Gyimóthy Gábor: Az 1. számú kókuszos történetem

1981. júliusában Zürich óvárosában őgyelegtem, és egy előkelő ékszerüzlet kirakatában egy halom kókuszdiót pillantottam meg. A kirakat legföljebb másfél méter széles lehetett, amelybe egyszerűen begurítottak egy talicskára való kókuszt. A diók durva, azaz „borotválatlan” állapotban voltak, pontosan úgy, ahogy az élelmiszer üzletekben talál rájuk az ember. Az volt a dekoráció. Az érdes diókon, amelyeken helyenként még a kókuszkóc maradványai tapadtak, az ékszerek különösen jól mutattak.

Bementem és megkérdeztem, mit csinálnak a kókuszokkal, ha váltják a dekorációt? Azt válaszolták, hogy majd megeszik. Mondtam, azt bajosan, mert a kókusz belül nagyon hamar megpenészedik, különösen ha időnként a nap is bekukucskál a kirakatba. És persze azt is elmondtam, hogy mire kellenének nekem a kókuszok. Megígértem nekik, hogy külön emiatt belátogatok a városba a jövő héten is, és mutatok néhány faragványt. Ezt aztán meg is tettem, de hát akkor még alig volt öt-hat darabom, amivel dicsekedhettem. Ennek ellenére nagyon tetszett nekik, amit mutattam – talán, mert ilyesmit még nem láttak – és megígérték, hogy a kókuszok héját nem dobják ki (még mindig nem hitték, hogy a diókat nem fogják tudni elfogyasztani). Otthagytam egy névjegyet, fölírtam a telefonszámukat és mondtam, hogy novemberben fogok jelentkezni a diókért.

Éppen az első, francia-nyelvtanuló kalandom előtt álltam: az augusztust, szeptembert és októbert Franciaországban akartam tölteni „hevesˮ (intenzív) nyelvtanfolyamokon.

Ezt aztán meg is tettem, ami számomra akkor anyagilag tényleg nagy kaland volt: három hónap fizetéskiesés (fizetés nélküli szabadságot vettem ki, ami nem volt egyszerű dolog), továbbá a zürichi „rezsi” folyamatos kiadása (a drága lakásomat nem mondhattam volna föl), és maga a negyedév külföldi tartózkodás, utazásokkal, nyelvtanfolyammal, lakással, ellátással... Ez utóbbit 6000 svájci frankból tudtam megoldani, amit akkor nem sokan tudtak volna utánam csinálni... Havonta 2000 frankból kijönni, csodának számított a drága Franciaországban. Azonban, a fizetéskieséssel együtt mindez akkora összeget jelentett, hogy más ember ennyiért inkább egy kisebbfajta BMW-t vett volna.

Na de, sikeresen elmúlt az a negyed év is, és én telefonáltam, hogy megtudjam, hogy’ érzik magukat a kókuszok? Igen, félretették nekem és igen, igazam volt, kettőt fölbontottak, és mert azok tényleg penészesek voltak, hagyták a többit a fenébe... Mentem értük és átvettem négy nagy szemeteszsákra való kókuszt.

Eleinte nem tudtam mit kezdeni velük, mert nem volt időm. Folytattam a nyelvtanulást, verseket irkáltam, stb. A munka mellett nem maradt szabadidőm még a kókuszokra is.

Aztán egy szép napon kiültem az erkélyre és megborotváltam őket. Ez nem nagy munka, ha egy-két dióról van szó, de a kés hamar elveszti az élét és az ember lusta folyton köszörülgetni. Így aztán a munka egy idő után meglehetősen tompa késsel folyik és a 86 dió (annyi volt) kemény kínlódássá válik. Szép, nagy, tojásdad kókuszok voltak és miután én akkor szinte csak kösöntyűkre gondoltam, megmértem mindegyik „egyenlítőjének” a kerületét és rájuk írtam fekete filcecsettel a számot.

Aztán megint nem történt velük semmi. Viszont 1986-ban Zürichből Kilchbergbe költöztem a négy zsákkal együtt. Igaz, hogy elkezdtem újra kókuszhéjat farigcsálni, de valahogy mindig olyan dióból, amelyik valamelyik üzletben „rám mosolygott”. A négy zsák csak gubbasztott a pincében... És jött az újabb költözködés 1997-ben, Kilchbergből Zollikerbergbe. Jött a négy zsák is, hogy pincéből pincébe kerüljön. Aztán vittem belőlük néhányat öcsémnek Magyarországra, és tavaly, 2015 májusában Kecskemétre egy ismerős hölgynek, aki szintén farag kókuszhéjat, sőt afrikai hangszereket is csinál belőlük – kalimbákat. Ám én még mindig nem nyúltam hozzájuk. Igaz, hogy közben fölfedeztem a laposfenekű kókuszokat (2005-ben), és úgy elszaporodtak a nyakék terveim, hogy alig gondoltam kösöntyűkre. Márpedig a gyönyörű, tojásdad kókuszaim nyakékek készítésére nem alkalmasak.

Rövid vége a hosszú történetnek:

Néhány hete – kínomban, mert annyira eltűntek az üzletekből a laposfenekű diók – fölhoztam a pincéből a még mindig több, mint ötven kókuszt és kiválasztottam közülük a leglaposabb fenekűt. Egyetlen egy volt, amelynek azonban a feneke csak kis darabokra vágva vált elég lapossá. Abból egy sakktáblaszerű nyakék készült. Tehát ez az első darabom, amely végre az 1981-ben szerzett „kókuszkincsből“ származik. Ez lett a százhetvenedik nyakék, amelynek a világos összetevői, sütőben enyhén sötétre „pörkölt“, „friss“, azaz félérett kókusz héjából vannak. (Ezeket a kókuszokat elneveztem kamasz-kókusznak.) Nem is beszélve a közben elkészült több mint ötven kösöntyűről, jónéhány hajpántról és egyébről, melyek között még egy kókuszcsörgő is található, amit kis unokámnak csináltam...

Rossz rágondolni, hogy 1981 nekem olyan, mintha tegnap lett volna, másrészt viszont több, mint egyharmad évszázaddal ezelőtt volt.