top of page

Gyimóthy Gábor: Féltsük-e a nyelvet? Egy hajdani nem közölt válaszom...





Valamikor 2019. augusztus vége felé küldhettem el alábbi írásomat egy cikkre reagálva. Természetesen nem kaptam választ, talán mert az eredeti cikk írója ahhoz a balliberális körhöz tartozik, amely nagy örömmel látja a nyelv „internacionalizációját", azaz elnemzetközüliesülését, ami alapfeltétele a nemzet szétbomlásának...






Kedves Élet és Tudomány! Igen tisztelt Gy. E. úr! Az ez évi 34. számban megjelent Nyelv és Élet rovat elolvasása után támadt néhány gondolatom azzal kapcsolatban, hogy jó-e, ha nem féltjük az anyanyelvünket. Sajnos nem állt módomban Móra Ferenc írásait megismerni. Valahogy elkerülték gyerekkoromat. Nagyon szerethette a magyar nyelvet, mint ahogy én is nagyon szeretem, főleg azóta (1956 óta), hogy külföldön élek.

Meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy valószínűleg nem szeretném ennyire az anyanyelvemet, ha Magyarországon maradtam volna és nem tanultam volna féltucat idegen nyelvet. És abban mindenképpen biztos vagyok, hogy nem érezném annyira fájdalmasan a mai, magyar nyelvpusztulást, mint ahogy innen érzem, kívülről rálátva.

Ha Móra Ferenc ma élne, valószínűleg ezt írná: ...mentsük, védjük, tisztogassuk a nyelvet, de főleg nagyon, nagyon féltsük! Ma egészen más időket élünk, mint amilyenek Móra idejében voltak. Lehet hogy akkor úgy tűnt, hogy „addig, amíg nemzet van, a nyelv is elpusztíthatatlan". Ma nem csak úgy tűnik, hanem szinte ordít a felismerés, hogy addig, amíg nyelv van, addig elpusztíthatatlan a nemzet. De csak addig! És meddig lesz még nyelv? Magyar nyelv? Politikai kérdés lenne és más lapra tartozik, hogy jó-e, ha marad a nemzet. Szerintem jó lenne ha maradna, de ez már tényleg más lap. Természetes, hogy a nyelvek változnak, hiszen változik a világ és mi is változunk benne, de húsból és vérből való lényegünk szerencsére nem változik. Sajnos a mai nyelvváltozás olyan rohamos, hogy nem tartom túlzásnak nyelvpusztulásról beszélni. Mit éreznének ma egykori nyelvújítóink, mit érezne Kosztolányi olyan szavakat hallva, mint sztrók, spré, lízing, hidratáló formula, lájkolás és még sok hasonlót? Vajon mit szólna Móra Ferenc, ha hallaná a szinte teljesen szalonképessé vált, elképesztően trágár szóhasználatot? Merne-e még arra biztatni, hogy ne féltsük a nyelvet?

Az írás föltalálása után, és főleg amikor a könyvnyomtatás elterjedt, a nyelv rögzítődött, ami nagyon jó és előnyös volt, hiszen a gondolat- és eszmecsere lehetősége nem csak nagy távolságok esetén fontos, hanem akkor is – noha akkor csak egyirányú –, ha nagy időközök választanak el bennünket azoktól, akiknek gondolataira kíváncsiak vagyunk. Ez működött a magyarban legalább ötszáz éven át (szándékosan nem akarok visszanyúlni a Halotti beszédig, pedig nagy túlzás még az sem lenne). Most viszont, ha a nyelvváltozás ilyen irammal halad tovább, még ötven év, azaz még két nemzedék és utána egy Arany-verset le kell majd fordítani az akkori „magyarra", hogy érthetővé váljék.

A nyelv lényegének nem szabadna változnia. Ha a -ban, -ben mást jelent, mint a -ba, -be, akkor az n-hangot nem lehet lustaságból elhagyni és utána jóváhagyni. Találkoztam a mai Magyarországról jött, szakmailag jól képzett, negyven év körüli emberekkel, akik még csak nem is hallottak arról, hogy léteznek ikesigék, és hogy azokra részben más szabályok érvényesek, mint más igékre...

Emellett a szókincs kicserélődése rohamosan zajlik. Ki mond ma még lehetőséget opció helyett, fényképet fotó helyett, tájékoztatást információ helyett, tétovázást hezitálás helyett, minősítő versenyt kvalifikációs helyett, összpontosítást koncentrálás vagy fókuszálás helyett, virágport pollen helyett, magánosítást privatizáció helyett, hangversenyt koncert helyett, ünnepélyt fesztivál helyett, régészt archeológus helyett, tömegvonzást gravitáció helyett, világegyetemet univerzum helyett, szívszélhűdést infarktus helyett, kiürítést evakuálás helyett, hagyományost tradicionális helyett, jelképest emblematikus helyett, vagy ibolyántúli sugárzást úvé-sugárzás helyett? Sajnos úgyszólván senki. És ezt a fölsorolást még nagyon hosszan folytathatnám!

Még hogy a nyelv kidobja magából, ami nem belevaló?! Lehet, hogy ez így volt Móra idejében, mert akkor nyilván sokan, vagy legalábbis elegen foglalkoztak nyelvápolással és súlyt helyeztek a nyelvoktatásra. Mi volt az a nem odavaló, amit a nyelvünk az utóbbi harminc évben kidobott? Egyetlen példát sem találtam. Az ellenkezője történik: a nem odavaló dobja ki magyar szókincsünk szavait. Ez ellen csak tudatos és szigorú nyelvoktatással lehetne valamit tenni, mert anélkül az emberek észre sem veszik, hogy már csak félig beszélnek magyarul. Ám ez csak akkor történik meg, ha féltjük a nyelvet, nagyon féltjük!

Volt idő a háború után, amikor bizony vigyáztak ilyesmire. Iparitanuló koromban szigorúan ügyeltek arra, hogy az eszközök németből átvett – és addig szorgalmasan használt – nevét magyarul mondjuk. Például a sublerből tolómérce lett, a colstokból mérőléc, stb. Gyerekfejjel nem fogtuk föl, hogy miért kell egy rövid szót, hosszabbal fölváltani, és hogy az mennyire fontos. A sportban a vízipóló vízilabda lett, vívásban az asszó csörte lett, a dzsúdó (ami egyébként japánul, helyesen kiejtve judo lenne) cselgáncs lett, és így tovább. Ma már megint csak asszót és dzsúdót hallok... Végül, visszatérve Móra szavaira: Miért kellene mentenünk, védenünk és tisztogatnunk a nyelvünket, ha nem kell féltenünk? Féltenünk kell, mert sajnos nem öngyógyuló, öntisztuló, önvédő és „önelintéző" valami! Még csak nem is olyasmi, ami önmagától változik. Mi változtatjuk, akik beszéljük, vagy írjuk, és ha nem ügyelünk nagyon arra, hogy milyen változtatásokat engedünk meg magunknak, nem teszünk jó szolgálatot az anyanyelvünknek. Tiszteletteljes üdvözlettel: Gyimóthy Gábor, Zollikerberg (Svájc)



 

Kapcsolódó írásaink:




102 megtekintés

Comments


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page