: száraz, mint az aszalt taplósapka. A ló innenső oldala viszont nevetséges volt. Itt felmerül a kérdés, hogy meg lehet-e filmesíteni ezt a könyvet úgy, hogy az a ló egyik oldaláról se csússzon le? Szerintem nem. Pedig sokan megpróbálták.

Zollikerberg, 2011. VII. 15.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Tarzán

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK