Gyimóthy Gábor: Sikerélmény

E cikk a szerzőjének helyesírási elveit követi.

Már gyerekkoromban nagyon szerettem az ékítményeket. Különösen vonzódtam az ismétlődő mintákhoz. Bújtam a lexikonokat, amelyekben óegyiptomi, ógörög, kínai, japán, sőt indián mintákat is találtam. Nekünk az Új Idők lexikona volt meg, nagyapám kötötte be, gyönyörűen.. Öcsémék könyvszekrényében még ma is ott díszelegnek a kötetek bőr gerincei.

Tanulmányoztam az ismétlődés szabályait, lehetőségeit. Tizennégy éves lehettem, amikor már módszeresen foglalkoztam az ismétlődő minták gyűjtésével. Először csak az egyenesvonalú, egy idom ismétlődéséből álló síkfelosztásokat szedtem össze. A legegyszerűbbekkel kezdtem: négyzetek („kockás papír”), egyenlő oldalú háromszögek, szabályos hatszögek (méhsejt minta). Aztán egyre bonyolultabb idomok következtek, később már többféle idomból álló térfölosztások. Ezután már elhagytam az egyenes vonalakat. Az ívelt vonalakkal pedig már nem csak máshol látott minták következtek, saját tervezésűekkel is elszórakoztam.

Ez a füzetem még ma is megvan; lapjai erősen megsárgultak, hiszen több mint hatvan éve voltak újak és a papírminőségét nem az örök életre szánták. Jóval később, amikor megismertem M. C. Escher vázlatait, csodálkozva láttam, hogy őt ugyanolyan érdeklődés vezethette. Némelyik térfölosztásom szinte azonos egyik-másik vázlatával.

A színes és most már szándékos textil- és tapétamintákig csak egy lépés hiányzott. Ezt a lépést valamikor 17 éves koromban meg is tettem, de persze csak szórakozásból, a fióknak terveztem. Ezután kemény, munkás évek következtek, a munka után esti iskolával. Majd jött a Forradalom...

1958 őszén kerültem Bernbe, ahol mint műszerész dolgoztam. Egy bútorüzlet kirakatában láttam néhány, Le Corbusier által tervezett tapétamintát. Nagyon vacakok voltak, azon túl is, hogy ilyesmi természetesen ízlés dolga. Újra ecsethez nyúltam, és néhány tucat tervvel elszemtelenkedtem a burgdorfi papírgyárba (a városka kereken 30 kilométerre van Berntől).

Hümmögve nézték a rajzokat. Nem rúgtak ki, de nem is vettek meg egyet sem.

Aztán Zürichbe kerültem. 1960 nyarán teljes gőzzel belevetettem magam a mintatervezésbe, már amennyire a munka mellett teljes lehetett a gőz. Egy jónevű textilgyár irodája létezett akkor a Börsenstrassén. Bejelentkeztem és bementem. Ha jól emlékszem, egy Hänny nevű úr fogadott. Megmutattam legalább 50 tervet. A minták A4-es papírlapra voltak festve (ma is ott vannak). Némelyik tetszett neki, de nem tudott velük mit kezdeni. Elmondta, hogy nagyon előkelő (és drága!) függönymintákat gyártanak, kényes, kézi festéssel. Sokszínű anyagokat ezért nem tudnak készíteni, de nem is akarnak. Függönyanyagaik mintái rendszerint egy alapszínre festett, egyetlen más színű motívumból állnak. Meg is mutatott néhányat. Gyönyörűek voltak, rendkívül ízléses színösszeállításokban. Mondtam neki, hogy akkor legközelebb olyan mintákkal jelentkezem, amelyek megfelelnek a gyártástechnikájuknak.

Sajnos a vállalat nevére már nem emlékszem. Az irodájuk még 1960-ban átköltözött az akkor frissen épült, hipermodern Hochhaus zur Palme nevű épületbe. Néhány napja elmentem oda, hogy megnézzem, létezik-e még a társaság. Sajnos már régen eltűnhetett onnan, sőt gyanítom, hogy már nagyon régen teljesen megszűnt. A ház gondnoka sajnálkozva mondta, hogy semminemű lajstromuk nincs az irodaépület egykori bérlőiről, tehát nem tud sehol utánanézni. Hát igen, ami 51 éve volt, azt több mint fél évszázad előttinek is lehetne nevezni... Valahol létezik még a vállalattal folytatott levelezésem nyoma, azaz levelek és levélmásolatok, de azt megtalálni túl sok időmbe kerülne.

Amikor legközelebb fölbukkantam náluk, Herr Hänny (ha egyáltalán így hívták) már az új épületben, ragyogó irodájában fogadott. Rejtő Jenő regényeiből kiragadott hangulatban voltam. Valahogy így érezheti magát egy idegenlégiós közlegény, amikor poros szerelésével együtt, egyszer csak egy előkelő palotában megrendezett estélyen találja magát. Talán 30 új terv volt nálam. Nagyon tetszettek neki, és azt mormolta: Csak lenne magának neve! Hát az nem volt (ma sincs), de – mondtam neki –, ha megvesz tőlem néhány mintát, akkor majd lesz!

Talán két évtizeddel később olvastam Elmyr de Horyról (Hoffmann Elemérről), aki mint tehetséges, fiatal festő a festményeit próbálta eladni, és akit finoman azzal tessékeltek ki mindenünnen, hogy: Csak lenne magának neve! „Név kell nektek?", gondolta magában Elemérünk. „Hát legyen!" Őbelőle lett a huszadik század legtermékenyebb hamisítója. Egy halom modern festőt utánzott (többek között Picasso-t, Modigliani-t, Matisse-t), de nem ám másolva, hanem úgy, hogy az egyes festők stílusában festett új képeket. Ezért ma sem tudja senki, hogy azoknak a festőknek magánkézen vagy múzeumokban lévő festményei hány százalékban származnak tőle. Becslések szerint harminc! Hallom, hogy most már kezdenek nagy pénzeket fizetni azokért a hamisítványokért, amelyeket biztosan ő festett.

Hänny úr végül kiválasztott egy mintát – szerintem az egyik legnyeszlettebbet, de hát az ízlésektől nincs menekvés – azzal, hogy azt megveszi. Jó, mondom, de ez még csak terv, csináljam meg „raportra”? (Ezt a kifejezést akkor tanultam tőle. Azt jelenti, hogy milyen széles legyen és milyen távon ismétlődjenek a motívumok hosszában.) Igen! És megadta a méreteket. Pontosan már nem emlékszem, de mindkét méret 40 cm fölött volt (mondjuk 42 x 45). Aztán mutatott egy mintát, olyan érzelemhördülésektől kísérve, hogy lelkes rajongása majdnem földöntött, még mielőtt előhozakodott volna a tervvel. (Ez aztán igen! Ez minta! Ezt nézzem meg, és vigyázzak az államra, hogy ne essen túl mélyre!) Mindezeket persze nem mondta, csak kiragyogta magából. Aztán elővett egy pauszpapír cafatkát – lehetett 8 x 8 cm – és óvatosan, féltően megmutatta. Szerencse, hogy az embernek az álla fölfelé nem tud esni, mert ha tudna, akkor nagyon elkedvtelenítettem volna szegényt. Így is féltem, hogy képem önkéntelen elsavanyodását nem tudom kellőképpen titokban tartani. A papíron inggomb méretű foltok voltak, mégpedig szabályos sorokban, szabályos oszlopokban (négyzet beosztás). A foltok lekerekített sarkú nyolcszögek voltak, középen kör alakú kihagyással. Mindezt fekete filcecsettel festették, de úgy, hogy a fekete felületek „felhősre” sikeredtek (ma sem hiszem, hogy szándékosan lettek olyanok). A nedvességre érzékeny pauszpapír a festék hatására itt-ott meggyűrődött. Kicsit olyan volt a papírficli, mintha a kutya szájából vették volna ki. Nem mondtam, csak gondoltam, hogy olyan és ahhoz hasonló mintát akár naponta ötvenet is tudnék neki rajzolni, különösen akkor, ha nem kellene túllépnem a papírficli méreteit. Azt azonban becsültem Hänny úrban, hogy ha egy ötlet megtetszett neki, akkor nem ragaszkodott a terv pazar kiviteléhez.

1986-ban, azaz negyedévszázaddal később, megláttam a függönyt, amely ennek a rajzocskának az alapján készült. Amikor másodszor nősültem, a zürichi városháza házasságkötő termében ez a függöny lógott az ablakok előtt. Tányérnagyságú, világosbarna foltok ékeskedtek szerény, homokszínű alapon. Nem akarom mondani, hogy éktelenkedtek, mert az már rosszindulat lenne, de az ékeskedés is túlzás, talán a semmiskedés a legtalálóbb. A függöny tán még most is ott lóg. Tessék utánanézni!

Az A4-es lap a négyzetméter tizenhatod része, a „raport” mérete viszont közel negyed négyzetméter volt. Ha valaki azt hinné, hogy négyszer akkora felület megfestése négyszer akkora munka, nagyon tévedne. Úgy éreztem, a munka a felület második hatványa szerint nőtt, azaz közel tizenhatszor akkora volt, mint a terv papírravetése. De ehhez kétségtelenül hozzájárult, hogy a mintának most már ismétlődnie kellett, és hogy egészen kezdetleges módon, szinte felszerelés nélkül dolgoztam. Egy rétegeltlemez táblán volt a papír, amelyre a földön, hasonfekve, vagy törökülésben festettem. Ez a módszer nem volt túl rossz az A4-es lap esetén, de a „raporthoz” szinte cirkuszérettnek nevezhetném ezt a mutatványt. (Talán érdekel valakit: az A0-lás papír pontosan egy négyzetméter. Rövid oldala úgy aránylik a hosszabbhoz, mint 1 a 2 négyzetgyökéhez. Ezzel a zseniális szabvánnyal biztosították, hogy a felezett lapok oldalainak aránya végig ugyanez marad.)

Nagybüszkén vittem be a mázolmányt Hänny úrhoz. Megnézte és meg volt elégedve. Megkérdezte, hogy mennyit kérek érte. Mondom 150 frankot. Nem volt az akkor kevés pénz. Még néhány évvel később is akadt a méregdrága Zürichben olyan háromszobás lakás, amelynek a havi bére 300 frank körül mozgott.

Az sok, mondja Hänny úr, legyen a kettő között! Hogyhogy a kettő között? Hát amit ő mond és amit én mondok, aközött! Mondom, és ön mennyit mond? Aszongya: természetesen nullát!

Hát mondom, legyen! Egyrészt nem vagyok üzletember és utálok alkudozni, másrészt ez a minta az első, amit életemben eladok! Legyen! 80 frankot adott azzal, hogy adjak vissza ötöt. De nálam csak négy frank aprópénz volt. Így adtam el életem első mintáját 76 svájci frankért.

Aztán megint más idők jöttek és én elfelejtettem az eladott mintát, majdhogynem elfelejtettem a mintatervezést is. 1961 nyarának vége felé, barátnőm húga jött le Hannoverből, neki mutogattuk a várost, ő meg szorgalmasan fényképezgetett. Ragyogó meleg napsütés volt aznap, egyike azoknak a ritka napoknak, amelyekről az idevetődött idegenek életük végéig áradoznak, nem gondolva arra, hogy a szerencsétlen ittélőknek hány esős, téliesen hideg napot kell átszenvedniük a nyár többi részén ahhoz, hogy itt az ilyen mesebeli napokon is minden üde zöld legyen!

A Limmat Quai-ről fölsétáltunk a Grossmünsterhez. A Limmat a Zürichen átfolydogáló folyócska, a Grossmünster pedig a város legnagyobb temploma. Innen indította Zwingli, a nagy svájci reformátor, a hagyományok elleni hadjáratát, ezelőtt kereken fél évezreddel.

A templomhoz mindössze 33 lépcsőfok vezet föl (megszámoltam a napokban, amikor elhatároztam hogy leírom ezt a történetet). A fölvezető lépcsősor mellett jobbra, az épület sarkán akkor egy nagy bútorüzlet volt. (Azóta sokminden más is volt ott, többek között gyerekkönyvüzlet. Most hangszerüzlet működik az épületben.) A lépcsősor egyenesen neki vezet a Grossmünster sarkának. A templom oldalfalán is van bejárat – tudtommal mindig zárva, viszont gazdagon domborművezett bronzkapuval –, amelyhez félkör alakú lépcső vezet, nyolc-tíz lépcsőfokkal (ezt nem számoltam meg). Erre a lépcsőre ültünk barátnőmmel, akit már csak hetek választottak el attól, hogy feleségemnek nevezhessem... Heidi, közel-jövendőbeli sógornőm minket fényképezett a lépcsőn, mi meg őt néztük, hogy barátságosan mosolyoghassunk. Aztán odatévedt a pillantásom a bútorüzlet velünk szemben lévő, óriási kirakatsorára. Uram fia! Ott más sem volt, mint az általam tervezett függöny, négy különböző, nagyon ízléses színváltozatban!

A sikerélmény szó akkor még nem létezett, vagy ha létezett is, még nem volt divatban. Viszont a szó ismerete nélkül is, kétségtelenül abban volt részem. Hogy én – ha nem is egészen idegenlégiós szerelésben – beléphettem a híres svájci textilipar egyik legelőkelőbb palotájába, hogy aztán a város egyik legelőkelőbb bútorüzletének kirakatában más se (!!) legyen, mint az általam tervezett függönyök, ezt álmodni sem mertem volna, amikor a szakmában teljesen tanulatlanul elkezdtem pimaszkodni a mintáimmal! Mit számított, hogy a nyavalyás Hänny úr nem fizette ki a kért összeget (ami egyébként, az elvégzett munkához képest, amúgy is gyenge díj lett volna!). Hiszen, ha akkor a jövőbe látok, ezért a sikerélményért még én fizettem volna neki szívesen 76 frankot!

Sajnos a textilgyár számára nem jelentett sikerélményt a mintám. Nem hiszem, hogy ezzel a sors akarta büntetni Hänny urat, mert nem adta meg, amit kértem. Két oka lehetett a sikertelenségnek. Az egyik, hogy a mintám enyhén szecessziós stílusú volt. Jugendstil, ahogy németül mondják, mert az ilyen jellegű ékítmények, díszek a Jugend (Ifjúság) nevű folyóirat címlapján jelentek meg először. 1961-ben még nem melegedett föl újra ez a stílus, aztán néhány évvel később igen, de a világért sem merném állítani, hogy abban része lenne néhány eladott mintámnak. A másik ok, és ez lehetett a fontosabb, ekkor kezdett hanyatlani az előkelő svájci textilipar. Ezeknek a kézzel festett anyagoknak méterét 30 frankért mérték, ugyanakkor az áruházakban gyönyörű, géppel festett anyagok méterét 7,50-ért árulták... Az átlag vásárlónak nem volt elég az a felemelő tudat, hogy az anyag, amelyet szeretne megvenni, kézzel festett, ahhoz, hogy a négyszeresét fizesse érte...

Személyes sikerélményemet az emléken kívül egy fényképfelvétel őrzi, amelyen Heidi lekapta az egyik kirakatot és mi tükröződünk az üvegében.

Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2011. VII. 3.

A fényképet ugyan még nem találtam meg, de több mint kilenc évvel a szöveg befejezése után előkerült az egyik fiókomból a függönyanyag két cafatkája. A másik két színváltozat színeire sajnos már nem emlékszem.

(2020. X. 11.)

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Sikerélmény

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK