2022. ápr. 23.

Gyimóthy Gábor: Egy vers elszabadulásának története

Gyerekkoromban szerettem a szép magyar verseket. Azt azonban már egyáltalán nem szerettem, hogy némelyiket meg kellett kívülről tanulnom. Akkor még én is úgy vettem az anyanyelvemet, ahogy van. Teljesen természetesnek találtam, hogy van, létezik, nem kell vele törődni. Mint ahogy rengetegen, én is úgy éreztem – mert eszembe sem jutott elmélkedni fölötte –, hogy az anyanyelv olyasmi, mint a testrészeink, szerveink, érzékszerveink. Azokkal se kell törődni addig, amíg rendben vannak és működnek. Az ember gyerekkorban általában egészséges és minden működik rajta.

Nagyon kevés verset ismertem, és nem is gondoltam rá, hogy nekem is verseket kellene irkálnom. Később – akkor már jóval túl voltam a húszéves koron – egy-egy, addig általam nem ismert Ady-, vagy Kosztolányi-vers hallatán, kedvem támadt egyes gondolatokat versbe szedni. De ezek nevetséges próbálkozások voltak, és be is láttam, hogy azok. Ráadásul úgy éreztem, hogy már amúgy is mindent megírtak, amit meg lehetett írni. Mit jövök én és bohóckodom valaminek a leírásával rímekben, ha hamarosan kiderül, hogy ugyanazt már nyolcan megírták előttem? Hagyjuk a versírást másokra... De aztán – akkor már túl voltam a negyvenedik évemen – öcséim cseperedő gyerekeire gondoltam, és elkezdtem szójátékverseket írogatni (Talán jó a zsálya rája, hogyha gálya fája vájja, s fáj a rája mája tája...). Az ilyesmi őrült egyszerűen működik. Szójáték rengeteg van, csak rímekkel kell ellátni és kész a szójátékvers.

Röviddel ezután óriási nyelvtanuló „hadjáratba” kezdtem: negyed év Franciaország, erőltetett ütemű nyelviskolákban. Miután erre fizetés nélküli szabadságot vettem ki, elszórakozni való pénzem nem volt. Elkezdtem verseket írogatni – most már nemcsak szójátékverseket. Az erőltetett nyelvtanulás kemény munka, különösen az elején, amikor az embert még nem jutalmazza meg, mondjuk egy, az idegen nyelven megértett vicc. És még különösebben akkor, ha az ember az ötvenedik életéve felé halad. Tehát valamilyen „kiegészítő sportágra” szükségem volt. Ez volt a versírás. Nem törődtem én azzal, hogy milyen verseket írok, a fontos csak az volt, hogy elszórakozzam velük és kizökkenjek az agybénító magolásból. Azonban a nyelvtanulás arra is jó, hogy az ember más szemmel nézze az anyanyelvét, mint addig. Sőt arra, hogy egyáltalán nézze, ugyanis rádöbben, hogy addig kicsit sem törődött vele. A nyelvek akaratlanul is összehasonlításra kerülnek és világossá válik a nyelvünk értéke – attól teljesen függetlenül, hogy az anyanyelvünk –, most már más nyelvek értékével szemben is kezdjük méregetni.

Firenzében történt 1984-ben. Akkor már számos franciát tanuló „hadjárat” volt mögöttem és már több mint két hónap olasztanuláson voltam túl. Írtam egy verset. Nem mondom, hogy véletlenül írtam, de játék volt az egész és szórakozás, mint az összes többi vers megírása. Összeszedtem jónéhány igét, amely az emberi és állati haladást mutatja be, különböző árnyalatokban. A versbe azok az igék kerültek bele, amelyek éppen eszembe jutottak. Megszületett a Nyelvlecke. Ezután következett még két hónap olasztanulás 1985-ben, és egy utolsó francia tanfolyam Cannes-ban, az ottani kedvenc franciaiskolámban. Aztán 1986-ban megnősültem. A ronda kézírásommal összeírt rengeteg vers, mindenféle papírlapon, papírcafatkán várt a csodára, hogy egyszer majd talán „fölkerekedek” és leírom írógéppel. Valamikor tényleg rászántam magam a legépelésükre, de már nem tudom, hogy az mikor volt. A gépírott lapokat sokszorosítottam, és ismerősök, rokonok kezébe nyomtam, miután sok olyan vers is volt a lapokon, amelyeket nyelvtanuló kalandjaimról szóló beszámolónak is lehetett tekinteni. Kiadatásuk eszembe se jutott. Kit érdekelnek a kezdetleges verseim – amelyek nem világrengető költemények – rokonaimon, ismerőseimen kívül?

Többen kezdtek unszolni, hogy adassam ki a verseket, merthogy tetszenek. Végül, 1999-ben rászántam magam, persze a saját pénzemen, mert hol az a kiadó, aki hajlandó pénzt befektetni egy teljesen ismeretlen pasas irkálmányaiba, különösen akkor, ha azok költemények? Ma, amikor a kutya se olvas verset (még híres, jó költők verseit sem)? A saját kiadás körülbelül olyan okos dolog – ha az ember teljesen ismeretlen és reklámozni sem tudja, amit kiadatott –, mint az ablakon kidobni a pénzt. Kicsit okosabb, persze, a kész könyveket kidobni az ablakon, mert a könyvek elkészítése valakiknek adott egy kis munkát. Tehát csak számomra mindegy, hogy a pénzt dobom-e ki, vagy a legyártott könyveket. Kezdeni ugyanis azokkal sem lehet semmit. Egy-egy könyvüzlet bevesz belőlük néhányat, leteszi a raktárába és szól, kis idő után, hogy vigyem el a könyveimet, mert azokat nem keresi senki...

Egyszercsak szól az egyik, volt iskolatársam, hogy: Te, a versed kering a világhálón, mint ismeretlen szerző költeménye. És tényleg kerengett! Kicsit később már a nevemmel továbbították.

Legnagyobb sajnálatomra, aki bepötyögte a számítógépének billentyűzetén a verset, nem sokat törődött azzal, hogy a versnek üteme is van, nem csak ríme, és ezért nem mindegy, hogy az egyes sorok hány szótagból állnak. Az első versszakot kicsit megváltoztatta (amitől az nem jobb, hanem rosszabb lett). Nyolc sort hosszabbított meg egy-egy szótaggal azáltal, hogy az eredetiben szereplő mért helyett miért-et írt. Tett még bele egy-két további hibát is. És a vers így, hibásan szabadult el, de olyan villámgyorsan, hogy a károk jóvátehetetlenek. Így került számos könyvbe, teljes egészében idézve például Czakó Gábornak vagy Varga Csabának egy-egy kötetében. Így olvasta föl Papp Lajos professzor úr a csíksomlyói templomban, egy misén (a szívem vérzett!). Így szavalják el kis iskolás gyerekek (akiket, szegényeket megtanulására kényszerítettek), így került naptárakba. Így adták elő amerikai magyartanárnők a költészet napján, egy-egy versszakot külön megtanulva. És így adta elő Szörényi Éva (a régi idők híres színésznője) valahol Amerikában egy magyar rendezvényen. Lassan tizenöt éve küldöm el a versnek eredeti és hibátlan változatát olyanoknak, akiktől megkapom a hibás változatot, hogy továbbítsák oda, ahonnan a hibásat kapták, de ez az „ellenterjesztés” nem működik és teljesen reménytelen. Ha valahol rábukkanok a versre, a legfrisebb földolgozásban is mindig csak a hibás változat található meg! Valahol, valamilyen fészbukos áradozott a versről, és egy válaszoló fészbukos kifogásolta, hogy a vers nem kóser, mert nem mindenütt helyes a szótagszám. Teljesen igaza volt! Az elterjedt versben én is ezt kifogásolom. Nagyon!

A másik oldal, a jó oldal, hogy a vers – bár hibásan, de – elterjedt! Sokmindenki ébredt rá általa, hogy milyen színes és változatos a magyar nyelv. Ennél nagyobb hasznot nem hozhatott volna. Ha nincs, aki a világhálón szabadjára ereszti, biztos, hogy sose terjedt volna el. Én nem értek az ilyesminek a vízre bocsájtásához, és noha benne van az elsőnek kiadott verses kötetemben (Tillárom versek), de azok nagy része – a fönt leírt módon – tengette életét egyes könyvüzletek raktárában, majd került vissza hozzám. Így viszont a vers – magyar körökön belüli – világhírre tett szert, és sokmindenkiben tudatosította a nyelvünk egyedülálló szépségét.

Erre egy példa. Alexander Brody Hét évtized illatai című könyvében öt versszakot idéz a nyelvleckéből. Néhány oldallal később ezt írja:

„Ha a kedves olvasó most még egyszer elolvasná ennek az írásnak kezdetén található Gyimóthy Gábor-versrészletet a Nyelvleckéből, és nem üti meg azonnal a szavak zamata és illata, ajánlom, látogassa meg háziorvosát és kérje, vizsgálja meg, hogy nincs-e gond nyelvi szaglóérzékével.”

Szép. De nem enyém az érdem, hiszen ez kicsit sem a versem minősítése, hanem nyelvünk előtti, meghajló tisztelet. És ezt a nyelvünk jócskán megérdemli! Amikor már a világháló vízcsapjából is a Nyelvlecke csurgott, elhatároztam hogy újra – és jobban – szemügyre veszem ezt a verset. Kiderült, hogy hacsak egy kicsit is figyelmesebben gyűjtögetem volna azokat az igéket, amelyek ezt a verset híressé tették, kétszer annyi rokonértelmű ige kerülhetett volna bele. Nosza – majdnem pontosan huszonnégy évvel az eredei vers megírása után – összebütyköltem egy újabb költeményt (Ami a Nyelvleckéből kimaradt), amelybe belesúvasztottam még egyszer ugyanannyi, haladásra utaló igét. Majdnem kétszer olyan hosszú lett, mint a nyelvlecke. Emellett: unalmas, erőltetett, lendületszegény, stb. A dolgokat nem szabad agyonlovagolni. Utólag hálás vagyok magamnak, hogy a Nyelvlecke megírásakor nem ragadtattam el magam és nem írtam egy hatvan versszakos verset. És – mióta látom, hogy kis iskolások tanulták meg az ugyancsak nem rövid Nyelvleckét –, még sokkal hálásabb vagyok! Egyébként, nem tudom, hogy írok-e valamikor végrendeletet (pedig ennek most lenne ideje!), de ha írok, benne lesz, hogy: Gyereket nem szabad kényszeríteni verseim megtanulására! Mégcsak egy négysoros versem megtanulására sem! Talán ha nem utáltam volna annyira, hogy verseket (bármilyen szépek legyenek) kívülről kelljen megtanulnom, már középiskolás koromban elkezdtem volna verseket írni, és már húsz éves koromban megírtam volna a Nyelvleckét, vagy valami hasonló, terjesztésre érdemes költeményt. Ki tudja...?

Persze, az unalmasra sikerült „ráduplázó” versben nem a különben teljesen tisztességes igék okozzák a lendületszegénységet, hanem a szándékosság. Látszik rajta, hogy nem játékosságból íródott, hanem semmi más nincs benne, mint a megírási szándék kilógó lólába. Nem is másolom ide.

Azonban ezzel nem teszek jó szolgálatot a sok olyan igének, amely tényleg kimaradt az eredeti versből. Tehát megengedtem magamnak egy rövidke „ráduplázást”, de úgy, hogy most ne lehessen egykönnyen rásütni az agyonlovagolás billogát. Íme:

Régi versembe botolván (Nyelvlecke)

Beleszőttem sok-sok igét csupán emlékeztetésül. Ám, ahogy mondani szokás: „Teljesség igénye nélkül”. Bár kérdéses, hogy e téren elérhető-e teljesség, mert a szókincsünk hatalmas. – Hiszen tudjuk ezt régesrég. – Ismert lett a hosszú versem és hetedhét felé szaladt, de belőle, ahogy látom, sok ismert ige kimaradt. Ezeket a régi versbe bele nem viszi a huzat, belőlük hát most kapásból, gyorsan fölsorolok huszat: Itt a cammog és a nyargal, menetel és kutyagol, bolyong, kujtorog és kajtat, ballag, caplat és barangol. Csámborog, megugrik, gázol. – Keresgélnem is alig kell –: Kereng, sántikál és sétál, iszkol, cöklet és szökdécsel. És mert tudjuk, hogy az ember versírásból meg nem él, be is fejezem e verset ím’ e szóval: mendegél... Zollikerberg, 2022 IV. 18.

Ebben a több mint harmad évszázaddal az eredeti vers után írt (ráduplázó) szövegben, talán a cöklet az egyetlen ige, amely magyarázatra szorul, mert esetleg nem mindenki ismeri. A caplat-tal nagyon rokon. Valószínűleg az erdélyi szókincs egyik ékköve, amely Wass Albert regényeiben gyakran előfordul. Tőle tanultam én is.

Ezerszer megírtam, hogy sajnos a Nyelvlecke hibás változata került az „irodalom vérkeringésébe” (hogy szabadjon egy kicsit nagyképűen kifejeznem magam). És ezerszer elküldtem az eredeti (helyes) változatot. Azonban az eredeti és a hibás változat versszakonkénti összehasonlítását eddig nem tettem meg. Most megteszem. Az elterjedt változatnak csak azokat a versszakjait mutatom be, amelyekben hibát találtam (a színes a hibás):

Nyelvlecke

Egyik olaszóra sodrán, Ím a kérdés felmerült: Milyen nyelv a magyar, s hogy hát Európába hogy’ került ?

Egyik olaszóra sodrán, Ím a kérdés felmerült: Hogy milyen nyelv ez a magyar, Európába hogy került? Elmeséltem, ahogy tudtam, Mire képes a magyar. Elmondtam, hogy sok, sok rag van, S hogy némelyik mit takar, És a szókincsben mi rejlik, A rengeteg árnyalat, Példaként vegyük csak ezt itt: Ember, állat hogy’ halad?

És a szókincsben mi rejlik, A rengeteg árnyalat, Példaként vegyük csak (...) itt: Ember, állat hogy halad? Elmondtam, hogy mikor járunk, Mikor mondom, hogy megyek. Részeg, hogy’ dülöngél nálunk, S milyen, ha csak lépkedek. Miért mondom, hogy botorkál Gyalogol, vagy kódorog, S a sétáló szerelmes pár, Miért éppen andalog? A vaddisznó, hogyha rohan, Nem üget, de csörtet – és Bár alakra majdnem olyan Miért más a törtetés? Mondtam volna még azt is hát, Aki fut, mért nem lohol? Mért nem vág, ki mezőn átvág, De tán vágtat valahol.

Mondtam volna még azt is hát, Aki fut, miért nem lohol? Miért nem vág, ki mezőn átvág, De tán vágtat valahol. Aki tipeg, mért nem libeg, S ez épp úgy nem lebegés, Minthogy nem csak sánta biceg, S hebegés sem rebegés!

Aki tipeg, miért nem libeg, S ez épp úgy nem lebegés, – Minthogy nem csak sánta biceg, S hebegés nem rebegés! Mit tesz a ló, ha poroszkál, Vagy pedig, ha vágtázik? És a kuvasz, ha somfordál , Avagy akár bóklászik. Lábát szedi, aki kitér, A riadt őz elszökell. Nem ront be az, aki betér. Más nyelven hogy’ mondjam el? Jó lett volna szemléltetni, Botladozó mint halad, Avagy milyen őgyelegni? Egy szó – egy kép – egy zamat! Aki „slattyog”, mért nem „lófrá”l? Száguldó hová szalad? Ki vánszorog, mért nem kószál? S aki kullog, hol marad?

Aki „slattyog”, miért nem „lófrál”? Száguldó hová szalad? Ki vánszorog, miért nem kószál? S aki kullog, hol marad? Bandukló mért nem baktat? És ha motyog, mit kotyog, Aki koslat, avagy kaptat, Avagy császkál és totyog?

Bandukoló miért nem baktat? És ha motyog, mit kotyog, Aki koslat, avagy kaptat, Avagy császkál és totyog? Nem csak árnyék, ami suhan, S nem csak a jármű robog, Nem csak az áradat rohan, S nem csak a kocsi kocog.

Nem csak árnyék, aki suhan, S nem csak a jármű robog, Nem csak az áradat rohan, S nem csak a kocsi kocog. Aki cselleng, nem csatangol, Ki „beslisszol”, elinal, Nem „battyog” az, ki bitangol, Ha mégis: a mese csal! Hogy a kutya lopakodik, Sompolyog, majd meglapul, S ha ráförmedsz, elkotródik . Hogy’ mondjam ezt olaszul? Másik, erre settenkedik, Sündörög, majd elterül. Ráripakodsz, elódalog , Hogy’ mondod ezt németül? Egy csavargó itt kóborol, Lézeng, ődöng, csavarog, Lődörög, majd elvándorol, S többé már nem zavarog. Ám egy másik itt tekereg, – Elárulja kósza nesz – Itt kóvályog, itt ténfereg. Franciául hogy’ van ez? S hogy a tömeg mért özönlik, Mikor tódul vagy vonul, Vagy hömpölyög , s mégsem ömlik, Hogy’ mondjam ezt angolul?

S hogy a tömeg miért özönlik, Mikor tódul, vagy vonul, Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik, Hogy mondjam ezt angolul? Aki surran, mért nem oson, Vagy miért nem lépeget? Mindezt csak magyarul tudom, S tán csak magyarul lehet ...!