Gyimóthy Gábor: Kókuszos történet (2)
A kókuszos történetek számozása csupán megírásuk sorrendjét mutatja. Egymástól függetlenek, nem folytatásosak.
Három kép a nyakékekről: az elsőben három „szem” látható, amelyek mamut-elefántcsontból vannak. A másodikban hat türkíz csöppidom van. (A francia cabochon-t, azaz kabosont magyarítottam csöppidomra, miután a francia szó eredetileg – és mindössze – díszes kárpitosszeget jelentett. Miért csöppidom? Mert egy falevélen, vagy zsíros papíron a vízcsöpp néha ilyen alakot vesz fel.). A harmadikon négy cirtom-krizopráz csöppidom van és egy haulitból (howlith), amelyet kék festékkel türkízzé hamisítottak. Ezeken kívül, az elbeszéléshez tartozna még további 170 nyakékről készült felvétel, de azok túl sok helyet foglalnának el. Viszont itt látható az 1957-ben faragott karperec(szerűség) fényképe.
Történetük a következő:
1957 nyarán egy Linz melletti menekült táborban tengődtem, ami talán nem egészen helyénvaló kifejezés, mert néha vállaltam munkát is építkezéseknél, vagy kirakodást a teherpályaudvaron. Az egyik élelmiszer üzletben megláttam életem első kókuszdióját, amit azonnal meg is vettem. Abban az időben még Ausztriában sem volt mindennapos látvány egy ilyen délszaki különlegesség. Sokan kérdezték már, hogy hogy’ jutott eszembe a kókuszhéj faragás. Erre nem tudok válaszolni, mert az akkori időkből már nem emlékszem mindenre. Tény azonban, hogy azonnal faragni kezdtem. Már nem tudom, hogy mivel fűrészeltem szét a diót, de azt igen, hogy mivel faragtam. A kókuszhéj túl kemény a bicskával való faragáshoz, tehát véső után kellett néznem. Egyik tábortársam (Karesz) a herendi porcelángyár egyik gipszmestere volt, mielőtt elhagyta az országot. Kis rongyocskába csavarva tartotta a modelező szerszámait. Azok közül adott nekem egyet, hogy azzal próbáljam meg a faragást. A lágyvas szerszám nem volt kimondottan alkalmas a faragásra, de valahogy elboldogultam vele. Időmiliomos voltam, annyiszor köszörülhettem a „vésőmet”, ahányszor csak akartam. A karperec, szebben mondva: kösöntyű, túl nagyra sikerült ahhoz, hogy egy női alkaron díszként szerepeljen, de nem sokat törődtem vele. Hát, ha ekkora volt a kókusz, ekkora lett a perec...
Itt ki kell térnem egy kicsit a kókuszdió kórbonctanára (hogy ne mondjam: anatómiájára). Ezek a diók általában tojásalakúak, ami azért nem egészen helyes megjelölés, mert a tojás „hegyes” vége még mindig meglehetősen tompa, míg a kókusz eme része tényleg csúcsban szokott végződni. A tompább végén három „szem” található, amelyek közül kettő vakablak, a harmadik valódi nyílássá tud változni. Azon keresztül bújik ki a csíra amikor a dióból növény lesz. (Életemben eddig talán 5-600 kókusszal volt dolgom, amelyek között csupán egyetlen egy kétszeműt találtam.) A szemes véggel szembeni részt mondhatnánk a kókusz fenekének, amely nem mindig hegyes, de ezt akkor még nem tudtam. A két vég közötti szakaszon, a kókusz „hasánál“, a legnagyobb kerületet nevezhetnénk egyenlítőnek. A kösöntyűket ilyen egyenlítői abroncsokból szoktam faragni. Megjegyzendő, hogy az a jó, ha az abroncs nem egyenletesen helyezkedik el az egyenlítőn, hanem kicsit a hegyes vég felé van eltolva. Ettől enyhén kúpos lesz, és az ugyancsak enyhén kúpos női karon kellemes hordani. Ez persze csak akkor érvényes, ha a kösöntyű három, négy, vagy akár öt centiméter széles. Ha csak karika, akkor az ilyen részletekre nem kell ügyelni.
Az évek folyamán sokszor elkezdtem faragni és ugyanannyiszor abba is hagytam, mert rengeteg időt rabolt el és időmiliomos utoljára a menekülttáborban voltam. A kókuszhéjba valamikor a múlt század hatvanas éveinek végén, hetvenes éveinek elején szerettem bele menthetetlenül és veszedelmesen, amikor egy dió héját megcsiszoltam és kifényesítettem. Gyönyörű anyag!
Kösöntyűket, hajpántokat faragtam, de másra nemigen gondoltam, hiszen végtelennek látszott a lehetőség különböző darabok faragására e két ékszerfajtából is. Aztán egyszer – 2005 kora tavaszán – fölfedeztem egy laposfenekű kókuszt. A fenékdarab nagyon alkalmasnak ígérkezett egy nyakék kifaragására. Meg is csináltam. Ez volt az első, a mamut-elefántcsontos darab. Miután rengeteg féldrágakő csöppidomot vásároltam össze, hogy azokat majd kösöntyűkbe építhessem bele, és miután észrevettem, hogy az akkoriban árult, Costa Ricából származó kókuszok között sok a laposfenekű, jöhetett a második nyakék, a türkízes. Ekkor már nem csak véletlenszerűen fordultam a nyakékek felé, hanem megterveztem a harmadikat, ez volt a citrom-krizoprázos. Meg is faragtam és utána olyan savanyú gondolataim támadtak, hogy én már ezen a téren – mármint a nyakékek terén – valószínűleg nem fogok tudni egy valamirevaló negyediket megtervezni... Ez nem vicc, pedig senki nem hiszi el, hogy nem az, ha végignézi az azóta elkészült további 170 nyakéket, nem is beszélve a néhány – igaz, nem sok – elajándékozottról. Most éppen két félkész darab hever az asztalon és további négy nyakék van tervezés alatt.
Tanulságként ennyit arról az érzésről, amikor az embernek úgy tűnik, hogy nincs tovább...
Zollikerberg, 2016. I. 24.
Megjegyzés 2022. V. 1.-én: A hat évvel ezelőtt írt szöveget annyival egészíthetném ki, hogy most már 251 nyakékből áll a gyűjtemény, és csak idő és energia kérdése, hogy hány további darab fog még elkészülni…
Kapcsolódó írásaink:
