top of page

Dienes Jenő Attila: Menyétverem




Szólt a zene, talán éppen a Balfácán blues. Arisztid unta már ezt a bárgyú, gyapotszüretelő dallamot, de képtelen volt odamászni a dobozhoz, hogy a lejátszót a következő számra pöccintse, a puszta létezés felemésztette az energiáit, mit is tehetett volna, hallgatta tovább a négynegyedes lüktetést. Kicsit primitív, de legalább nem hamis. Ebben a feszült időszakban jól esik néhány elkülöníthető pontos frekvenciájú hanghullám.

Azon tűnődött, hogy miként fogalmazzon egy hatékony reklamációs levelet a fogyasztóvédelmi főfelügyelőséghez, a békéltető testülethez, vagy magához, az Istenhez. Teljesen élhetetlennek érezte a világot, egyre inkább az emigráció gondolata foglalkoztatta, menekülni innen egy másik univerzumba pereputtyostól, mert ami itt van, abba beledöglenek.


– Mi a baj, kicsi fiú? Kifogytál a gondtalan pillanatokból, nem tetszik a hulladék-gazdálkodás, a roggyant vályogfalak feltámasztása, nem megy a trendi rongyrázás?


Majd jobb lesz – vigasztalta magát –, előbb-utóbb az az államadósság is csak átváltozik megtakarítássá, ha már ennyit dolgoznak, adóznak az emberek. Egy demokráciában léteznek etikai normák, amelyek a mindennapok gyíkemberét, a multit, a nacionalistát, a kétkezi mestert, a zsenit, a hülyét, a mártírt egymás örömére hangolják – legalábbis így lenne ideális. Kérjük a panaszkönyvet, az államadósság fölött bábáskodó demokrácia nem működik, a rendszer maga alá gyűri az embert. Ha van hozzá kedved, lehetsz öntudatától gondosan megtisztított aktivista, szórólapozó, plakátragasztó, vagy elkopsz a káprázatban. Ebben a testamentumban nincs kritikai leírás, minden a gyönyörűségről szól, az emberéről, hiányzik a Dei verbum.

Sajnos a bárkán szűkös volt a hely. – Hol van már az a Noéé?! – kérdezgették innen-onnan gyenge állathangocskák. Egymásnak préselve szuszogott a túlnépesedett kultúra, a könyvespolcok súlyos terhei, a mindig mosolygó Micimackós Mein Kampf, a stand-upos Talmud, a Kámaszútra, a szakácskönyvek, a Neumann-ponyvák, és a nyomott műbőrkötéses, vérbaj előtti Lenin-összesek. A délelőttös műszak belealudt az éjszakába, másnap 120 oldalnyi „m” betűt talált a gépen.

Pihenése vad álommá tornyosult, tériszonya felett mindenre készen, angyal szárnyakon libegett, szalufákon csimpaszkodott, a felhők hűséből gyönyörködött a szépülő világban. Alant pöfékelve berregett valami gépezet, a markoló csáprágója között egy másfél tonnás bomba biccentett felé. Ezekkel a szarokkal döntötték romba Európát, mintha csak most lenne, egy visszatérő szürrealista álomban vacogott, hollywoodi poéták beteg falfirkáival, gúnyverseivel, intim magamutogatásával múlt az idő. Arisztid otthonosan mozgott, sőt snowboard-ozott a puffadt illúziótetemek birodalmában, ismerte már a környéket legalább annyi esztendeje, mint azt a másikat, amelyikben folyton bukdácsolt, pofára esett. Ebben a történetben soha nem fáradt el, legfeljebb kiébredt belőle. Az utcájukban mindenki ugyanazt álmodta, az egész ország ugyanazt álmodta, mindenki harminc éve csak reménykedett, de ez nem derült ki az intergalaktikus konzultációból. Szóval nem beszéltek róla, csak álmodoztak, hogy rosszabb már nem lehet, miközben a könnyek lassan csipává kövültek a szemek sarkában, mindenféle finomkodás nélkül átgörénykedték az utolsó éveket, szinte minden nap csentek valamit (mennyivel szebb így leírva, mint hogy loptak volna). Belerokkantak az örökké átkeresztelt mozgalomba, a polgári hajtépésbe, a könnyed ateizmusba, most mégis rózsafüzért morzsolgattak a lovagok. Az intarziás tölgyfakoporsó balpartján ma is izgalmas jeleneteket produkált a délutáni szunyókálás.

– Kit temetünk, lehet róla tudni valamit? – sugdosta illatos hangszínén a Parthenos Blonde, a szépséges hajadon. Derűtlen vágyakozás csillant elnyűtt tekintetében, a folyton mozgalmas szoknyájú leánykából egy szempillantás alatt érett búcsújáró asszony vált, gyönyörű teste előtűnt a drapéria áttetsző diszkréciójából, ahogy a tengerparti napfényben illatozni kezdett, az a megismételhetetlen fiatal vadság volt. Magánya nem látszott rajta, pár csecsemőt már szoptatott, ezt már el tudják tüntetni valahogy, nagy pénz, nagy kebel, kellemes tapintású géltömlőben múlnak a hosszú élet titkai, majd hirtelen ráncos vén banyává szikkadt a leányzó, azt sugallván, hogy a lét előbb-utóbb a gyászba komorul. Minden temetésre eljárt vágyakozni, fájdalmasat énekelni, könnyezni, karcsú fekete eleganciában, megtörten, belegörnyedve gyászolni az ismeretlent, a bűnöcskéket, a röpke földi boldogságot. Itt most nagyon múlt az idő, menekült a vonzalom, illant a báj, terjedt a bűz, az eszelős matatás, a téboly sikoltásai átvették az uralmat a harmónia felett, Arisztid egyre éberebben sajnálkozott, megutálta az álmait is, most már hova tolasson, kérdezte a mellette horkolóktól, de csak nem válaszolt senki, a toron gőzölgő kávé mellől, porcukorral gazdagon meghintve emelkedett ki a tejszínhabból, végül sercegve égett a gyertyája, legalább alvás közben soha ne vénüljünk, futott át az agyán, de ez mindkét kanócán fogyatkozik, döbbent rá, belerettent a felébredésébe, és köpött egy kénköves kátrányt. A Covid után is szépen vitálkapacitál, ez a tüdő valaha B-pistonba brűzölte a 80-as évek levegőjét, átúsztatta vele víz alatt a medencét, keresztbe-hosszába bármelyiket. Most mégis kissé gémberedetten vicsorított a plafon hibáira. Belenyújtózkodott a búbánat keblébe, széphazája tarra vágott tetemébe, a szétlopott betyárbútorba, a gyűrt magányba, rácsodálkozott a kedves ősi érzésre, hogy tulajdonképpen koragyermekkora óta szerette a koragyermekkorát, nem is olyan rossz hely ez a menyétverem nosztalgiázgatni, rövid pillanatokig nem, de hamar túl kell élni. Mindig. Valahol a New York-i beton mélyén, a szennyvízcsatorna bűzös planktonját koktélozgatta Anthony Robinson, az online aukciók szélhámosa, az sms-párbajok orvlövésze:


This is Anthony who bought your item on eBay. Can you tell me the present condition of the item?


Ezt nem értem, pedig jó hír is lehetne, dagadó vitorla a láthatáron! Ott születik éppen a világóceán Afrika kettészakadó kőzetlemezei között. Röpke évmilliárdok alatt immár 30 milliméter széles vészjósló szakadék tátong a Szahara homokja alatt, ez az ember pedig ostobaságokat firtat egy kezdődő üzleti kapcsolatban. Soha nem szoktad olvasni a Mindmegdöglünkponthu-t, miről is beszélgessünk, ha nincs közös emlékünk?! Egyébként mindent leírtam a festményeimről, kiváló állapotúak, mindegyikhez tartozik egy medvekaland, vagy valami hétköznapi túlélés. Anthony klasszikus amerikai technikával kezdett neki a fejésnek, először a tőgyek tisztogatásával, a farok rögzítésével, a jószág megnyugtatásával indított, aztán jött a farbe:


I will be making an additional payment of $300 for you to help me purchase a Steam or apple gift card. This gift card will be wrapped and shipped with the item after the payment has been made, And i will be offering you extra 25 dollars as a bonus for inconveniencing you.


Tim Berners-Lee internete rohadásnak indult. Arisztid ilyenkor rendszerint szabadkozott, a kis menyétvermükben más viszonyok uralkodnak, itt is sok ugyan az agresszív gyilkos, de azért ez egy békés vidék, szélcsendes medence, a Szent Grál kelyhe, kiszemelt hely, a világ második csakrája, a gyönyörű démon láthatatlan csókja, melyben egy szemhunyásnyi idő elegendő a teljes megsemmisüléshez. Ahogy a polgármester mondja, a munkabérek kifizetéséért izgulunk minden hónap elején. Így hát csendesen kavargatjuk a gőzölgő kávét harminc éve.

Errefelé mindig bolond népek éltek, folyton a pohár után nyúlkáltak. Imhol a nemes, a paraszt, a zsidó és a cigány, mint a mesékben. Ránézésre csaknem egyformák, a tartásukban tértek el, az árulta el őket, hogy parányit mégis csak mások, ahogy a poharaikat fogták, az eszközhasználat, az ágak elengedése, a lemászás sorrendje, és módja: marokra, talpán, szárán, nyelén, lábán, kelyhén, karimáján. Kifogytak a míves gondolatokból, leittasodva mosták a szavakat, büdösen szuszogtak, vigyorogva hánytak, aztán vizenyős szívbeteg szemmel fecskendezték a sunyi bizalmatlanságot, az irigy gyűlöletet bölcsőtől a sírhalomig. A nemes ember elöblítette a poharát, asztalt bontott, faképnél hagyta az elázott, szalonképtelen társaság tagjait. Utoljára egy Bayer München meccsen tudott szabadon véleményt nyilvánítani, spontán Sieg Heil-ezni 2012 nyarán. „Na ugye, hogy mennyire megmondtuk?!” – sziszegte a farizeusok mezzoszoprán kórusa. A sörgőzös félidő hazai vezetést hozott, aztán kiegyenlítettek a vendégek. Sokat beszélgettek akkoriban az idős svábokkal egy-két pohár bor mellett erről-arról, tarisznyában hagyták a lompos történészeket, előszedték a megsárgult családi emlékeket. – Bármennyire hihetetlenül is hangzik, az igazság az, hogy a Volksbund csak egy kulturális egyesület volt a környéken. Hétvégenként összejártak, énekeltek, táncoltak, ettek, ittak a fiatalok, fiúk, lányok, aztán megérkezett a tértivevényes SAS-katonai behívójegy. Ilyenkor volt még egy utolsó lehetőség. A snapsz erős volt, a döntés végérvényes. 1942 tavaszára heten jelentkeztek a faluból a német Waffen-SS-be. A papírtalpú bakancs helyett a Schmeisser géppisztolyt választották. Csodálkozik ezen valaki? Akkoriban más szelek fújtak. „Mi kivívtuk magunknak, hogy ezután már nem leszünk a magyar hadseregben büdös svábok és nem leszünk kitéve annak, hogy a harctéren az első vonalba tegyenek csak azért, mert németek vagyunk!” Lassan égtek a könyv lapjai, nem volt hideg a tél, de spórolni kellett a gázzal. A budapesti Német Házban összeértek a lelkek, Binder Ottó budaörsi területvezető aggitált. Győztünk, eljött a béke? A fél országot kitelepítették, a másik fele köntöst forgatott, sorsot vetett, odébb valaki ormótlan eséssel laposodott el a tízemeletesek járdáján. A véres jelenetet egy kellemetlen emlékből és egy aznapi újságcikkből gyúrta az agy. Az összekavart betűk manipulálatlanul, egyszerű hülyén hevertek – Mnciestes telliInerséggea. Életszerű zuhanás volt, talán öngyilkosság. – Várjatok, túl vastag a sávszélesség, egyszerre csak egy dolgot mondjatok, én ember vagyok, nem robot, nem értek mindent kristálytisztán! Kicsit tanácstalanul zarándokolok ebben a virtuális bazárban, nem igazán tudom, hogy mit higgyek el. – Hamarosan jajveszékelés hangzott a csődületből, odaért egy hozzátartozó. Jézus Krisztus! – fagyott ajakra a szó. Annak a sétáló kisfiúnak majdnem a fejére zuhant ez az öngyilkos férfi. A kisgyerek talán éppen valami vidám zenét hallgatott a fülhallgatójában, nyalta a fagyiját, észre sem vette a lehuppanó tragédiát, mintha valaki megrendezte volna. Milyen különös testtartást formál a nehézségi erő, a gyorsulás, az ember fajlagos légellenállása, az életösztön utolsó mozdulata. Vajon mire gondolhatott? Legyőzni a gravitációt, ha lehetne gyors imával, ami a csövön kifér, mert csodák azért vannak, de ez a szörnyűség máshogy sikerült, négymilliót vett fel, ötöt fizetett vissza, még nyolccal tartozott a banknak. A jó keresztény nem nyírja ki magát, fizet az utolsó leheletéig, mert amilyen mértékkel ti mértek, olyannal mérnek majd nektek is. Most szállt ki a lelke.

A sarokban Illusio Habilis, a Plagizátor, Anthony Robinson figyelt, ugyanaz az IP-címük, micsoda tehetség, ez ám a Szélhámos! Mint zugpókok az összeszáradt taknyon, a betekert légymúmiáik között, rezegtették a világhálót, a digitális dzsungelt, majd lomha eleganciával belemartak egy-egy áldozat kitinpáncéljába, hogy aztán munkába álljon az emésztőenzim, a teremtés igazságtalan előnye, a könyörtelen ragadozók istene győzedelmeskedjék az áldozatok kiszolgáltatott sejtjei felett, amelyek egyre kevésbé képesek engedelmeskedni az ösztöneiknek. Rövid zümmögésükre már nem is vártak választ a külvilágtól.


I live in a small town, here isn’t any gift card. So, if you would like my pictures, send the money on ebay, not by PayPal. Because the PayPal is not confirm me. Sorry.


A Halálcsillaggal megszűnt a kommunikáció, a rend megszilárdult, a kedélyek megnyugodtak, a folyam jege ismét felolvadt, az árak az egekbe szöktek, nem akadt gát, ami megállíthatta volna a katasztrófát. A szálfahurkájú Jedi-lovag szájában még meg sem száradt a korona, már mohón rágcsálgatott vele, nem érdekelte a fárasztó álomfejtés, a gondosan mosott jobbjait ismét a kedvenc vezéreire tette. A sötét kifakult képű bástya minden zendülést csírájába fojtott. Remek minőségbiztosítási rendszert dolgozott ki, persze ettől semmi nem romlott kevésbé, az emberek egyre ostobábbak lettek lent is, fent is, korgott a gyomruk, se pénzük, se posztójuk, normális munkát végképp nem kaptak. Lassan adagolták nekik a tücsökfarhátat. Házaikat, autóikat megörökölte a Télapó. Akik a Szenteknek tartoznak, azok mehettek, amerre látnak. Jéghideg szívéhez közelebbi jobbkezét Leia Amidala Skywalker Organa Solo, (röviden: Leila) vállán pihentette, tőle várta az igazi áttörést, hiszen a szépen formált alakja a szánalomkeltés csaknem valamennyi kliséjének megfelelt. Leila beleszokott a méltóság után kijáró infáns hercegnőiességbe, bár ezt tanulni nem lehetett, csak slamposan próbálgatni, hosszú uszályos ruhákban vonulni naphosszat, vastagon kihúzott szempillákat palástosan lebegtetni, ráengedni a szemöldökszőrt a borzalmas tavaszi szélre. Óvakodva kutakodott a birodalmi szekreterekben, apróbb kegyekért, lehetőségekért kilincselt, okosan konspirált, így talán könnyebb lesz, még könnyebb, a térdeplőzsámoly kényelmetlenné kezd válni. Udvaronccá, apróddá avanzsálta gyötrelmei párját. Csaknem egy esztendeje már, hogy egy közkegyelmi kérvény elbírálásán évődött a palotája látogatóktól elzárt függőkertjében. Várta, hogy közben, ne adj’ Isten kipusztuljanak a problémás személyek, és magától megoldódjék az ügyük. Ez nem ilyen egyszerű, gondolta. Ajkai feneketlen szeretetéből áradni kezdett az irgalmasság testi cselekedete. Itt ez az átkozott fegyveres agresszió, mondogatta, a kozák gázolaj olcsó, hisz a szomszédjukban nem dúl háború, Afrika éhezői sem úszhatják meg szárazon, na, majd én gondolok rájuk, annyi gabonát kapnak, hogy belezöldülnek. Utálta ezt a szerencsétlen népet, főleg azokat az unalmas nagycsaládos balfácánokat, akik kezdtek rászokni a dőzsölésre. Most mégis mit gondolnak, ő fogja eltartani a sok porontyot, lusta szüleiket, csokkostól, autóstól? Hát nem! Vége a nyaralásoknak, ingyen dőzsölésnek, mindenki oda megy, ahova akar, tanárból derék kukás, orvosból taxisofőr, derogál a munka, Mukikám?! Hálátlan disznók vagytok, amikor szavazni kell, úgyis folyton okoskodtok. Sok az adó, magas a kamat, nő az infláció? Mit gondoltok, miből tartjuk fenn a látszatot? Kit érdekel az álomadósságunk, nem azért beszélek, teszem azt spanyolul, hogy folyton itthon üljek és az unalmas tirpák nyavalygásotokat hallgassam.

Arisztid nem értette, miért kell nekik, mint elsőosztályú sportmenyéteknek egy ekkora kiterjedésű kelepce? Évekkel korábban, amikor a polgári demokraták még csak a gyönge hangocskájukat próbálgatták, már érezni lehetett a rájuk záródó Kárpát-medence hatalmas lakatjainak súlyát. Ha ezek a kedves kis teremtmények a szép bálvány Isteneikkel hatalmat kaparintanak a kezeikbe, bizony itt kő kövön nem marad. Hosszú hattyúnyakaik átjárhatatlan szövedékkel fonták be az addig átlátható térképet. Egy hatalmas egzotikus totemgyümölcsöt állítottak az őslakosok bamba pofája elé, szerencsétlenek azt sem tudták, hogy kezdjenek neki, ez nem sólyom, ez nem egy Turulmadár. Esetlenül tapogatták, nyalogatták, mások hallani véltek belső hangokat, kiéreztek illatokat, szokatlan ízeket, inkább érdekesnek, mint ismerősnek érezték ezt a konténeres cuccot, amit a szabolcsi alma helyett rohasztott rájuk a pláza. A gyanútlan vásárló végső elkeseredésében óhatatlanul is belepillantott a varázsgömbjébe. Egy hatalmas fehér sereget látott felsorakozni, ő is kilovagolt közéjük. Spontán felvonulásukat semmilyen titkos és nyilvános szolgálat nem vezényelte, egyszerűen kisütött végre a nap, a képződő ózon szúrós illata irtani kezdte a dohos feketepenészt. Ez valami természetes szelekció, amiben vastagon benne van a Teremtő keze, gondolták. Úgy döntöttek, hogy nem külföldre mennek, hanem itthon tesznek rendet, mert elegük lett az idióta, belterjes társadalmi berendezkedésből, a barkaszedő tavaszban itt-ott előbukkanó öngyilkosokból, akasztottakból, mérgezettekből, szétvérzett tetemekből, sunyi önjelölt prófétából, szálláscsinálóból, világutazókból, és az örökös hazudozásaikból. – What do you mean? – hápogta vénséges elcsukló hangján Anthony Robinson. A New York-i telefonszám antropomorf megnyilvánulásaiban ott lapult már a lelepleződés tragikomikus színjátéka, Arisztid próbált finoman fogalmazni, hogy ne sértsen meg senkit, ez már senkinek nem szórakoztató, eladhatatlan ez a produkció, így ő sem vette igénybe a szolgáltatást. Már nem fulladtak annyira, kezdett visszatérni az arcszínük is. Látjátok, gyerekek, nem is olyan élhetetlen putri ez, megint veszünk két kecskét, rakunk tojást a keltető gépbe, a szőlőt tegnap megmetszettük, a lemosó is rajta van, jöhet a pandémia, vagy a sertéspestis megint. Leila útra kelt a Halálcsillag börtöneiben fogvatartottakat meglátogatni, imádkozni a szenvedőkért, valamiért az irgalmasság lelki cselekedeteire kapott rá mostanában.

Arisztid feljegyezte történeteit egy köteg papírra. Azt tervezte, hogy megérinti gondolataival a Helsinki Bizottság lelkét, a hálózat központi figuráit megkörnyékezi, megkönnyezteti, mint villámcsapás az odvas tölgyet, már elképzelte, amint odaír valamit azokba a postaládákba, a kicsiny fészkekbe, de aztán nem bírta nevetés nélkül, kíméletlen élceket tűzött a szellemi illemhelyekre. Piccolo Pulcinella meredt a semmibe, a fajansz szenvtelen nőstényként sziszegett, időnként túlcsordult, jellegzetesen közép-európai bűzt okádott. A főpiszoár faragott timpanonján loncsos angyalhordák pihentek, mint foltoshiénák a döglődő gnú körül. A döhér gondolatok felbőszítették reneszánsz Juditot a Ligetből. Anyáskodóan vissza-visszapillantott egykori önmagára, a kissé bajszos, Kőszeges mosolya lágyan beleolvadt az öko-demokrácia értéksemleges dagonyájába, ahonnan telefonszámok, címek, üzenetek ágaztak szét a világ minden tája felé, hét lépésben bárkit elérve, rászabadítva a boldogságra-nyomorra. A titokzatos esztétika apró savanyúcukorkát szopogatott, időnként belenyilallt a hasogató fájdalom, nem tudott átszellemülni, érdeklődni, csak nézelődött, mint paraszt a déli buszon, megállapított, észrevett látványokat, bátran következtetett. Zötykölődve teltek a kátyús évtizedek – se jobb, se rosszabb, se lent, se fent, csak előre az idő megjövendölhetetlen végtelenjében. Nem hitte, hogy egyszer majd neki kell leírni, hogy csapdába kerültek, pont. A menyétverem jómadarai ott ugrabugráltak a körös-körül, egymás kamásnijára hágva, az illúzió imágói, a veterán előkóstolók, a nyálkás csúszómászók, élősködő férgek, és a velük bambán teleszomorkodott tömegkommunikáció minden fülemüléje egyenkapcában ugrándozott. A sunyi hallgatás generáció-töredékek óta bűzlött, miközben síkos puhatestűek a világtemető gránitját lúgozták-savazták. Ahogy ott üldögélt a tuskón, szívta a jó levegőt, gyönyörködött a napban, a kifinomult bűnözői lélek rezdüléseit fürkészve, számolgatta a Nobel-békedíjakat, a franciaágyak szennyes terhét, a társadalom karotiszát nyomorgató nyerészkedő hordákat. Jó lenne festeni egyet, de már másként döntött, nem fog többé ecsetet a kezébe. Előkerült az az akril vászon festmény, ez volt az utolsó, amit festett, biztosan jól mutat majd egyszer egy falon. A síri csend, amit folyton a porba rajzolt tanítványainak, azok idétlenül röhögtek rajta, időnként felidéztették vele:

– Mester, hogy is volt az a síri csend?

– Silentium! Ne szólítsatok többé Mestereteknek, és amit láttatok, arról senkinek ne szóljatok egy szót se! – mondta, majd a falon keresztül távozott.

Arisztid semmit nem értett az egészből, pedig végig figyelmesen olvasott, már több évtizede kitartóan buzgólkodott, mormogta az imákat, vetette a keresztet a szenteltvizes ujjával, próbált normálisan élni. Néha úgy érezte, hogy rendben mennek a dolgok, ilyenkor békésen feddte meg a rábízottakat, máskor dühtől torzult arccal üvöltött, felgyújtott ezt-azt a világból, aztán szeretettel fordult az emberek felé, próbálta finoman jobb útra téríteni őket. Átlátok a menyét lelketeken, rohadékok! Szóval csak az időmet loptátok eddig!? Ördögfattyak, már meg sem ismertek, ígértetek fűt-fát-bokrot, közben a mocskos gesztenyéteket sütögettétek!? Menjetek Isten hírével, próbáljatok túlélni, mert egy derék nép gyermekei vagytok! Innen nem tudtok meglógni, ez még nem az örök élet, csak egy katlan, a menyétveremé.


Az 5055 dollárra licitált festmény

(a szerző alkotása)


 

Kapcsolódó írásunk:





104 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page