top of page

Gyimóthy Gábor: Mit tanultam a gorillagyerektől





Régen nem voltam már a zürichi állatkertben. Pedig amikor utoljára ott jártam, nagyon tetszett. A kert fölött szürkegémek röpködtek, és helyenként a fákon is üldögéltek, lesve, hogy el lehet-e csórni egy-egy halat, amikor a pingvíneket etetik.

Ezeknek a nagy madaraknak a szabad mozgása valahogy életszerűbbé tette az állatkertet, amely bizony különben igencsak valószerűtlenül hat a sok fogoly állattal. Bármennyire érdekelnek azok az állatok, amelyeket máshol talán soha nem ismerhettem volna meg, sajnálom ezeket a ketrecekben és kalitkákban raboskodó lényeket, mert nemcsak szeretem, de tisztelem is őket, és ezért szeretném ha szabadon élhetnének.

Igenám, de a mai világban sok állatnak már alig van lehetősége a szabadban, természetes életmódon élni, mert a nagyon elszaporodott emberiség elfoglalta élettereiket. Például – ha jól tudom – szabadon élő tigris már jóval kevesebb van, mint állatkertben élő. Aztán vannak olyan állatok, amelyeknek ma még lenne elég helyük élni, de már veszélyben vannak. Ha nem teszünk valamit az érdekükben, ha nem cselekszünk elég hamar, unokáink már csak régi filmeken találkozhatnak majd velük, talán már állatkertekben sem!

És ki tenne valamit is egy állat érdekében, ha nem ismeri sőt, talán nem is hallott róla soha? Hát ezért fontosak az állatkertek! Ismerjük meg az állatokat, szeressük meg őket és tegyünk valamit szabadon élő rokonaikért, ha az hatalmunkban áll.

Az állatkertben élő állatok fajtáiknak „követei”, „szószólói”, és noha nem önként teszik, nagyon fontos szerepet játszanak fajtáik fönnmaradásának érdekében. És mielőtt túlságosan szomorkodnánk sorsuk fölött, ne felejtsük el, hogy egyrészt, ma már a lehető legszakszerűbben gondoskodnak jólétükről, másrészt, nagy többségük nem siratja elrabolt szabadságát, mert már állatkertben született, és talán már a szülei, sőt nagyszülei is ott születtek, tehát a természetes életkörülményeket nem is ismeri.

Vegyük példaként az emberszabású majmokat. Nem sok van belőlük, és sajnos egy-egy fajtájuk is már csak nagyon kis létszámban éldegél. Vannak tehát az óriási, növényevő gorillák, a csoportokban élő, gyömölcsevő csimpánzok, a törpe csimpánzok, vagy bonobók, amelyekről sokáig azt hitték, hogy azonosak a csimpánzokkal, csak éppen kisnövésűek. Aztán vannak a magányosan élő orángutánok, és végül a kis gibonok.


Itt elkanyarodom egy kicsit, nyelvészeti sínekre. Ha idegen nyelvekből veszünk át szavakat, ami olyan esetben megengedett dolog, ha saját nyelvünkben nem is lehetett arra a tárgyra vagy élőlényre kifejezésünk, akkor gyakran megtartjuk az írásmódot, nem gondolva arra, hogy az idegen nyelv kiejtési szabályai mások, mint a mieink. Ez történt a gibbonnal is, amelynek helyes kiejtése egy b-vel történik, tehát fölösleges két b-vel írni. A németben, az angolban (a gibon szót valószínűleg onnan vettük át) és talán még más nyelvekben is az a szabály, hogy a kettős mássalhangzó előtti magánhangzót röviden ejtik. Megfordítva: ha gibont írnánk, akkor egy német, vagy angol gíbonnak ejtené, hosszú í-vel. Ugyanez érvényes a mamutra is, amit a magyar szótárakban mammutnak írva találok, noha soha senki, még nagyon rossz álmában sem ejti ezt a szót két m-mel! Tehát akkor írjuk is egy m-mel, szigorúan ragaszkodva a magyar nyelv hangzáshű írásmódjához! De van ennél mulatságosabb példa is: van aki a focit nem labdarúgásnak írja, hanem futball-nak. Namármost, ugyebár az eredeti angol szó football, vagyis láblabda. Ha a kettős o-t u-nak írjuk, és a t a szó kimondásakor amúgyis zöngés d-vé változik, akkor aztán már tényleg nevetséges a szóvégi (szigorúan egy l-nek ejtett!) l-betűt kettősen írni.

Állítólag valamikor a labda is lapda volt, de mert zöngétlen hangot ejteni zöngés előtt kényelmetlen, tehát a p b-vé alakult át. Ennek a fordítottja a lepke, amely a lebkéből változott p-betűs szóvá.

De miért is kanyarodtam ennyire el a szándékolt mondókámtól? Mert van a külföldi, kiejtési szabályok nem ismerésének szörnyű következménye is. Ha valaki látott már Harry Potter filmet magyarra szinkronizálva, akkor valószínűleg ugyanúgy meg volt rökönyödve, mint én. Itt kérkedik egy kettős r és egy kettős t. A kiejtés szigorúan rövid r-rel és rövid t-vel történik: Heri Poter. Ezzel szemben a magyar filmváltozatban ez így hangzik Herrrri Potttter!! Hát azok a szegény gyerekek, akik ma a filmet nézik, hamarosan angolt fognak tanulni az iskolában. A nagyobbak már biztosan tanulnak is, ott megtanítják-e majd nekik a helyes kiejtési szabályt, ha a szinkronosoknak nem tanította meg senki. Vagy azok már elfelejtették?


De térjünk vissza az emberszabású majmokhoz, amely állatok a magyar „szinkronizátorokhoz” viszonyítva értelmes lények (mint mindig: tisztelet a kivételnek!). Mitől emberszabású egy majom, azaz miért nevezzük emberszabásúnak? Azért, mert hiányzik a farka. Rengeteg majom fajta van. Az állatvilágban ők a legközelebbi rokonaink, de az emberszabásúakon kívül mindegyiknek van farka. Ezért aztán az emberszabásúak nemcsak hasonlítanak ránk, hanem rokonsági kapcsolatunk velük szorosabb is, mint más majmokkal. Az afrikai és ázsiai majmokat óvilági majmoknak nevezzük, az amerikai majmokat pedig újvilágiaknak. Az óvilági majmoknak 32 foguk van, akárcsak nekünk. Az újvilágiaknak 36 fogból áll a fogsora. Szebben tudnak vicsorogni, viszont ők még távolabbi rokonaink, mint az óvilági, farokkal rendelkező majmok.

Irigylésre méltó, hogy a majmok lábai is „kezekben” végződnek, tehát ők négy kézzel tudnak ügyeskedni. Ezen csak egy újvilági majom tesz túl, amelyről tudok (de talán több fajta is képes erre): a hosszú farka végével is tud kapaszkodni!

Gyönyörű látvány, amint a gibonok, hosszú karjaikkal kapaszkodva, légtornász módra mozognak, lengenek hatalmas ketrecükben. Hullámzó lendülettel, soha meg nem törő mozgással tornásznak, és láthatóan élvezik ezt a testgyakorlást.

Egyszer láttam egy gibont mandarínt enni. (Azaz nem is mandarín volt, hanem az a rokon gyümölcse a mandarínnak, amit klementínnek nevezünk. Sajnos a valódi mandarín már alig kapható valahol, pedig isteni illata és jellegzetesen jó, mandaríníze volt. Igaz, hogy tele volt maggal, amit nem győzött az ember kiköpködni. A klementínben nincs mag, viszont illata is alig van és az íze nem sokkal gyümölcsszerűbb, mint a cukros vízé.) Ezt is a zürichi állatkertben láttam. A gibon egészben kapta a gyümölcsöt, szépen lehámozta a kezecskéjével, amely olyan, mint egy emberi kéz kicsinyített mása, aztán elkülönítette a gerezdeket, és ujjacskáival gondosan eltávolította a gerezdek közötti rostokat. Mintha csak egy embert láttam volna – vagy saját magamat – klementínt enni! Aztán jött a meglepetés: a szépen letisztított gerezdeket a szájába vette, jól megrágta, kiszívta a levét és a maradékot kiköpte!

Először csalódtam a gibonban. Hol itt az egészséges gyümölcsevés, amelynél a rostos anyag lenyelése majdnem olyan fontos, mint a lében lévő vitamínok? Aztán egészen másra gondoltam, hiszen a gibon csak tudja, mi az, ami neki jó, viszont a mód, ahogyan bánt a gyümölccsel, valamiféle szépérzékre, rendszeretetre – engedtessék meg nekem eme idegen szó használata – pedantériára utalt! Hiszen, ha a héját nem is szerette volna szájba venni, de tudván azt, hogy a rostos anyagot amúgyis kiköpi, fölösleges volt az a gondos, körültekintő gerezd tisztogatás. Fölösleges, ha egy bizonyos rendszeretet nem parancsolja meg a szakszerű rost-eltávolítást! Megjegyzem, én a valódi mandarínnak gyakran megettem a héját is...


A csimpánz, a gorilla és az orángután közelebbi rokonaink a gibonnál. Olyannyira, hogy a számunkra veszélyes baktériumok, vírusok rájuk nézve is veszélyt jelentenek. Ezért ezeket a nagy majmokat nemcsak ketrecrácsokkal de üvegfallal is elkülönítik az állatkert látogatóitól, hacsak nem a szabadban vannak a ketrecek. Ott viszont tekintélyes távolság védi a majmokat betegségeinktől.

Egyszer egy kivételes vezetésen vettem részt a zürichi állatkertben. Ennek lehet ma már közel negyven éve. A kert akkori igazgatója – már nem emlékszem a nevére – vitt minket végig az állatkerten, reggel hét órakor, amikor még a madár is csak álmosan jár arra. Elmesélte, hogy a nagy majmokat elkerítő üvegfalra, a majmok oldalán, színes köralakú papírokat ragasztottak, hogy az emberek ne verjék be a fejüket az üvegbe, amelyre nem számítottak. Régen nem voltak üvegfalak, és ezért bizony rengeteg majom pusztult el időelőtt a világ állatkertjeiben. Igenám, de a felnőtt majmok karjai elég hosszúak voltak ahhoz, hogy a rácson átnyúlva elérjék az üveget, és a színes papírfoltokat lekaparták. Erre az emberek oldaláról ragasztottak föl újabb körfoltokat, amelyeket aztán az emberek (valószínűleg embergyerekek) kapirgáltak le onnan...

Egyik alkalommal bámultam az üvegfalon át egy gorilla gyereket. Nem tudom mennyi idős lehetett, mert nem tudom, milyen gyorsan nőnek a gorillák. Akkora volt, mint egy 6-7-éves embergyerek, csak kicsit testesebb. Faforgács hevert a ketrece alján, az a fajta finomszálú forgács, amit régen törékeny tárgyak csomagolásánál használtak. Talán még ma is van ilyen, habár az erre a célra használt habműanyag pelyhek tisztábbak, könnyebbek és sokkal jobban védik a törékeny árut. A majomgyerek számára a rácson kívül, elérhetetlen távolságra került egy kis sárgarépa, amely már majdnem az üvegfalnál feküdt. A fickó megmarkolt egy csomó forgácsot és megpróbálta annak a segítségével elérni a répát.

Gondolkozzunk csak el ezen egy kicsit: ami nekünk olyan természetes, hogy gondolkoznunk sem kell hozzá, ugyanis ha valamit nem érünk el, akkor azt megkíséreljük segédeszközzel elérni, ugyanolyan természetes egy állat számára is? A gorilla gyerek gondolkodás nélkül fogta meg a forgácsot, hogy elérje a célját. Vagy megfordítom a kérdést: mennyire állat még az a lény, amely ugyanolyan természetességgel használ segédeszközt, mint saját magunk, noha mégcsak nem is felnőtt? Rettenetes tévedésben élünk, ha azt gondoljuk, hogy a saját értelmünk és az állatok értelme között akkora a különbség, mint amekkorának tűnik, annak alapján, hogy mi beszélünk és írunk, ők meg nem!

De lássuk, mit művelt közben a gorillagyerek? A rács, amelyen átnyúlt, túl messze volt az üvegfaltól. Úgy is mondhatnám, hogy a távolsághoz mérten túl rövid volt a majomgyerek karja. A nagyobb baj azonban az volt, hogy a marék forgácsnak nem volt tartása. Túl rövid szálakból állt és azok szétestek a kis majomkölyök keze után néhány centiméterrel. Az eset teljesen reménytelennek tűnt. Sőt, megvallom, lehetetlennek tartottam, hogy a majomgyerek így elérje a répát! Ám a gyerek állhatatos volt. Újabb és újabb forgácscsomót nyalábolt föl és egyhangú, nyugodt mozdulatokkal halászott a répa után – teljes reménytelenségben. Gyakran már oda se nézett, de nem adta föl, csak folytatta a kampózó, sarlózó mozdulatokat a széthulló forgáccsal a kezében!

Nem telt bele tíz perc és megszerezte a répát! Ez az idő rettentően hosszú kitartást követelt meg a kis állattól, és saját magam – látván az ügy reménytelenségét – már régen veszni hagytam volna a répát, vagy valami alkalmasabb szerszám után néztem volna.


Azóta is tiszteletben tartom a kis gorillagyerek emlékét, mert fontosat tanultam tőle. Szakmám gyakorlása folyamán nagyon gyakran bukkantak föl nehéznek látszó feladatok, amelyeket meg kellett oldanom, hiszen azért fizettek. És persze nem voltak ritkák a reménytelennek, sőt lehetetlennek tűnő, megoldásra váró problémák. Olyankor hálásan gondoltam a majomkölyökre és arra amit tanultam tőle: soha sem föladni...!


Gyimóthy Gábor,

Zollikerberg, 2011. III. 12.



 

Kapcsolódó írásaink:


57 megtekintés

Σχόλια


legte Tanka.jpg

VARGA DOMOKOS GYÖRGY művei itt és a wikin

dombi 2023.jpg
vukics boritora.jpg
acta 202305.png
gyimothy.png
dio.jpg
KIEMELT CIKKEK
MOGY2023.jpg
bottom of page