Gyimóthy Gábor: Kis unokám viselt dolgai I.

Talán nagyon sokan följegyzik csemetéik, unokáik mondásait, többé-kevésbé jópofa cselekedeteit, de talán ugyanolyan sokan vannak, akiknek eszébe sem jut azzal a nyilvánosságot untatni. Valószínűleg éppen azért, mert akinek gyereke, unokája van, nyilván átéli mindazt a jópofaságot, amit ők is átéltek, tehát nincs szükségük ugyanazt másoktól is hallani, pláne olvasni. Nekem mégis eszembe jutott, hogy ezt közreadjam, mert nem untatásnak szánom. Helyesebben, az az érzésem, hogy néhány részlet szórakoztató is lehet. A gyerekszáj és a gyerekek leleményessége kimeríthetetlen, ezért nagyon valószínűtlen, hogy minden szülő és minden nagyszülő pontosan ugyanazokat a jó „beköpéseket”, vagy „hőstetteket” ismeri. A cím után odabiggyesztettem egy római egyest, mert itt csak nagyon röviden fogok bele a dologba és ezért könnyen elképzelhető, hogy folytatásos kalandról lesz szó, ami azonban most még nem biztos, sőt, mondhatom, hogy egyelőre nem is tervezek folytatást.

Ennek az írásnak talán haszna is lesz azok számára, akik külföldön nevelik gyerekeiket, de szeretnék, hogy a gyerek tisztességesen megtanulja anya-, vagy apanyelvét, különösen pedig, ha mindkét szülő azt a nyelvet beszéli, amely otthonukban idegen. A dolog nem egyszerű, és sokszor láttam azt a szomorú példát, hogy a szülők megtanították ugyan a gyereket, vagy gyerekeiket az anyanyelvre, de aztán nem törődtek vele.

Mi történik a külföldön élőkkel? Úgy-ahogy megtanulják az idegen nyelvet, de ha összejönnek ismerőseikkel, a saját nyelvükbe – kényelemből – itt-ott már idegen szavakat is belekevernek, hiszen tudják, hogy az ugyanott élők azokat a szavakat, kifejezéseket ugyanúgy ismerik.

Ez történik a gyerekekkel is, mert lehetetlen megakadályozni, hogy a gyerek ne kevergesse a nyelveket. Ez akkor válik világossá (és súlyossá), amikor a gyerek az óvodába, majd az iskolába kerül. Ha ez ellen a szülők nem tesznek semmit tudatosan, elvész mindaz, amit a gyerek eleinte „ingyen” megtanult. Ugyanis a gyerek keverten fogja beszélni a nyelvet, ami egyáltalán nem zavarja addig, amíg otthon van, azaz az idegenben. De ha aztán elmegy Magyarországra – mert hát itt most a magyar nyelvről van szó –, minél „felnőttebb”, annál inkább fogja szégyellni, hogy dadogva, akadozva, szavakat keresgélve tud csak beszélni, mert hiszen tudja, hogy ott a belekevergetett idegen szavakat nem értik meg. Így aztán szép lassan leszokik arról, hogy megpróbáljon magyarul társalogni, és egy idő után már nem is nagyon lesz képes arra, hogy valamelyest magyarul beszéljen. Ez a dolgok szomorú menete, mondhatnám a „menetrend szerinti” menete, ha nem teszünk ellene semmit.

Csakhogy ellene tenni fáradságos, sok időbe kerül és csak úgy működik, hogy ha erős szándék, sőt, mondjuk ki: megrögzött elszántság áll mögötte. Mi a haszon belőle? Csupán annyi, hogyha aztán a már felnőtt gyerek eljut Magyarországra – akár mint nyaraló, vagy esetleg mint munkavállaló –, egy kicsit otthon érzi magát abban az országban. Érdemes ezen fáradozni? Talán igen, talán nem. Lesznek, akik nagyon hálásak lesznek érte, lesznek akik fütyülnek rá. Az már nem a mi dolgunk. Mi megtettük a magunkét (ha megtettük!), amit aztán a felnőtt gyerek kezd vele, az az ő dolga.

Kis unokám már a második nemzedéke a „külföldön születetteknek”. Lányomnál sikerült elérnünk, hogy ha magyarul beszél, ne kelljen keresgélnie a szavakat. Hogy ez unokámnál is sikerül-e majd, azt nem tudom, és valószínűtlen, hogy élek még, amikor láthatnám a sikert (vagy a sikertelenséget). Nála jóval nehezebb a helyzet, mert csak az anyukája magyar, és mert talán nem fog mögötte állni egy olyan „idegfűrész alak” (mint én), aki tűzzel-vassal keresztülviszi az anyanyelv diadalát...

Mielőtt kis unokámra térnék, lányommal kezdem, nagyon röviden, előzetesként, mert hát lányom a kis unokám „előzetese”.

Andrea lányom mondásai

Minden szülő büszke a saját csemetéjére, és a gyerek csodálatos „beköpéseit” a világ legcsodálatosabbjainak tartja. Én ezt nem gondolom (vagy, ha mégis így gondolnám, nem árulom el), viszont szorgalmasan följegyeztem, ha nem is az összes arra érdemeset, de a legtöbbet.

Az első följegyzés 1989 december közepére utal, amikor Andi két-három nap híján két éves volt. Úgy látszik, akkor kaptam észbe, hogy föl kellene írni, amiket mond, mert különben minden feledésbe merül, mint mindaz a szórakoztató mondás, amely eddig az életkorig már elhangzott. Az utolsó dátum 2000 július 15., amikor Andi már tizenkét és fél éves volt.

A följegyzések vezérszavasan, távirati stílusban történtek, mások számára gyakran élvezhetetlenek, mert érthetetlenek. Sőt, néha én is töröm a fejem a rögtönzötten fölírt, néhány szó megfejtésén. Hogy most olvasható formára pofozom a szöveget, annak csak egyik oka, hogy szeretek az emlékeimben turkálni. A másik – és ez a fő ok –, Andi szórakoztatásának célja. Talán kicsit döcögőssé teszi az olvasást, hogy minden esetben odaírom az esemény pontos, vagy hozzávetőleges időpontját. Nem azért teszem, hogy lehetővé tegyem egy esetleges lélekbúvár számára (aki elfelejtette fölírni saját gyerekének mondásait) a szöveg pontos tanulmányozását, és utána egy tanulmány megírását, hanem egyrészt azért, mert a dátumok a rögtönözve fölírt jegyzetekben már amúgy is szerepelnek. Másrészt, mert ezek számomra olyanok, mint az egyes időpontokban leszúrt cövekek, amelyekbe belekapaszkodhatok és körülnézhetek további emlékeim fölelevenítése céljából.

Tehát:

Andi születésekor Kilchbergben laktunk, a zürichi tó „bal” partján. Ez a nyugati part, és azért nevezhető bal partnak, mert a tóból kifolyó Limmat bal partjává válik, amikor a víz már nem tó, hanem folyócska. Ez a folyócska átfolyik Zürichen, amint elhagyja a tavat.

1989. december közepén (Andi nem egészen két éves). Egy szép napon, Ági – Andi anyukája – lesétált a csemetével a tópartra, ahol az egyéb látnivalók között van egy hatalmas vándorkő, amit a jégkorszak egyik óriási gleccsere görgetett oda, mielőtt elolvadt. (Németül: Findling, ami azonban lelencet is jelent.) Azt mondja Ági: Nézd, mekkora kő! Mire a kis vakarcs aszongya: Az nem kő, hanem szikla!

Két hónappal később, 1990 február végén Andi engem is kioktatott, helyesebben kijavított. Mentünk le a tópartra, Andi a nyakamban ült. Ahogy elmentünk egy ház kertje mellett, rámutattam egy forsythia bokorra (magyarul aranyág, vagy aranyvessző, a világért sem aranyeső, mert az egészen más!), amely tavaszi kirobbanására készült. Mondom: Nézd már, hogy hogy’ rügyezik ez a bokor. Aszongya Andi: Az nem rügy, hanem bimbó! És igaza volt. Akkor néztem csak meg jobban, hogy milyen bokorra mutattam. Az aranyág (sokan egyszerűen forzíciának szólítják) tulajdonsága, hogy előbb virágzik, aztán leveledzik. A bimbók némelyikében már látszott a sárga szirom, csak jobban oda kellett volna figyelnem.

Ez is valamikor 1990 februárjában történt. Az erdőben sétáltunk, és az orrunk előtt egy kis mini-forgószél száraz faleveleket kavart föl. Andi: Nézd, kergelingőznek! Még versbe is szedtem:

Andika szótalálmányai I.

Vasárnapi séta közben

Forgószellő kerekedett,

S előttünk az úton, szépen

Két falevél fogócskázott,

Kergelingőzött a szélben.

Ez meg valamikor 1990 decemberében esett meg. Mentünk az autópályán Bázel felé, és a Feldschlösschen sörgyár mellett elhaladva, mutattuk Andinak az épületet: Nézd, ez egy gyár, de úgy építették, hogy kastélynak is lehetne nézni. (A Feldschlösschent mezei kastélyocskára lehetne lefordítani.) Erre Andi: Akkor ez egy gyárkastély!

Ebből is született versike:

Andika szótalálmányai II.

Úton Bázel felé

Nem messze az úttól áll egy

Kastélyocskaszerű gyár.

Mindenkinek föltűnik,

Aki éppen arra jár.

Felirata messze kéklik

– Főleg, ha sötét az éj –.

Andi szerint nem csak gyár ez,

Hanem inkább gyárkastély.

Ennyi egyelőre elég Andi lányom bemutatására. Talán, ha lesz ennek a történetnek folytatása, azt is Andi bemondásaival fogom kezdeni. Anyag van elég. A följegyzés 30 oldal hosszú.

Unokám, Leon 2015 január közepén született. A papája török, de már itt született Svájcban, ahol Andi lányom is. Vejem öccsét Attilának hívják, ezért Leon második neve Attila. Ezt a nevet nem használjuk, aminek örülök, mert utálom, hogy az Attilát nem Atillának írják, mint ahogy azt a világ legjózanabb, azaz a magyar írásmód szerint írni kellene. Akkor már inkább legyen a gyerek Leon. Amikor elkezdtem beköpéseit és „viselt dolgait” fölírni, két hónap híján már három éves volt. Ennek nem a lustaságom volt az oka, hanem az, hogy a gyerek kereken egy évvel később kezdett beszélni, mint Andi lányom. Ez viszont nem szellemi elmaradottságot jelentett, hanem – mint köztudomású – a többnyelvű családokban a gyerekek általában később kezdenek beszélni, ami egyáltalán nem csoda. Az apukája törökül szólt hozzá; ha a szülei egymás között beszéltek, akkor az svicerdücsül zajlott; ha bekapcsolták a tévét, akkor azon a gyerek németet, vagy angolt hallott. Mi pedig, Andi, Ági és én magyarul szóltunk hozzá...

Íme a följegyzések, utólag hozzájuk fűzött megjegyzésekkel:

Megetettem a gyereket pirítóssal és paradicsommal. Mondom, most adok neked egy kis vizecskét, mert biztos szomjas leszel. Igaz? Aszongya: „Nem nagyon igaz, csak egy picit igaz.” (2017 XI. 17.) Már akkor rendkívül ragaszkodott a helyzetek pontos leírásához (mint Andi lányom annak idején, a sziklával és a bimbóval).

Nappal nem szabad neki cuclit a szájába venni, csak este, lefekvéskor. Persze néha szopogatja az ujját. Azt mondja neki Andi: Ne vedd az ujjadat a szádba! Próbáld megérteni, hogy az rosszat tesz a fogadnak. Aszongya a gyerek: „Jó. Próbálom megérteni.” (2017. XII. 7.)

Néztünk valamit a számítógép képernyőjén. Beállítottam valami magyarul beszélő filmecskét Leonkának, de túl halkan szólt. Aszongya a picike: „Ide egy kis hangot kérek!”

Állítólag ezt én szoktam mondani, de tőlem ezt talán hetekkel azelőtt hallhatta és legföljebb egy-kétszer. (2017 XI. 21.) Már akkor teljesen „felnőttesen” beszélt.

Leonka legújabb „húzása” (2018. II. 10.): Fölmászott az író- (és dolgozó-) asztalom előtti ülőkére, mert az asztalon mindenféle szerszám hever, amelyekkel nagyon szeret játszani. Pár perccel előtte odatettem az üres kávéscsészémet, eléggé az asztallap szélére. Azt mondja Ági Leonkának: „Légy szíves, told beljebb azt a csészét, mert le fogod verni”. Leonka azonnal beljebb tolta (nem szokott mindig azonnal szót fogadni). Néhány perccel később lemászott az ülőkéről, a csészét visszahúzta az asztal szélére, és ott kicsit elforgatta, hogy a füle ugyanúgy álljon, ahogy előtte volt...! Volt valamikor egy tévéfilm sorozat: Monk. Azt hiszem Magyarországon is futott, Flúgos nyomozó címen. A fönti eset Monkra emlékeztetett. Mindegyikünkben van egy kis Monk. Vagy csak Leonkában?

Tegnap (2018. II. 15-én), hosszú idő után újra meséltem Leonkának. Talán egy évvel ezelőtt volt egy rövid korszaka, amikor eltűrte, hogy boszorkányos vagy sárkányos meséket mondjunk néha neki, de soha nem volt túlzottan oda a mesélésért. Tegnap aztán – talán mert közben kisollóval egy papírból cafatkákat vagdosott le – hagyta, hogy meséljek. Sárkányos meséket rendelt. Meséltem neki egy hétfejű sárkányról, amelyik lopta az erdőhöz közeli falu lakóinak krumpliját. Ezért a falusiak nagy vermet ástak, amibe aztán a sárkány beleesett. Kérte a következő mesét, de úgy, hogy ott ne essen a sárkány a verembe. Na jó! gondoltam, ha rokonszenvez a sárkánnyal, akkor a következő mesében a gonosz falusiak fognak beleesni a saját maguk által ásott verembe. Nagy vermet ástak, de a ravasz sárkány ott ólálkodott a közelben és megleste őket. Aztán el is ment az erdőből, mert nem szerette, hogy vadásznak rá. A falusiak meg hiába várták, hogy a verembe essen, arra se járt. Nosza, bementek az erdőbe megnézni, hogy nem döglött-e meg közben, ám sehol se találták. Minden jel arra mutatott, hogy elköltözött az erdőből. Ennek a falu népe úgy megörült, hogy az emberek még az erdőben tök részegre itták magukat, és hazafelé menet nem gondoltak arra, hogy a legegyenesebb út a nagy verem fölött vezet el. Mind beleestek.

A következő mesénél Leonka már azt is előírta, hogy senki se essen, semmilyen verembe ... Nem szereti, ha egy mesében bárkinek is valami baja esik. Ma egy egész sor olyan sárkányos mesét kellett kitalálnom, amelyekben a sárkányt valamilyen jótéteményre kérik, amit az aztán becsületesen teljesít is. A legjobb, hogy megrendeli előre, hogy a mese hányfejű sárkányról szóljon. Egy-, három-, vagy hétfejű sárkányok a menők!

Van egy olasz füstöltsajt féle (Murgella), amit egy átlátszó polipropilén dobozban árulnak. Nyolc, nagyobb dió méretű gombóc van benne. Tegnap a dobozban volt még két gombóc, valamikor megettem. Leonka este fölfedezte az üres dobozt és azt állította, hogy a nagypapa sutyiba (suttyomban) megette a sajtot. Talán dédnagymamájától tanulta a szót. (2018. II. 27.) Utólagos megjegyzés: ezt a sajtot azóta is „sutyi-sajtnak” nevezzük, de ma már nem polipropilén dobozban árulják. Viszont a dobozokat nem dobtam el. Most van vagy 150 dobozunk, amelyekkel nagyszerűen lehet játszani.

Leonkának néha ijesztő dolgai vannak. Ha valamit csinál, annyira öszpontosít rá, hogy hiába szól hozzá az ember, mintha a falnak beszélne. A megdöbbentő, hogy közben mindenre figyel, ami körülötte történik, csak nem látszik rajta. Tegnap megint olyasmit csinált, amitől elképedtem, és szinte csak úgy tudom magyarázni, hogy gondolatolvasó! Két-háromszor fordult elő, hogy ha reggel vettem be gyógyszert, akkor azt ő rakta a számba. (Mindent ő akar csinálni. Tegnap szavazni mentünk, és Ági magával hozta a picit: ő dobta be a szavazó cédulákat az urnába.) Délben a szobában játszott, én meg kimentem a konyhába, hogy bevegyem azt a gyógyszert, amelyet délben szoktam. Ezt még sosem látta, és nem is tudta, hogy délben is beveszek egy kis, lencseméretű tablettát. Még ki sem értem a konyhába, amikor már szaladt utánam kiabálva, hogy: „Én teszem a szádba!” Hogy ezt miből találta ki, arra egyszerűen nincs magyarázat. Nem szóltam neki, mert elmerülten játszott. Tehát még csak azt sem mondtam neki, hogy kimegyek a konyhába, hát még, hogy miért megyek oda. (2018. III. 5.)

Erről jut eszembe: Talán fél éve történt, amikor két és fél éves volt. Nagyon kemény ülőkén ülök, ha faragok. Szeretem, mert néha csúszkálok rajta, főleg lombfűrészelés közben, nem lenne jó, ha tapadna a felülete. Persze az se jó, ha egy tapadós nadrágban ülök rajta. Ez akkor fordult elő először. Fogtam egy olyan, ujjnyi vékony valamit, amit kemény ülőkéjű székekre szoktak erősíteni (az is székről szakadt le), és arra ültem. Ilyen még nem volt, tehát Leonka sem láthatta. Nem tudom, hogy figyelte-e, hogy hogy’ szoktam ülni az ülőkén, de tény, hogy azonnal fölfedezte alattam azt a vékony, nem párnaszerű anyagot. Szó nélkül odajött, fölkeltett, levette az ülőkéről, és hozott helyette egy vastag díszpárnát, ráültetett, és csak annyit mondott: „Ez jobb!”

Tudtommal senkinek nincs a családban ilyen ülőkéje, de ha lenne, se tenne rá díszpárnát (amit egyébként sem szoktak ráüléssel megalázni). Tehát nem tudom másképp magyarázni, minthogy két és fél éves fejjel elgondolkozott azon, hogy miért ül valaki valami ruhaanyagon, amit külön az ülőkéjére tesz. És miután úgy gondolta, nyilván azért hogy puhábban üljön, odahozott egy jóval vastagabb párnát ... (2018. III. 9.)

Ha egy hároméves gyerek meseszöveget hall, akkor egy halom szónak nem ismeri a jelentését. Ha ezeket a szavakat elég gyakran hallja, és azt lehetőleg többféle összefüggésben, szép lassan kialakul benne a fogalom, amelyet az eredetileg ismeretlen szavak fednek. Ugyanez történik velünk, ha egy idegen nyelvű könyvet olvasunk, aránylag kezdetleges nyelvtudással, hacsak nem használunk szótárt. A szótár használatával a fogalomalkotás, vagy a szavak jelentésének fölismerése erősen lerövidíthető. Kérdés azonban, hogy ugyanakkor mennyire hosszabbodik meg, vagy válik kényelmetlenné az olvasás? Nyelvtudásunk fokától függ, hogy a tanulás sebességét melyik módszer növeli gyorsabban.

Leonka újabban eltűri, hogy képes mesekönyvből olvassak föl neki. Hogy a szavak hamarabb váljanak számára érthetővé, eljátszom neki azt, amit a szó jelent. Például, ha a szövegben előfordul a biceg, megperdül, illeg-billeg, homlokát ráncolja, torkát köszörüli, stb., megmutatom neki, hogy mi, micsoda. Ez körülbelül megfelel annak, mint amikor szótárazva olvasunk, csak a mese hallgatójának sokkal kevésbé kényelmetlen. Amire azonban nem számítottam: Leonka gyakran ugyanazt a mesét szeretné hallani. Ez eddig normális. De sajnos minden esetben el is játszatja velem mindazt, amit az első olvasáskor már megmutattam neki... (2018. III. 12.)

Azt mondja tegnapelőtt: „Ha valaki ellopja a pomfrittomat, akkorát ütök rá a lábammal, mint egy Argentinoszaurusz!” Ugyanis a városban voltak, ahol pomfrittot evett. Az Argentinoszauruszt pedig filmen látta, amint az (a 75 tonnájával) a két mellső lábával rádobbantott egy ragadozó Mapuszauruszra és agyontaposta. (2018. IV. 22.)

Tegnap papírrepülőket dobáltunk. Egyszercsak azt mondja: „Lupingot csinált”. A repülő egyrészt nem csinált lupingot, másrészt, ezt a szót tőlem nem tanulhatta, mert nem használom. Kiderült, hogy Ágitól tanulta (meg fogom kérdezni Ágit, tudja-e, mi a luping?) Aztán az őslénytani könyveket lapozgattuk, amit már régen nem csináltunk. Van vagy nyolc ilyen könyvem, tele félmilió (írjuk így, egy l-lel, ha már így ejtjük!), kimondhatatlan nevű ősállattal. Viszont néhányat már „kisgyerek kora óta” ismer, például a Sztegoszauruszt, vagy a Triceratopszot. Ha rálapozunk valamelyikre, azt szoktam mondani: Na itt egy régi ismerősünk! Ilyenkor vigyorogva mondja az állat nevét. Tegnap az egyik képen őskori tájat láttunk, amelyen különböző emlősállatok voltak, többek között egy őzszerű valami. Aszongya: „Na itt egy régi ismerősünk: a Bambi!” Közel egy éve ismeri a Bambi-trükkfilmet. (2018. IV. 27.)

Tegnapelőtt fölfedeztem az egyik fiókomban két óriási, préselt és szárított platánfa levelet. Olyan nagyok, hogy két kezem terpesztett ujjaival is csak félig tudnám letakarni. A kisöreg ott settenkedett körülöttem. Betoltam a fiókot, és eszembe jutott, hogy ősszel együtt préseltem le vele egy csomó szép levelet (főleg magyar-tölgy leveleket). Kis keresés után megtaláltuk (három-négy helyen vannak szép, préselt leveleim, csak már lassan elfelejtem, hogy hol vannak). Kirakosgattuk a leveleket a díványra. Nagyon tetszettek neki. Amikor már az egész díványt betakarták a levelek, megszólal a pici: „Most hozom a főnököt”. Kiderült, hogy a nagy platánlevelet hívja főnöknek. Már az is furcsa, hogy ismeri a főnök szót és fogalmat.

Az üzletekben hosszú szünet után újra megjelentek a kamaszkókuszok. (Így nevezem a félérett, csak a kókuszvíz ivására szánt kókuszokat.) Néhány napja vettem egyet, és amikor letisztítottam, a kicsi ki akarta fúrni. Adtam neki egy vékony fúrót, amivel megtanulta, hogy nem mindegy, melyik irányban forgatja a fúrót. Egyre nagyobb lukakat akart fúrni. Elmentem a sikattyúért, hogy abba foghassuk a nagyobb fúrókat. Másnap elkezd beszélni a sikattyúról. Eleinte nem értettem a rossz kiejtése miatt, ráadásul el se tudtam képzelni, hogy egyszeri hallás után megtanulta ezt a szót. Kiderült, hogy két sikattyút kér, hogy azok „harcolhassanak” egymás ellen... Tegnap aszongya: „Nagypapa, te mér’ vagy öreg?” Hát most mondjam neki, hogy ez: Jó kérdés? (2018. V. 5.)

Talán három hete történt. Nagyon szereti nézni a Tom és Jerry filmeket. Én nem szeretem, ha nézi, mert egyrészt túl fiatal hozzá, hogy a villámgyorsan zajló eseményeket követni tudja, főleg azért, mert gyakran olyan események, amelyekhez szinte felnőttek ismeretei és tapasztalatai kellenek. Másrészt, mert a számítógépen nem találok magyarnyelvű változatokat.

Az egyik filmen egy pezsgősüveg fekszik az asztalon, aminek a dugóját kirántja a kis egér, mire a hátrafelé kiáramló pezsgő előreröpíti a palackot, és az (persze) fejen találja Tom-macskát. Az egész jelenet szinte csak tizedmásodpercekig tart. Megszólal a kicsi: „Rakéta!”

Azt sem tudom, honnan ismeri a rakéta fogalmát, de hogy villámgyorsan fölismerte, hogy a pezsgősüveg tulajdonképpen rakétaként működött, egészen elképesztő!

Tudjuk, hogy a szüleink génjeiből kapunk örökletes anyagot, de volt egy tudós (még mielőtt ismerték volna a géneket), aki azt állította, hogy az is az örökletes anyagnak egy része, amit a szülők az életük folyamán szereztek meg, legyenek azok akár testi, akár szellemi tulajdonságok. Tehát ha az apa vagy az anya már „nagymenő” magasugró, amikor a gyerek megszületik, a csemete nem csak azt örökli, amit örökölt volna, ha a szülei nem lettek volna magasugrók, hanem már abból is valamit, amit a nyilván gyakori edzéssel megszereztek. Ha jól tudom Lamarque-nak hívták a jóembert és az elméletét – amit még ma is minden menő tudós hülyeségnek tart – lamarkizmusnak. Nem vagyok benne biztos, hogy az elméletében nincs-e valami igazság... (2018. V. 7.)

A bogaras könyveket már nagyon régen nem nézegettük, talán márciusban volt utoljára a kezünkben. Tegnap kertészkedtek Andival, és fölfedeztek egy bogarat. A kisöreg fölvilágosította Andit, hogy az egy prémesbogár. Nem hittem volna, hogy azt a jellegtelen kis bogarat megjegyezte magának ennyi idő után. A „híres” bogarakat mind jól ismeri (szarvasbogár, cserebogár, katicabogár, ganéjtúró, krumplibogár, havasi cincér, bodobács, bőrfutrinka, stb.). Egyszer meg volt botránkozva, amikor Ágival nézték a bogaras könyveket, és Ági a krumplibogarat (a könyvből olvasva a nevét) burgonya bogárnak nevezte. Ő azt szigorúan krumplibogár néven ismerte. (2018. VI. 23.)

Még nem tudja az r-betűt mondani, de néha két kezére támasztja az állát és berreg: brrrrrrrr. Ilyenkor gyönyörű r-eket ropogtat. Mondom neki tegnap: most csináld ezt a berregést és a végén mond azt, hogy répa, így: brrrrrrrrrrrépa. Aszongya: „Brrrrrrrrrrrrrr-jépa”. Többszöri próbálkozásra sem sikerült kicsalni belőle a különben gyönyörűen hangzó r-t. (2018. VIII. 11.) Utólagos megjegyzés: rájöttem, hogy nem is lesz ebből a berregésből r, mert az ajkával csinálja, nem a nyelvével. (Én egyébként tízéves koromig raccsoltam.)

A konyhába sajnos szeretnek berepülni a muslincák, ahonnan nem hogy kimennének, de képesek nekiállni szaporodni! (Van egy mondás, mely szerint az az optimista, aki azt hiszi, hogy a légy azért röpköd a szobában, mert a kijáratot keresi...) Igaz, hogy a konyhában mindig van egy csomó, különböző gyümölcs, amelyek nagy része érlelődik. De érett gyümölcsöt se teszek be a jégszekrénybe, mert az gyümölcskínzás, és mert nem szeretem a hideg gyümölcsöt. Tehát csapkodom a szerencsétlen muslincákat (amelyeknek házon kívül a hajuk szálát se görbíteném), mert egyszer, amikor nyáron három napig nem csapkodtam, egész felhő keletkezett belőlük a konyhában. Még levegőt is alig lehetett venni tőlük.

Leonka ezt rossz szemmel nézi, és már többször megemlítette, hogy bezzeg Nagymamuci (Ági) nem csapkodja őket (persze, mert nála alig van egy-kettő, hiszen Ági mindent a jégszekrénybe száműz). Ma azzal állított be Leonka, hogy a muslinca is, és a szúnyog is azért jön be, mert éhes. Mondom neki, nem bánom, de a szúnyog az én véremet szívja, és azt még akkor is agyonvágom, ha kint találkozom vele. Kicsit gondolkozott, aztán azt mondta: „Csinálj egy édes levet, de pirosat, mint a véred, akkor a szúnyog azt eszi, és utána odamegy hozzád és ad egy puszit.” (Hát én megtenném, de nem hiszem, hogy a szúnyog is benne lenne a játékban, pedig még a pusziról is lemondanék...) Szóval Leonka nem csak a muslincákat, de még a szúnyogokat is megmentené az agyoncsapás elől! Valahonnan budhista vér keveredett belé? (2018. VIII. 29.)

Ma megint dinoszauruszos filmeket néztünk, amiket talán egy fél éve vettem föl neki. Az egyik jelenetben négy Daszpletoszaurusz végez ki egy Kazmoszauruszt és aztán marakodnak a koncon. Azt mondja Leonka: „Azon vitatkoznak, hogy melyik kapja a legfinomabb husit”. Mondom: Ezt honnan tudod? Aszongya: „Ezt már akkor tudtam, amikor bébi voltam, mert okos az agyam a fejemben”.

Namost, ehhez néhány megjegyzést kell fűznöm. Igaz, hogy ezeket a filmeket nem először néztük meg, de – miután német a magyarázó szöveg – néha elmondom, hogy mi az érdekes a jelenetben, és pontosan tudom, hogy mi az, amit már magyaráztam neki, és mi az, amit nem. Ezt a jelenetet még sosem kommentáltam, tehát a magyarázatot ő találta ki. A másik dolog pedig az, hogy talán két órával a film megnézése előtt magyaráztam meg neki, hogy mi az agy, mert gyanítottam, hogy nem tudja. Mondom, az van a fejünkben, azzal gondolkozunk. Ő ezt nemcsak megértette, hanem megjegyezte, és két órával később már alkalmazta is. (És akkor lekicsinylően mondja, hogy ezt ő már akkor tudta, amikor bébi volt...)

Aztán jöttek a Troodonok. Ez aránylag kis ragadozó szauruszfajta, és általában naplemente után vadászik többedmagával a nagy, növényevő szauruszok gyerekeire. Aszongya Leonka: „Ezeknek azért van olyan nagy szemük, hogy sötétben jól lássanak”. Ezt mondja a német magyarázó szöveg, és emlékszem, hogy amikor (három-négy hónapja) először néztük, elmondtam Leonkának magyarul. Azért egy kicsit csodálkoztam azon, hogy ilyen jól emlékezett, és ezt meg is említettem neki. Fél órával később valamit újra meg akart nézni ebben a filmben, és újra jött ez a Troodonos részlet is. Amikor a német szövegben elhangzott a nagy szemekkel kapcsolatos magyarázat, aszongya Leonka: „Hallod?”. Most persze nem tudom, hogy azon csodálkozzam-e, hogy milyen jól emlékezett, vagy azon, hogy érti a német szöveget? Senki nem beszél hozzá irodalmi németül! Folyton megdöbbenek, amikor rájövök, hogy helyenként pontosan megérti a németet! (2018 IX. 1.)

Tegnap megint nagy dinoszaurusz-film nézegetés volt. Kerestette velem azt a részt, amelyen egy döglött Szpinoszaurusz látható. Aszongya: „Megmutatom, hol pusztult ki a Szpinoszaurusz”. (A Szpinoszaurusz még a Tirannoszaurusznál is nagyobb ragadozó volt, de főleg vízpartokon halászgatott. A mai Észak-Afrika volt az élettere, a legtöbb maradványát Marokkóban találták. Aztán egy éghajlatváltozás folytán elment onnan a tenger, és a területéről kiszáradtak a tavak: kipusztult szegény.) Mondom, miért szereted nézni a döglött Szpinoszauruszt? Aszongya: „Mert nem szeretem a húsevő dinoszauruszokat, csak a növényevőket szeretem!” Amikor figyelmeztettem, hogy mi is húsevők vagyunk, kicsit megrettent.

Érdekes, hogy némelyik szaurusz nevét könnyebben mondja ki, mint én, és főleg: hamarabb tanulja meg (nem vicc!). Például a Karharodontoszauruszt (Carcharodontoszaurusz = cápafogú gyíksárkány), vagy a Szaurofáganax-ot, vagy a Szkorpióvenátort. Igaz, r-ek helyett, l-eket mond. De tegnap nehezére esett az egyik név kimondása: Iguanodon. Csak negyedik nekifutásra sikerült. Különös, hogy pont a két szomszédos magánhangzóval gyűlt meg a baja, amelyek fordított sorrendben (például a szaurusz szóban) nem okoznak neki gondot. (2018. IX. 3.)

Ma elmentünk bedobálni az üres fémdobozokat a hulladékgyűjtőbe. Ezt már csináltuk egyszer-kétszer, talán másfél éves korában. Az első alkalommal nagyon élvezte, mert a földalatti gyűjtőkamrában nagyokat csattantak a dobozok. Másodszorra az ötödik doboz után már unta a dolgot és elment sétálni. Ezért aztán nem erőltettem többé ezt a „kirándulást”. Akkor a kamrák bedobó nyílása kb. 1 méter magasan volt. Nem tudom miért, most a földalatti kamrák nyílásai le vannak ragasztva, és ronda nagy tartályok állnak ott, a bedobónyílással fejmagasságban, amit persze Pöttömke nem ér el.

Kénytelen voltam a nyakamba venni. Ezt már gyakran ajánlottam neki, de soha nem akarta, hogy fölvegyem. Andi szinte le sem jött a nyakamról kiskorában. Még mindig cipelnem kellett, pedig a lába már a combom közepéig ért! Ma kiderült, hogy a kisöreg rettentően félt és őrült nyivákolást csapot. Pedig a játszótéren egyáltalán nem félős, csak – rájöttem – csupán a saját ügyességében bízik, az én „megbízhatóságomat” nem tartja nagyra. Na, gondoltam, ennek véget vetek (úgy látszik, Oszki, az apukája sosem veszi a nyakába), és elmeséltem neki, hogy amikor az anyukája egész kicsi volt, azt játszottuk, hogy a nyakamban ülve megfogta mindkét fülemet, és akkor én elindultam egyenesen, de ha valamelyik fülemet meghúzta, akkor abba az irányba fordultam. Hát ez nagyon tetszett neki – elméletileg, de amikor itthon föl akartam venni a nyakamba, őrült cirkuszt csinált. Mondom, hogy’ cirkuszozhat így egy bátor gyerek! „De én nem vagyok bátor!” kiabálta hangosan. Aztán nagy nehezen mégis sikerült a dolog, de eleinte még nem volt szabad járkálnom vele. A díványra, fejjel előre ledöntöttem, persze csak lassan. Na ez aztán tényleg tetszett neki és vagy ötször meg kellett ismételnem. Már járkálhattam is egy kicsit vele, de a fülemet nem merte megfogni – görcsösen kapaszkodott a fejembe. Ezt holnaptól rendszeresen fogjuk gyakorolni. (2018. IX. 25.)

Még erősen sütött a nap délnyugati irányból, amikor lejött hozzám. Persze azonnal a dinoszauruszos filmeket akarta nézni a tévén. Van három „régi” film és egy „új”. Ezt nemrég vettem föl, és tulajdonképpen a gyíksárkányok szomorú kipusztulásáról szól (és a Chicxulub-kráterről, ahol a kisbolygó lezuhant). Ő meg szokta „rendelni” a filmet, hogy most a régiek közül mutassak neki egyet, vagy az újat. De a tévé nézése közben pont szembe kellett volna néznünk a Nappal. Viszont három napja megjött az ősz, és én szerettem volna, hogy a Nap melegítse egy kicsit még a lakást. Nem akartam leereszteni a redőnyt.

Nagy nehezen rá tudtam beszélni, hogy olvassunk előbb egy Pom-Pom-ot, és csak később nézzük meg a dínókat, ha már nem vakít a Nap. Három Pom-Pom könyvünk van Csukás Istvántól. Kiválasztotta az Óriástüdejű Levegőfújót. Olvasom neki a könyvet, és ehhez a részlethez érek: „És azt is mondta (Picur), hogy lesz egy nagy meglepetés is. És most tessék! Se Picur, se meglepetés.” Erre Pöttömke: „És tessék! Most se régi dinoszaurusz-film, se új!”

Ezt a könyvet eddig egyszer olvastam el neki, talán egy, vagy két hete. Általában nagyon tiltakozik ellene, hogy valamit fölolvassak, de még mindig jobb, mint Andi volt, aki nagyjából egész kisgyerek korában nem engedte egyetlen mese fölolvasását sem (csak később, 6-7 éves korától kezdve, de akkor már csak Lőrincz L. László rémregényeit fogadta el...).

Odaérek a következő részlethez: „Egy szó, mint száz (Óriástüdejű Levegőfújó), fantasztikusan tud levegőt fújni! Fan-tasz-ti-ku-san!” Amikor kimondtam, hogy fújni, mint aki csak erre várt már mondta is így, szaggatottan és erősen hangsúlyozva (ahogy neki egyetlen egyszer olvastam!), hogy „Fan-tasz-ti-ku-san!” Elképesztő, hogy mi mindent tud megjegyezni első hallásra, és még a szövegrészre is pontosan emlékezett, hogy mikor jön ez a furcsán erőltetett fantasztikusan... A legjobb, hogy szerettem volna, ha a könyv képeit nézegeti, de oda se nézett, mert az autójával játszott közben. Bosszankodtam, ugyanis azt hittem, hogy egyáltalán nem figyel a mesére. (2018. IX. 25.)

Tegnap előhúzta a könyvespolcról az óriási térképkönyvet, amely közel három kiló. Azt szerette volna megnézegetni, hogy az egyes dinoszauruszok mely földrészeken éltek. Van ugyan egy földgömbünk is, ez azonban arasznyinál alig nagyobb átmérőjű, és minden túl kicsi rajta, például Magyarország, vagy pláne Svájc. Nagyjából már ismeri a földrészeket, amelyeket azonban újra meg újra elmagyarázgatok neki. Az egész Földet nehéz sík lapon ábrázolni, miután gömbfelület. Az egyik módszer, hogy a sarkokat – mint nem fontos területeket – egyszerűen széthúzzák egy vonalra, pedig csak pontok. Ettől aztán Grönland akkorának tűnik, mint Dél-Amerika. A másik módszer (hogy valósabbak legyenek a méretek), hogy a térképen fönt és lent nem összefüggő a kép, hanem a rajz „lebernyegekben” végződik. Fönt csak két lebernyeg van, az egyik Észak-Amerika, a másik Eurázsia, viszont alul négy lebernyeg végződés van. Egy ilyen térképen mutattam meg a földrészeket, és utána rámutattam az egyik alsó lebernyeg végére (ezt eddig sosem csináltam!), és azt mondtam, ez pedig a Délisarkvidék. Erre a pici rámutatott a másik három lebernyegvégre és azt mondta: „És akkor ez is a Délisarkvidék és ez is a Délisarkvidék és ez is a Délisarkvidék.” Hát, tudtommal se Áginál nem néz térképet, se otthon, Andiéknál, és a török rokonoknál biztos nem mutogatnak neki térképet. És akkor ő a számára egy teljesen érdektelen földrésszel kapcsolatban ilyen „áttekintéssel” rendelkezik. Ugyanis a Déli-sark vidékéről eddig nem volt szó és arról sem, hogy ott is találnak dinoszaurusz maradványokat, mert a földrész nem volt mindig azon a hideg helyen. Arra már gondolni sem merek, hogy azt tartotta természetesnek, hogy a gömbfelület kilapításakor a Déli-sarok ilyen részekre volt kénytelen szakadni... (2018. IX. 26.)

Kisöreg nagyon megszerette, hogy a nyakamba veszem. Eleinte csak lassan járhattam vele, és amit élvezett, az a díványraborítás volt. Ezért aztán ötször-hatszor kellett fölvennem, és egyre többet merészeltem vele. Néha „megbokrosodtam” és helyben futottam néhány lépést. Ilyenkor nagy, ijedt visongásokat csapott. Tegnapelőtt már járás közben meg merte fogni a fülemet, de még mindig annyira félt, hogy nem tudott a fülhuzigálásra öszpontosítani. Viszont a bátorsága percről percre nőtt. Már futhattam is vele néhány lépést, sőt, ötször-hatszor végig kellett futnom vele két szobán. Mondom, na látod, hogy nem kell félni a nagypapa nyakában. Olyan erősen fogom a lábadat, hogy akkor sem tudnál leesni, ha egészen hátradűlnél. Próbáld meg! Aszongya: „Annyira még nem vagyok bátor.” (2018. IX. 30.)

Nagyban meséli, hogy a Tirannoszaurusz milyen vad és erős, és hogy minden más állatot legyőz. Mondom, és mi van, ha egy Mapuszaurusszal kerül szembe. Hát azt – és akkor nagy karmozdulatokkal mutatja – úgy elüti a Tirannoszaurusz, hogy rögtön vége van. Mondom, és mi történne akkor, ha két Mapuszaurusz lenne ott? Aszongya: „Hát akkor három Tirannoszaurusz jönne...” Netán a fegyverkezési verseny elve már velünk született dolog? (2018. IX. 30.)

Már nagyon régen foglalkoztunk utoljára dinoszauruszokkal (a fenti bejegyzésből látom, hogy közel másfél hónapja). Azóta inkább a cápák érdekelték, a polipok, remeterákok, integető rákok, és egy film a kardfogú tigrisekről. Tegnapelőtt kiszedett egy óriási könyvet a legalsó könyvespolcok egyikéről. Alig bírta cipelni. Tudományos könyv volt az ősállatokról, de főleg a gyíksárkányokról. A könyvben rengeteg szaurusz fordul elő, de nem a népszerűsítően oktató könyvek mintájára, amelyekben rendszerint rekonstruált állatok fényképszerű rajzai láthatók, hanem szinte csak csontvázak az állat rekonstruált körvonalával. A körvonalon belül az állat maga, vöröses-barnás színfoltként van jelen, amely foltból a csontváz fehéren tűnik elő. Szóval tudományosan tudósító könyv, nem gyerekeknek való. Helyenként egész állatkoponya sorok vannak benne, bemutatván a fejlődés folyamatát és az állatok emígyen bizonyítható rokonságát, származási vonalát. Ezt a könyvet eddig nem néztük, és azt hittem, hogy Pöttömke néhány oldal után megunja és más könyvet kotor elő. De tévedtem, noha nagyon gyorsan meg szokott unni valamilyen játékot, vagy bármit, amivel egy darabig törődik. Jött a töméntelen, sosehallott és részben alig kimondható nevű szaurusz. Én már nagyon untam. Ő meg megpróbálta kimondani az általam kidadogott neveket. A legalább 40-50 szaurusz között mindössze két ismerős volt, a Sztegoszaurusz és a Triceratopsz. Ezeket nagy örömujjongással üdvözölte, mint régi, jó barátokat. De aztán ki kellett mennem a konyhába, mert vizet kért. Mire visszajöttem, már odatolta a kis zsámoly méretű, összecsukható műanyag-ülőkéjét a könyvespolchoz, és lehalászott egy könyvecskét, amelyet utoljára áprilisban, vagy legkésőbb májusban nézegettünk, azaz kereken fél éve. Mondanom sem kell, hogy az is ősállatokról szóló könyv. Már azon is meglepődtem, hogy még emlékezett arra a könyvre és kiszedte a sok, hasonló témájú könyvem közül. Kinyitja a könyvet ahol éppen egy gyapjas, mamutszerű állat volt látható, és nagyot kiált: „Régi barátunk: a Gomfotérium!” (Gomphotherium) Hát ezen azóta is csodálkozom, mert igaz ugyan, hogy annak idején a közel egytucat mamutfélét sokszor végiglapoztuk, de ez egyrészt nem egyszerű név, másrészt semelyik más könyvemben nem találkoztunk vele, harmadrészt pedig a kereken fél év Pöttömke életének több mint 12 százaléka! Nekem nem jutott volna eszembe az állat neve... (2018. XI. 14.)

Tegnap előtt újra itt volt Kisöreg. Egy hétig nem láttam, mert kaptam tőle egy nagyon ronda náthát (ami még most sem múlt el teljesen), és nem voltam unokázgatható állapotban. Újabban, ha jön, nem azzal kezdi, hogy szeretné a tévén megnézni ezt vagy azt, amit fölvettem neki, hanem odamegy a könyvespolcokhoz és kikeres magának egy könyvet. Ennek persze nagyon örülök. Ezúttal egy nagy könyvet halászott elő, amelyben a cápákról van szó és rengeteg kép. Erről a könyvemről már teljesen megfeledkeztem. Mindig egy másik cápás könyvet szoktunk nézegetni és két-három cápás filmet. Ahol kinyitottuk a könyvet, egy szép formájú, de teljesen jellegtelen cápa képe volt. A kicsi rögtön rávágta, hogy ez a citromcápa. Megnézem a szöveget, hát tényleg a citromcápa volt. Mondom, ezt honnan ismerted meg? Aszongya: „Mert úgy úszik a vízben, mint a citromlé.” Ezt persze csak bohóckodásból mondta, de tényleg nem tudom, hogy honnan ismerte föl. Én nemhogy nem ismerném föl a többi cápa között, de eszembe se jutott volna a neve, miután a filmeken nem szerepel, és a másik, nagy cápás könyvben is csak egyszer vagy kétszer találkoztunk vele, ellentétben a tíz-tizenöt jellegzetes, jól fölismerhető és állandóan szereplő cápákkal. És sajnos azt sem tudom, hogy miért hívják citromcápának. (2018. XI. 23.)

A számítógépen is szokott trükkfilmeket nézegetni. Néha eszébe jut, hogy valami mást akar csinálni. Olyankor megkér, hogy állítsam meg a filmet, mert azt később akarja továbbnézni. Megtanítottam rá, hogy az egérrel hova kell kattintani, hogy megálljon a film, vagy újra elinduljon. Tegnap előtt rájött, hogy a filmet úgy is meg lehet állítani és újraindítani, ha a billentyűzeten a szünet-lécet nyomja meg! Még nincs négy éves és már most tanulhatok tőle...!

Ágika (örökbefogadott lányom) elmegy egy hónapra Ausztráliába, és azt találta ki, hogy Leonkát elviszi előtte – Mikulás ajándék gyanánt – a traktor és exkavátor múzeumba. Csodálkoztam az ötleten, mert féltem, hogy Leonkát nem nagyon érdekli a dolog. Megkérdeztem Ágit, aki sokat van a gyerekkel. Kiderült, hogy ha kutyasétáltatáskor vele van Pöttömke, gyakran mennek el építkezések mellett, ahol az ilyen gépeket munka közben látják, és a gyerek rettentően érdeklődik ezek iránt. Na jó! Tegnap volt a nagy nap, és én is velük mentem (a múzeum 20-30 km-re van innen, és Ágika vitt minket Simon – Ágika férje – kocsijával). Mondom az autóban Leonkának: Azt tudom, hogy téged érdekelnek a cápák, a dinoszauruszok, a mamutok, de hogy téged a traktorok is érdekelnek, azt nem tudtam. Erre a kölök: „Engem egyszerűen minden érdekel!”

Az óriási gépek mellett rengeteg, gyerekeknek való játszási lehetőség is volt ott. Sőt, úgy tűnt, hogy főleg a gyerekek szórakoztatása volt a cél. Volt valódi, markoló exkavátor kicsiben egy homokhalom mellett. A gyerek ráülhetett a gépre, és három kapcsolókar segítségével valóban „exkaválgathatott”, csak egy pénzérmet kellett bedobni a gépbe. Ezt persze rettentően élvezte a kicsi, de a karok használatában egy kicsit segíteni kellett neki (nekünk is meg kellett tanulni az exkavátor kezelését). És minden óriási gépbe be lehetett ülni, és ott a valódi karokat kapcsolgatni, csak – szerencsére – elindítani nem lehetett. Amikor az egyik traktorban nagyban kapcsolgatott Pöttöm, megkérdeztem tőle: mi akarsz lenni, ha nagy leszel, traktorvezető, vagy olyan, aki dinoszauruszokat ás ki? A dinoszauruszok nyertek...

A kicsinek rossz szokása, hogy belekotyog, ha a felnőttek beszélnek, de gyakran nem lehet rossz néven venni tőle, mert felnőtt módra szól bele. Hazafelé jövet azt mondja Ágika: Az utóbbi időben olyan sokat beszélek svicerdücsül, hogy nehezen áll át a nyelvem a magyarra. Erre a kisöreg: „Olyan sokat beszélek magyarul, hogy nem áll át a nyelvem a németre és az angolra...” Mintha a büdös kölök folyékonyan beszélne németül és angolul! De szerintem a nyelv-átállás fogalmát akkor hallotta először.

Amitől aztán teljesen megdöbbentem: a kirándulás után este lejött és újra kézbe vettük azt a bizonyos könyvet, amelyben néhány napja fölismerte a Gomfotériumot (és tudta a nevét), noha a könyv fél éve volt utoljára a kezünkben. Tegnap a könyvet a Platibelodonnál nyitottuk ki. Eddig az állatig nem jutottunk el, néhány napja. Nagyot kiált: „Platibelodon!” Ezt tényleg fél éve láthatta utoljára és azóta nem felejtette el a nevét. Én tegnapról mára nem tudtam megjegyezni ezt a nevet, és most utána kellett néznem a könyvben! (2018 .XI. 29.)

Azt mondja tegnapelőtt, hogy bújócskázzunk. Mondom, ebben a lakásban még gyereknek is nehéz elbújni, hát még nekem. Aszongya: „Megmutatom, hogy hova bújjál!” Mondom, hát akkor... Aszongya: „Nem baj, majd úgy csinálok, mintha nem tudnám...”

Néhány napja Andi levitte a gyerekorvoshoz. Évente egyszer megvizsgálják a gyerekeket, hogy jól látnak-e, jól hallanak-e, és általában hol tartanak a fejlődésben? Az orvosnő adott Pöttömnek papírt, ceruzát, hogy rajzoljon valamit, egy kört, vagy X-et, vagy bármit. Erre a kölök odaírta, hogy LEON. Mire az orvosnő odarakott négy ceruzát és megkérdezte, az hány ceruza? Erre a kölök azonnal rávágta, hogy négy. Az orvosnő nem győzött csodálkozni. Azt hitte, a gyerek majd elkezdi számolni, hogy egy, kettő, három... Én meg azon csodálkozom, hogy a kölök ezt a legnagyobb természetességgel németül csinálja, noha a törökön kívül gyakorlatilag csak magyarul beszél és beszélünk vele! (2019. IV. 11.)

Pöttömkének az egyik kedvenc szava (már több hónapja) a például, amit ő úgy mond, hogy példájul. Ha magyaráz valamit, akkor rengetegszer használja, de most éppen nem jut eszembe egyetlen mondata sem, amiben előfordult a példájul.

Tegnap Andi vitt a garázsba, hogy elhozzam az új (használt) autómat, és a picike is velünk volt. Egy meredek résznél mondom Andinak, hogy Zürichben ez volt az egyetlen hely, ahol a kéziféket használtam, ha megállás után el kellett indulni. Aszongya a picike: „Nekünk nem kell a kézifék.” Mint egy kis szakértő! Persze, mert marhanagy, automata BMW-jük van. De hogy a picike egyáltalán tudja, hogy mi a kézifék pláne, ha ilyen esetekben „nem kell nekik”, azon azért meglepődtem.

Tegnap az egész délutánt a játszótéren töltöttem vele. Végre májushoz illő idő volt. Kis „rollerjével” volt ott, amit ő trotinettnek hív (a biciklijével éppen valami baj van). Mondom, gyere, hozd a herkentyűdet és menjünk. Aszongya: „Ez nem herkentyű, hanem trotinett. A herkentyűnek elöl egy kereke van és hátul kettő. Ennek meg elöl van két kereke és hátul csak egy.” Amikor hazajöttünk, megint véletlenül herkentyűnek neveztem a kis trotinettjét. Aszongya: „Mondom, hogy nem herkentyű. Össze-vissza beszélsz!”

A csúszdánál azt szoktuk játszani – ezt nagyon szereti –, hogy leülök a csúszda aljára, és ő nekirepül a talpával a derekamnak. Ez persze a derekamnak a negyedik, ötödik ütés után elég, mert Kisöreg majdnem 20 kiló. Mondom, most jön az utolsó. Nem, nem, nem, rettentően tiltakozott. Aztán megegyeztünk abban, hogy még háromszor lecsúszhat. Az első után mondom: Egy! Aszongya: „Én számolom!” Mondom jó, akkor mondd, hogy egy. Aszongya: „Nem egy!” Mér’, mondom, szerinted mennyi? Aszongya: „Nulla!”

Nagyon jól be tud illeszkedni más gyerekek társaságába (amit csodálok, mert azért még messze nem beszéli folyékonyan se a németet, se az itteni nyelvet). Volt ott három nagyobb fiú (6, 7 és 8 évesek). A csúszdán vadultak és a nagy gyerek kegyetlenkedett a kisebbekkel. A hatéves az öccse volt, de Leont is piszkálta. Mondtam, hogy jöjjön el addig, amíg a nagy gyerekek ott vadulnak, de nem jött el, sőt, később fudbalozott velük, és nagyon jól megértették egymást. Rengeteg suszterbogár röpködött ott. Leonka megfogott egyet és megtanította a gyerekeket arra, hogy az suszterbogár. Láttam a nagy tárgyalást (messziről) és odamentem hozzájuk. A gyerekek féltek a bogártól, de amikor látták, hogy Leonka vidáman hagyja a kezén szaladgálni, ők is bátrabbak lettek. Mondtam nekik, hogy nem tudom a bogár német nevét, sőt, a tisztességes magyar nevét se (azt hittem, hogy azt mi csak Nádasdon – valamikor tiszta sváb falu volt – hívtuk suszterbogárnak), de megígértem nekik, hogy mindkettőt megtudom, és legközelebb megmondom nekik.

Itthon aztán az első meglepetésem az volt, hogy a németnyelvű bogár-könyvben nem találtuk meg. Ejnye, mondom, megnézzük a Wikipédián így, hogy suszterbogár (legföljebb kiröhög a Wikipédia...). Hát nem röhögött ki. Ez volt a második meglepetés. A harmadik az volt, hogy nincs tisztességes magyar neve a suszterbogáron kívül (a Wikipédia legalábbis nem tud róla). A negyedik meglepetés pedig akkor ért, amikor átkapcsoltam a Wikipédia leírását németnyelvűre: kiderült, hogy a bogárnak német neve egyáltalán nincs! Csak a latin neve szerepel a magyarázatban: Cantharis rustica. Most aztán fölmerül a kérdés, hogy akkor mitől suszterbogár a neve??? Ha elmondom a három gyereknek, hogy ha nem akarják megjegyezni a bogár latin nevét, akkor kénytelenek lesznek a magyar névvel megelégedni. És ha az elterjed, 50 év múlva a Wikipédia talán azt fogja jelenteni, hogy német neve ugyan nincs, de Németsvájcban a Schusterkäfer néven ismerik...

Két, Leonka-méretű kislány is volt ott. Nem jutott eszükbe fudbalozni, de amikor a három fiú elment, Leonka rábeszélte őket a fudbalozásra. Én meg megtanítottam őket gyermekláncot csinálni. Ilyet még sosem láttak. Rettentően élvezték. Furcsálom, hogy a szülők, vagy akik a gyereket a játszótérre viszik, nem foglalkoznak a gyerekekkel. Ha többen vannak, egymással beszélgetnek, ha egyedül, akkor az okostelefonról hallgatnak valamit füldugasszal. A gyerek aztán boldoguljon, ahogy tud! Nem csoda, hogy akkor egy 4-5 éves kislány nem tudja, mire jó a pitypang.

Itthon Lenoka énekelgette, hogy „Volt egyszer egy kemence, belebújt a kis Bence...” A szobában énekelte, de nem hallottam. Én meg a konyhában énekeltem, de persze nem voltunk „lépésben”. Egyszercsak hallom, hogy kiabál: „Hé! Nem tudok összpontosítani!” (2019. V. 25.)

Tegnap lementem vele a Bambis játszótérre (annak nevezzük, mert van mellette egy bronz őzszobor). Sajnos még mindig eléggé selypítve beszél. Mondott valamit, amit nem értettem. Mondom, nem értem. Aszongya: „Németül beszéltem. Tanulj már meg egy kicsit németül!” (2019 VI. 8.)

Most itt befejezem az idézeteket. Az utolsó bejegyzésnél Pöttömke négy és fél éves volt. Most már elmúlt hét éves és kis iskolás, de még mindig így mondja: példájul. Természetesen sok bejegyzést hagytam ki. Remélem, hogy ez így és eddig nem volt unalmas. Valamikor talán még visszatérek erre a vonalra, hiszen még ma is mond elég följegyzendőt.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Kis unokám viselt dolgai I.

Andrea lányom mondásai

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK