top of page

Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (3)


















Február negyedike van és – nem csak mellesleg – 2016.

Hópelyhek szállingóznak.

Furcsán érzem magam, mintha kicsit sértő lenne, hogy télen télies az idő. Ide jutottunk. Hiába kérdezgetem magamtól, hogy mikor legyen télies az idő, ha nem télen. Egy elképesztően meleg december után egy még elképesztőbb hőfokú január következett, úgy, hogy most már szinte zokon vesszük az időjárástól, ha észbe kap és azt teszi, ami az évszakhoz illik.

Január 28-án reggel, nem sokkal hat óra után, az autópályán voltam. Zürichből mentem Bern felé, és valahol Baden környékén egy útszéli hőmérő plusz hat fokot mutatott. Később hallottam a rádióban, hogy pontosan harminc évvel azelőtt, Florida déli csücskén hajnalban viszont mínusz hat fokot mértek. Florida déli csücskén! Ezt érdemes lenne harmadszor is leírni és három felkiáltójellel ellátni! Ez okozta a Challenger-űrrepülőgép vesztét. Helyesebben, azok a konok programvezetők okozták, akik – a szakemberek figyelmeztetésének ellenére – ragaszkodtak az előirányzott indítási időpont betartásához.

Mi történt? Ha valaki nem tudná, az indításkor az űrrepülőgép két oldalán egy-egy szilárdanyag rakéta segítette a gép folyadékos rakéta motorjának erőlködését. A gép hasához csatlakozott a folyékony üzemanyagot tartalmazó, óriási tartály. A szilárdanyag rakéták csődarabokból voltak fölépítve, a szakaszok között gumi, vagy gumiszerű műanyag tömítéssel. Ez az egyébként rugalmas tömítés a fagyban keménnyé, sőt rideggé vált. A földrengető erejű motorok az egész jármű erős rázkódását okozták, amely rázkódást a rideg tömítőgyűrűk nem bírták ki törés nélkül. Tehát a szilárdanyag rakéta nem csak arra fújta tüzes csóváját amerre kellett, hanem egy eltört tömítőgyűrű résein keresztül, oldalirányban is keletkeztek szúrólángok. Nem kellett sok hozzá, hogy az egyik ilyen szúróláng átégesse a folyékony üzemanyag tartályának műanyag falát...

Mindez persze csak később derült ki, a baleset okának aprólékos kikutatása után. Nagyon remélem, hogy akkor, a kutatás eredményének hallatán, az indítás időpontjához ragaszkodó programvezetők rettentően rosszul érezték magukat! Heten haltak meg miattuk, nem beszélve a további program hosszú ideig tartó berekesztése által okozott károkról.

De hát nem is erről akartam írni, hanem az enyhe télről, vagy általában az időjárás bakugrásairól. És itt mindjárt eszembe jut azoknak a főokosoknak az érvelése, akik szerint a földi légkör fölmelegedése természetes folyamat, ilyesmi már gyakran előfordult, nem tehetünk ellene semmit, és főleg, hogy nem mi okozzuk. Hát abban igazuk van, hogy ilyesmi már gyakran előfordult és hogy ennek a legkülönbözőbb természetes okai is lehetnek. Csakhogy – ha létezne is jelenleg valami ilyen természetes ok (mi lenne az? Kérném megmagyarázni!) – a légkörre gyakorolt hatása az emberi tevékenykedés hatása mellett elenyésző és teljes mértékben elhanyagolható! Az eddig ismert természetes melegedési folyamatok sosem okoztak ilyen rohamos változást, mint a jelenlegi. Az ebet a természetes fölmelegedés karójához kötözgetni majdnem olyan, mint amikor valaki azt mondja, mit számít, hogy dohányzik, hiszen a levegő a fűtés és a kipufogó gázok miatt amúgy is szennyezett! Hogy a tüdőre szívott füst az amúgy is jelenlévő szennyeződéshez hozzáadódik – most ne beszéljünk az összehasonlíthatatlanul különböző mértékekről –, eszébe se jut! Ha ez az eszméletlenül hülye érvelés nem lenne szomorú, könnyen okozhatna röhögőgörcsöt.

Szóval, bakugrás.

Személy szerint, ha nem tudnám, milyen rettenetes következményei, sőt rettenetesen kiszámíthatatlan következményei lesznek a földi légkör túlmelegedésének, nagy híve lennék.

Úgy le tudnék mondani a télről – főleg a kemény télről –, mint a pinty! Mint a nőstény pinty. Ugyanis csak a hím erdeipintyek töltik nálunk a telet, feleségeik közben az Alpoktól délre nyaralnak.

Több, mint félszáz telet értem meg Svájcban, pontosabban Zürichben, vagy közvetlen környékén. Csupán négy olyan tél volt 1959 óta, amelyet nem itt vészeltem át. Az egyik ilyen 1973-74 tele volt. Fél évre Angliába mentem és ott munkát vállaltam, hogy megtanuljak egy kicsit angolul. Ilyen hosszú időre nem tudtam volna nyelviskolát fizetni. Gondoltam, ha már megyek, télen megyek, mert Angliában közismerten enyhébb a tél. Alig érkeztem meg – november elején –, ott olyan hideg volt, hogy tavak fagytak be, olyanok, amelyek állítólag addig még soha...

A Svájcban átszenvedett telek közül a legtöbb enyhe volt, de volt köztük néhány emlékezetes. Az utolsó nagyon hideg tél 1985 január-februárjában zajlott. Ez volt az a borzalmas tél, amelynek folytán a francia Riviérán – és valószínűleg máshol is – elfagyott a csodálatos, nagy pálmák harmadrésze. Azóta, és annak most harmincegy éve, nem volt komoly, azaz túl hideg tél. Ez szemmel látható, mert amerre járok a városban, több helyen is látok már 8-10 méteres pálmákat, amelyek azóta nőttek föl. Ezek nem óriási virágcserepekben kirakott növények, hanem valódi legyezőpálmák abból a fajtából, amelyet az Alpoktól délre már Olasz-Svájcban is mindenütt látni.

A legemlékezetesebb télen azonban csak egy napot töltöttem Zürichben, mert akkor Ulmban éltem. Ez volt 1962-63 tele, amikor befagyott a zürichi tó, amit előtte harmincnégy évig nem tett meg. (Igaz, hogy volt néha jég itt-ott a tavon, de nem olyan, amire rá is lehetett volna menni.) A mély tavak csak nagyon nehezen fagynak be, mert – mint ahogy az iskolában tanultuk – a négyfokos víz a legsűrűbb, azaz a legnehezebb. Tehát, ha a tó felső vízrétege négy fokra hűl, lesüllyed a fenékre. A felszínre melegebb víz kerül, aminek szintén négy fokra kell hűlnie, hogy eltűnjön onnan. Ez a folyamat addig folytatódik, amíg el nem fogy a tóból a négyfokosnál melegebb víz. Akkor a felszíni víz már nem tud lesüllyedni, és tovább hűlhet, amíg meg nem fagy. Világos, hogy a mély tavaknál a víznek eme játéka jóval tovább tart, mint mondjuk a Balatonnál. Abban az évben nem csak a zürichi tó fagyott be, de a Boden-tó is, legalábbis néhány részén, ahol kocsival lehetett közlekedni Svájc és Németország között. Ulmban, ahol a Duna mindössze 20-30 méter széles, rettenetes volt látni a jégbe fagyott hattyúkat. Kockára vágott zsírszalonnát vettünk a hentesnél (nem csak mi), és azzal etettük a dankasirályokat.

Ulmból vissza akartam költözni Zürichbe és állást kerestem. Így véletlenül elcsíptem a befagyott tavon zajló népünnepet. Úgy tűnt, hogy az egész város a tó jegén tolong. Mulatságosak voltak a korcsolyázva gyerekkocsit tologató mamák és a korcsolyázó rendőrök, akik hangszórót és egy nagy, szögletes dobozt hordtak a mellükön. Az lehetett a hangszóró erősítője. És mosolyognom kellett azokon is, akik olyan kunkori korcsolyákkal csúszkáltak, amilyenek 1929-ben (vagy még jóval előbb) lehettek divatban. Ugyanis akkor fagyott be utoljára a tó.

A tó csücskénél, ahol a Limmat folyócska kioson belőle, nem volt jég, csak vízimadarak nyüzsgése. Szárcsák és vadkacsák serege a vízben, sirályok rikácsoló hada a levegőben. És rengeteg, madarakat etető ember – úgy látszott, azok már nem találtak helyet a jégen. Pedig aznap már tavasziasan meleg volt. Az a nap, amikor ott voltam, talán már március eleje is lehetett. Hatféle vadkacsát számoltam meg, de később, amikor már sokkal többet tudtam a vízimadarakról, rá kellett jönnöm, hogy az valószínűleg csak három kacsaféle lehetett, ám tudatlanságomban a három különböző gácsér három különböző feleségét néztem külön fajtának. Későbbi, enyhe teleken figyeltem meg, hogy a mindenütt (nyáron is) látható tőkésrécén kívül bejön a tó csücskéig a kontyosréce és a barátréce is.

Számomra 2006 tele (januárja, februárja és márciusa) is emlékezetes maradt. Különösen hószátyár tél volt! A házhoz tartozó parkolókból egy 25-30 méter hosszú, viszonylag meredek feljáró visz ki az útra. Már nem tudom, hogy akkor milyen kocsim volt, csak azt, hogy tíz centiméteres hó esetén nem tudtam vele fölmenni az útra. Ezért aztán, ha havat jósoltak (ami be is szokott jönni, sőt néha olyan hó is „bejött” amit senki nem jósolt meg előre), egy házsorral lejjebb szoktam leparkolni a kocsit, az erdő szélén és sík talajon.

Napok óta havazott. Nem sokat, csak keveset, de mert éppen csak fagypont alatt volt a hőmérséklet, a hó nem porhó volt, hanem súlyos, önmagába roskadó fajta. A kocsimat ugyancsak napok óta az erdőszélen tudtam csak tartogatni, hiszen minden nap reggel háromnegyed hatkor indultam vele a munkahelyemre, nem engedhettem meg magamnak a hócsapdába jutást. Eközben a ház előtti parkolómra már komoly hómennyiség torlódott, mert a házmester a motoros fűnyírónál alig nagyobb herkentyűjével oda tologatta a havat, ahol nem állt kocsi. Most jut eszembe: lehet hogy ugyanaz a járgány nyáron a fűnyírója, amellyel télen szokta a havat odébbnoszogatni.

Aztán, egy sötét hófelhőbe burkolódzott napon elkezdett úgy havazni, ahogy azt gyerekkorom óta nem láttam. Akkor – valamikor talán a múlt század harmincas éveinek végén, vagy negyvenes éveinek elején – nálunk Baranyában annyi hó volt, hogy Apám ha sízve jött haza a vadászatról, át tudott siklani a legalább másfél méter magas kerítés fölött. A fiatal jonatánalma ültetvényünkben a fák törzsét újságpapírral kellett körülkötözni, hogy a nyulak ne rágják le a kérget. Hát azon a télen (lehet, hogy több olyan is volt) a nyulak a fák ágait rágcsálták meg.

Visszatérve a jelenlegi évszázadba: a pontos dátumot sajnos nem tudom (bár utána lehetne nézni, csak lusta vagyok hozzá), csak arra emlékszem, hogy szombat volt és már március!

Soha ennyi hó nem hullott le egy nap alatt az utolsó fél évszázadban. Zürichben huszonnégy óra leforgása alatt több mint fél méter hó esett. Itt – miután nem vagyunk Zürich középpontjától öt kilométernél messzebb – természetesen ugyanannyi hó esett. Másnap gyönyörű, napfényes vasárnap volt. A kék ég úgy kacsingatott, mintha fogalma se lenne arról, hogy mi is a havazás. Persze, a kék ég nem is szokott havazni.

Nekiláttam a parkolóhelyem letakarításának, amelyen akkor már hetven centiméternél magasabb, önmagába roskadt, nehéz hó feküdt. Először utat kellett törnöm, majd lapátolnom oda, ahova vihettem a havat, mert azt nem helyezhettem el az én helyem mellett jobb- és baloldalon ácsorgó, teljesen behavazott autók mögött.

Nem akarom a kedves Olvasó untatását tovább fokozni, elég az hozzá, hogy reggeltől délig tartott, míg a rengeteg havat lapátonként elhurcoltam. Komolyabb testi munkától már régen elszokottan, szédültem is egy kicsit utána... Nagyon elegem volt a télből!

Ebéd után egy hólapátot megragadva lesétáltam, hogy lássam, mit csinál a kocsim az erdőszélen. Ijesztő látvány fogadott: nem csak én parkoltam ott a kocsit. Egy egész sor autó állt ott olyan szorosan egymás mögött, ahogyan csak parkolni lehet, ha sehol, semmi hó nincs. Csakhogy ezek a kocsik valóságos hófalba voltak beágyazva. A járművek mögött közvetlenül sűrű, áthatolhatatlan bokrok következtek, azok mögött pedig óriási bükkfák, melyeknek ágai a kocsik fölé hajoltak. A kocsikon közel egy méter magas hó! Nem tudom, hogyan jöhetett ez létre, mert szélcsendben havazott. Talán a fák ágairól hullott oda a hó, mert eleinte a viszonylagos meleg miatt ott nem tudott megmaradni. Az óriási, motoros hótakarító gépek pedig az útról nekitolták a havat az ácsorgó kocsiknak, azokat a szó legszorosabb értelmében befalazva.

Csak álltam és bámultam.

Egy sereg hólapáttal fölfegyverzett fiatal szorgoskodott ott a vidék fölszabadításán. Nem tudom, hogy a környező házak lakói voltak-e, vagy valahonnan odavezényelték őket. Ahogy ott álltam döbbenten, többen közülük abbahagyták a munkát és engem néztek. Kiszabadítsuk a kocsit? – Kérdezte az egyik. Hát, ha megtennék...? Arra már nem emlékszem, hogy én ajánlottam-e nekik a munkadíjat, vagy ők mondták-e meg, hogy mennyiért intéznék el az ügyet, csak azt tudom, hogy – mélységesen megbízva bennük – elővettem húsz frankot és előre odaadtam nekik.

Még gyönyörűen sütött a nap, amikor – hólapátot azonban nem elfelejtve – lebandukoltam, hogy lássam, mit csináltak. Tisztességes munkát végeztek, csak a kocsik közül nem bányászták ki a havat, de azt nem is várhattam el tőlük. A hóekék által keményre tömörített havat nagyon nehéz volt onnan úgy kilapátolni, hogy az ember ne ütközzön neki valamelyik kocsinak, azt esetleg összekarcolva. A srácok már nem voltak ott. Fogalmam sem volt arról, hogy hova vitték a havat, mert a kocsik és a bokrok közötti hófal továbbra is állt, amelyen nem lehetett egyszerűen átlapátolni. Nekiálltam a munkának. Nemcsak a napsütés melegített, hanem a levegő is meleg volt. Ezért aztán a fölöttem terjeszkedő ágakról időnként súlyos hótömegek zúdultak a nyakamba. Soká tartott, míg végre meg tudtam moccantani a kocsit, ki tudtam hozni az előttem és mögöttem – még hófalban álló – kocsik közül, és haza tudtam vezetni a most már gyönyörűen letakarított parkolóhelyemre.

A télből ezek után nem csak nagyon, de nagyon-nagyon elegem volt! Tulajdonképpen egész nap nehéz testi munkát végeztem. A mozgás persze nem ártott, sőt! De szívesebben „élveztem” volna másképp a tényleg szép vasárnapot. Dühös voltam a télre, helyesebben a hóra, és elhatároztam, hogy megbosszulom magam. Megkértem kislányomat, aki akkor már – 18 évesen – nagy számítógép zsonglőr volt, hogy keressen ki nekem a világhálón valami szép hókristály képet. Akkoriban én még nem nagyon nyúltam a géphez, mert olyan dolognak tekintettem, ami meghaladja az én múltszázadbeli, értelmi képességemet.

Kereken egy évvel azelőtt fedeztem föl, hogy az élelmiszer üzletekben olyan kókuszdiókat árulnak, amelyek nem hegyesvégűek és nagyjából tojásalakúak, hanem citrancsszerűen lapítottak, és a „szemekkel” szembeni végük szinte teljesen lapos, vagy csupán enyhén domború. Ezek a „lapos fenekek” alkalmasnak látszottak nyakékek faragására, mert hét és fél, nyolc centiméter átmérőjű, alig ívelt körlapokat lehetett kivágni belőlük. Nem mindegyik héj volt elég vastag a faragáshoz. Az ilyenekbe különböző anyagokból süllyesztettem bele az ékítményeket. Ezeket a berakásokat nevezhetnénk akár (enyhén fennhéjázva) intarziának is.

Egy ilyen, berakásos nyakékre gondoltam a hókristállyal kapcsolatban. De múlt az idő és a hókristályos nyakék – a hóval szembeni „bosszúm” – augusztusban készült csak el, mint az ötvenharmadik számú darab, és amely persze a Tél nevet viseli.




Ha valakit az elkészítés részletei is érdekelnének: három miliméter vastag, szép fehér (nem áttetsző!) Plexi lemezt domborítottam magán a már kivágott kókuszfenéken. A Plexiglas márkanév, hivatalos neve poli-metil-metakrilát, rövidítve PMMA. A domborítás pedig őrült egyszerű folyamat: az ember keres (vagy ha nem talál, csinál magának) egy gyűrűt, amelynek belső átmérője a domborító szerszám átmérőjénél – ez esetben a kókusz körlapnál – kétszeres lemezvastagsággal nagyobb. Tehát, ha a kókusz „kupola” átmérője 75 miliméter, a domborítandó lemez vastagsága pedig három, akkor a gyűrű belső átmérője 81 mm legyen, vagy kicsit nagyobb. Ilyen gyűrűt egy lombfűrész segítségével pillanatok alatt lehet csinálni, például egy centiméter vastag, rétegelt falemezből. Ezután levágunk a plexi lemezből, (ez esetben) mondjuk egy 11-szer 11 centiméteres darabot. A kókusz kupolát rátesszük egy (szép sík!) vágódeszkára és a konyhában odakészítjük a főzőlap mellé. Egy nagyobb fazékban vizet is szoktam odakészíteni, ami majd nehezékként szolgál. Ezután két laposfogóval megfogjuk a plexilemez egy-egy, átlósan szembenálló sarkát, és a (persze most már bekapcsolt) főzőlap fölött lassan és óvatosan, hol az egyik, hol a másik oldala felől melegítjük, amíg „gumilágy” nem lesz. Ekkor gyorsan rátesszük a kupolára és a gyűrűvel rányomjuk. Hogy ne kelljen ott addig ácsorogni, a gyűrűt erősen lenyomva, amíg a plexi kellőképpen le nem hűl, rátesszük a nehezéknek odakészített edényt.

Ennyi az egész! Csak arra kell vigyázni, hogy ne melegítsük túl a plexit. Rendszerint öntött plexivel van dolgunk, amelynek a polimerizációs foka olyan magas, hogy már nem tekinthető valódi termoplasztikus, azaz hőre lágyuló anyagnak. Egy bizonyos fokig lágyulgat ugyan melegítve, de nem olvasztható föl. Tehát, ha túlmelegítjük, elkezd belülről fölforrni és kis hólyagok keletkeznek a belsejében. Az ellenkező eset, hogy ha a melegítés nem elegendő a sikeres domborításhoz, egyáltalán nem baj. A folyamatot, újra melegítve, többször is meg lehet ismételni.

A domborítás után „már csak” ki kellett vágnom a hókristályt, aztán a hókristály férőhelyét a kókuszhéjból, a kettőt egymásba illesztenem és összeragasztanom. Ezután a simára reszelés, csiszolás és fényesítés következett, és végre a kezemben tarthattam 2006 márciusának megbosszult és ékszerré vált havát.



Zollikerberg, 2016. II. 5.


 

Kapcsolódó írásaink:




19 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page