Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (6)

E cikk a szerzőjének helyesírási elveit követi.

A vállalat szerkesztő irodájában különböző reklám-naptárak szoktak lógni a falon. 2001-ben láttam meg ott a Valfsel Armature Co.INC. cég naptárát. Mint ahogy reklám-naptárhoz illik, drága kivitelű, gyönyörű képeken kérkedtek a gyár készítményei. Az egyik képen egy csempézett falból kiálló, elképesztően ronda vízcsap volt látható. Viszont a csempe mintája, amelyen látszott, hogy török (vagy perzsa, vagy arab), nagyon megtetszett. Már nem tudom, melyik hónap fölött ékeskedett ez a kép, de rögtön lecsaptam rá és megkértem a titkárnőt, hogy ne dobják ki azt az oldalt, ha lejárt a hónap. Kicsit féltem, hogy mégis kidobják, mert nem jártam túl gyakran a tervezőirodában, de nem! Sikerült megkaparintanom az elkunyerált naptároldalt.

A csempe egy ravasz vonalvezetésű hurokkoszorút mutat, amelyen végtelen (önmagába visszatérő) inda harminc stilizált levele helyezkedik el. Szerettem volna ezt az ügyes kacskaringót valahogy – persze erősen leegyszerűsítve –, mint kókuszhéj faragványt „életre kelteni”. A nyakékekhez használható kókuszhéj-fenekek átmérője ritkán több 75 miliméternél, és azokat is csak egy laposfenekű kókuszfajtán találom meg, a hegyesvégű, tojásalakú kókuszok erre a célra alkalmatlanok. Ráadásul a 75 mm átmérőjű fenékből rendszerint csak egy 70-72 miliméteres körön belüli darab használható. Ezekkel a „lapos fenekekkel” is sok baj van. A legtöbb túl domború, azaz nem elég lapos, vagy egyenlőtlen a görbülete (girbe-gurba), vagy – ami sajnos csak a dió fölbontása után derül ki – túl vékony. Ennek a kókuszfajtának általában a 75 miliméter átmérőjű kör széle után erősen lefelé ível a héja. Viszont a csempe mintája egy ilyen kis körön belül nagyon aprólékos lett volna. Meg tudtam volna faragni, de olyan kicsiben nem mutatott volna jól. Tehát vártam a csodára, azaz egy kókuszra, amelynek feneke még jóval a 75 miliméteren túl is elég lapos egy darabig. A csoda valamikor 2015 januárjában következett be. Közben, 2014 őszén fölbukkant az üzletekben a „friss kókusz”, amelyet el is neveztem „kamaszkókusznak”, miután félérett diókról volt szó. A dió teljesen tele van nem túl jóízű (enyhén egérszagú) kókuszvízzel, és a héja egészen világos krémszínű. Ezekből a héjakból eleinte nem csináltam semmit, mert kíváncsi voltam, nem barnulnak-e meg egy idő után.

Visszatérve a „csodára”, illetve a csodálatosan nagy, lapos héjdarabra: sajnos kiderült, hogy csak fél csodáról van szó, mert a héj túl vékony ahhoz, hogy a bonyolult fonadékot plasztikusan (azaz „háromdimenziósan”) faraghassam ki belőle. Ám a világos kamaszkókusz-héj (amely hónapok múltán sem sötétedett meg) új lehetőséget nyújtott: a berakásos megoldást. Ez lett a 146-os számú nyakék, amelynek átmérője 85 miliméter (!) és 2015 január végére készült el.

De ezzel az első nekifutással nem voltam megelégedve, mert a már amúgy is stilizált levelek egyszerűsített alakja – ami papíron jól mutatott – a kókuszhéjon meglehetősen bumfordinak tűnt. A fő hiba azonban az inda bújtatottságának hatását keltendő technika kivitelezésében rejlett. Az alábújásokat érzékeltetni kívánó helyeken a berakott darabok között nagyon keskeny réseknek kellene lenniük. Ezek a rések túl nagyra sikerültek. Ennek hatásaképpen a berakott darabok nagyon különállóknak tűnnek ahelyett, hogy folyamatosan bújkáló növénynek látszanának. És a levelek sem eléggé levélszerűek... Minden esetre e nyakék nevezetessége, hogy a világos kamaszkókusz-héj itt került először fölhasználásra.

Elejétől fogva világos volt, hogy lesz „második nekifutás” is. Igenám, de ahhoz egy újabb csodakókusz kell „teljes csodával”, azaz elég vastag héjjal. Kezdődhetett az újfenti csodavárás. Ez két okból is volt idegesítő dolog. Egyrészt, eltűntek a laposfenekű kókuszok. Helyettük minden üzlet a hegyesvégű, tojásalakú diókat árulta. Másrészt, ritkán mentem a városba azt ellenőrizni, hogy mikor tűnnek föl újra a laposfenekűek. Reménytelen helyzet volt. Azonban támadt egy ötletem, hogy hogyan lehetne kamaszkókusz-héj segítségével kiküszöbölni az első nekifutásnál keletkezett hibát. Két miliméter vastag, fehér PVC lemezből domborítottam egy megfelelően nagy kupolát (ezt a PVC esetében nem nevezhetem fenéknek...). Kamaszkókusz-héjat, sütőben 150 fokon, kicsit sötétebbre pörköltem és a leveleknek is adtam valamivel elfogadhatóbb formát. A lényeg azonban – legalábbis a terv szerint – a bújtatásoknál volt: minden hézag nélkül akartam a darabokat érintkeztetni mégpedig úgy, hogy az „alábújó” végeket forrasztópákával tovább sötétítem. Ez a művelet nagyon jól sikerült, csak az volt a baj, hogy a sötétítés, azaz inkább feketítés nem ment elég mélyre. Ha mélyebbre akartam pörkölni, a darab felülete korommá égett. Még ez sem lett volna nagy baj, de a darabok berakásánál a PVC-kupolát egy-egy réteg ragasztószalag és papír fedte, a betéteket pedig úgy ragasztottam be, hogy a külső felületük szintben legyen a papír fölső felületével. Amikor aztán a papírt és a ragasztószalagot lereszeltem, a berakott darabokból is lement kereken két tized miliméter. Sajnos a feketítések mélysége csak nagyon kevés helyen haladta meg ezt a 0,2 mm-t! Vagyis a szépen elképzelt bújtatások csak alig egy-két helyen sikerültek a terv szerint. Ez lett a 172-es számú nyakék, amely ez év január közepén készült el.

Tehát a tervezett második nekifutásból, most már harmadik nekifutás lett volna, ha találok hozzá megfelelő kókuszt. És néhány héttel ezelőtt – ez most már tényleg a csudák csodája – megtaláltam a megfelelő diót! Most már „csak” meg kellett faragni az olyan régen eltervezett darabot... De mielőtt még belekezdtem volna a faragásba, megtaláltam ugyanezt a mintát egy kiállítás katalógusában. A kiállítást Nagy Szulejmán szultán és kora címmel 1994-ben rendezték a budai várban. A minta egy ezüst csésze alján látható, és a csésze feltehetően török eredetű. Fölirat is van a csésze peremén: Sum Fr. Geor.Wittiseny. 1537 (György baráté vagyok, és az évszám). A minta az óramutató járásának megfelelő irányban „forog” (azaz, ha a stilizált hurok valódi inda lenne, az lenne a növekedési iránya), míg a csempén az ellenkező az irány. A 146-os és 186-os nyakéknél az irány azonos a csempén látható inda „forgási irányával”, a 172-esen pedig fordított, mint ahogy az az ezüst csészén látható. Vejem sógora szerint – aki pedig török bőrdíszműves, tehát értenie kellene az ilyesmihez – a minta nem török, hanem perzsa. Ezért aztán teljes bizonytalanságban vagyok a motívum eredetét illetően, hiszen az ilyesmit általában arabeszknek nevezik...

A 186-os számú nyakék végül most, november 10.-én készült el (átmérője 79 mm), és most már meg vagyok elégedve vele. Nem minthogyha ezt nem lehetne még pontosabban megfaragni, de egy negyedik nekifutáshoz most már nincs kedvem. Egyébként, azon a bizonyos Szulejmán-kiállításon láttam olyan elefántcsont faragványokat, hogy azokhoz képest ezt a nyakéket kár volt megemlíteni! Pedig az elefántcsont keménysége nagyjából úgy aránylik a kókuszhéjéhoz, mint az acélé az alumíniuméhoz... De hát azokról a faragványokról sajnos nincs bemutatható képem.

Zollikerberg, 2016 XII. 22.

Kapcsolódó írásaink:

Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (6)

Blogos rovatok

KIEMELT CIKKEK