Gyimóthy Gábor: Csillagok, bolygók, élőlények. II. (Tények, valószínűségek, marhaságok)

Megjegyzés: Az első résszel nem vagyok megelégedve és valamikor át fogom dolgozni. Viszont annak a szövegnek a tartalma csak nagyon kicsit van összefüggésben az alábbi írással, tehát miért ne lehetne ezt attól függetlenül kezelni, azaz „vízre bocsájtani”?

Az első részben az óriási távolságokról, a csillagászati számokról és azoknak nehezen szemléltethető méretéről volt szó, és arról hogy – bármennyire veszélyes kimondani a lehetetlen szót – én lehetetlennek tartom a csillagok közötti utazást, még emberpótló robotok számára is!

Mindezalatt úgy beszélünk értelmes, idegen lényekről, mintha az teljesen természetes lenne, hogy azok nyüzsögnek minden megfelelő bolygón, és hogy a megfelelő bolygók hemzsegnek a Tejútunkban. (Javaslom, hogy itt csak a Tejútunkról beszéljünk. Már az is „kezelhetetlenül” nagy. Minden más csillagrendszer olyan messze van, hogy azokat, hogyha az életről, vagy értelmes idegenekről esik szó, nyugodtan tekinthetjük úgy, minthogyha a világon se lennének.)

Itt kénytelenek leszünk föltenni néhány – egyelőre megválaszolhatatlan – kérdést. Úgy mint: Létezik-e élet más bolygókon? És, ha létezik, kifejlődött-e némelyiken egy hozzánk hasonlóan technikát használó lény? Hogy’ keletkezett az élet? És így tovább.

Kereken hatvan évvel ezelőtt, Frank Drake fölállított egy képletet annak fölbecsülése érdekében, hogy hány technikát használó társadalom létezhet jelenleg a Tejútunkban. Mondanom sem kell, hogy a képlet tényezőinek lényeges részét nyugodtan helyettesíthettük volna kérdőjelekkel, mert közülük alig volt egy-kettő valós, megbízható adat. 10 000 jött ki végeredményként. Ezt a számot bárki leírhatta volna minden képlet nélkül is, akkor sem lehetett volna a valósághoz kevesebb köze. De a szám lehet akár becslési telitalálat is. Az igazság az, hogy ezen a téren ma is minden csak becslés lehet. Tehát amit ma tehetünk, az ugyancsak találgatás. Ám ennek a találgatásnak ma már talán kicsit több a „füle, farka”. Akkor még azt sem tudtuk biztosan – bár a dolog teljesen nyilvánvalónak tűnt –, hogy vannak-e egyáltalán bolygók más csillagok körül? Ezt ma már tudjuk. És úgy van, ahogy annak idején elképzeltük: teljesen természetes, hogy minden csillag körül vannak bolygók (valószínűleg kisbolygók és üstökösök is), akárcsak Napunk körül. De ez még sajnos egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármilyen, újonnan fölállított képlettel kiszámítható lenne a technikai civilizációt hordozó bolygók száma, hiszen még csak azt sem tudjuk, hogy élet létezik-e bárhol a Földön kívül. Állítólag ez is ki fog derülni néhány éven belül, ha sikerül oxigént találni valamelyik exobolygó légkörében. Az oxigén ugyanis annyira erőszakosan vegyülékeny elem, hogy nem létezhetne egy bolygó légkörben, ha ott nem lenne valami, ami állandóan termeli. Ezek pedig csak valami élőlényfélék lehetnek, például növények. A következő lépés az lenne, ha sikerülne értelmes idegenek rádiójeleit fogni. Akkor már az is bebizonyosodna, hogy nem lennénk az egyedüli lények, akik ilyesmin törik a fejüket.

Biztos, hogy van feje az idegeneknek, vagy olyasmije, amit törni lehet?

Na, itt aztán most bele kell fognunk a találgatásokba, mégpedig jóval Ádám és Éva „mögött” kezdve. Egyetlen egy dolgot tudunk biztosan: a Földön létezik élet, mégpedig egyetlen egyfajta élet, amely a DNS-en alapul, a DNS pedig négy elemből, két lúgos párosból épül föl és tekeredik kettős csavarvonallá. Ráadásul ez az élet a Földnek minden – elképesztően lehetetlen – zugát benépesítette, a sós-savas-forróvizes pocsolyáktól a másfél kilométer mélyen lévő kőzeteken és a Déli-sark jege alatti, koromsötét vízen át, a tengerfenék forróvizes forrásaiig! Sőt, lehet, hogy éppen ott keletkezett... És eddig nem sikerült olyan élőlényt találni a Földön, amelynek más építőelemei lennének. Ennyit tudunk. Mást nem tudunk! Még egyszer, hangsúlyozva: MÁST NEM TUDUNK!

Nem tudjuk, hogy az élet mennyire volt „kényes” a keletkezéséhez szükséges körülményeket tekintve. Könnyen lehet, hogy csak egyetlen egy, nagyon ritkán előforduló „körülmény-gyűjteményben” sikerült keletkeznie, nagy-nagy véletlen folytán. (Azt most hagyjuk ki a latolgatásból, hogy esetleg teremtették az életet, ami egyáltalán nem zárható ki, de azon az alapon minden további találgatás nevetségessé válik. Ugyanis ha létezik valaki, aki képes teremteni, akkor bárhol, bármit – és bárkit – teremthet.) Csak azt tudjuk, hogy a ma létező élet már semmire nem kényes, és a legborzalmasabb körülményekhez is képes alkalmazkodni. Ezt azért fontos megjegyezni, mert ez azt mutatja, hogy ha már valahol létezik, akkor eluralkodhat olyan bolygókon is, amelyeken az életkörülmények egyáltalán nem olyan kedélyesek és otthonosak, mint a Földön.

A Földön az élet 3,8-4 miliárd (így, egy 'l'-lel, hisz így ejtjük!) évvel ezelőtt jelent meg, nagyon-nagyon kezdetleges formában, amely forma nem változott kereken kétmiliárd évig. (Emlékezzünk vissza – ha lehetséges volna – az első részben abajgatott szemléltetésre. Mekkora szám is ez a két miliárd? Ha egy négyzetméteren tíz centiméter magasan halmozunk föl finom szemcséjű homokot, akkor az körülbelül kétmiliárd homokszem.) Ekkor történt valami, ami a szakemberek szerint legalább akkora csoda volt mint az élet keletkezése. A pontos részletek leírásához nincs elég élettani szaktudásom, de valami olyasmi történt, hogy az élet nem is egy, de két különböző formában jelent meg a Földön egyszerre. Ezek falták egymást, de a továbbfejlődésre képtelenek voltak egymagukban. Egyszercsak ez a két „ellenjátékos” egymásba olvadt, egymás elpusztítása nélkül. Ez volt a nagy csoda. Ezután út nyílt a továbbfejlődésre. Igenám, de aztán megint, közel másfél milárd évig, alig történt valami lényeges változás. Csak kereken 5-600 milió évvel ezelőtt indult el komolyan a fejlődés motorja.

Térjünk vissza a kezdethez, az élet keletkezéséhez. Tudunk-e valami hasznosat következtetni abból, hogy szinte azonnal megjelent, amikor megjelenhetett, tehát amikor a Föld felülete nem volt már teljesen fortyogó lávával fedve. Ez jelentheti azt is, hogy amint föllépett egy bizonyos „körülmény-saláta” – és ez szinte azonnal lépett föl a láva-fortyogtató időszak után –, az élet „szükségszerűen” keletkezett. Ha ez így volt, akkor ez éppen úgy megtörténhetett bármely másik bolygón is, amelyen hasonló helyzet és hasonló körülmények alakultak ki. Az is lehet – mint ahogy erre vonatkozó elmélkedések is léteznek –, hogy a Földre állandóan cipelik az élet „csíráit” a lezuhanó meteoritok, kisbolygók, üstökösök. Tehát amint megfelel az „időjárás”, azaz nem fullad lávába az ideért csíra, az élet azonnal burjánzásnak indul, még ha csak olyan szerényke burjánzásnak is, ahogy az itt történt a Földön. Ez ugyancsak azt jelenti, hogy ez a „csíra-becipelés” minden más bolygón is megtörténhetett. Az élet keletkezésének rejtélye szempontjából viszont csöppet sem segít rajtunk, mert akkor azt csak elodázza a Földről valahova máshová. Az is lehet hogy az élet keletkezéséhez szükséges körülmények egyidejű föllépése valami istentelenül nagy ritkaság, és még nagyobb ritkaság, hogy akkor, ott, abban a körülmény-gyűjteményben ki is alakul az élet, és mégis így és azonnal keletkezett a földi életünk. Ugyanis, ha a valószínűség-számítás valamilyen esemény bekövetkezését rettentően valószínűtlennek mutatja ki, de lehetetlennek mégsem tartja, arról nem szól, hogy az az esemény mikor következik be.

Ha öt dobókockával dobok egyszerre, kiszámíthatom, hány ezer dobás közül kellene egyszer előfordulnia, hogy mind az öt kocka hatost mutasson. De ez az eset előfordulhat mindjárt az első dobásra is. Annak épp akkora a valószínűsége, minthogy az bármelyik másik dobásnál történik meg (Miután ilyesmi ritkán fordul elő, szinte lehetetlennek tartjuk, mint például azt, hogy a LOTTÓn az 1-, 2-, 3-, 4-, 5- és 6-ost húzzák ki egyszerre. Pedig ennek a valószínűsége semmivel sem kisebb, mint bármely másik hat szám kihúzásának.) Ez azt jelenti, hogy az élet akkor is azonnal jelenhetett meg a Földön – amint a körülmények megengedték –, ha a keletkezése óriási véletlen lett volna. Viszont ez meg azt jelenthetné – attól függően, hogy ez „mekkora” véletlen volt –, hogy akkor talán a Tejút egyetlen másik bolygóján sincs élet! Ha ezt az esetet tartanánk nagyon valószínűnek, akkor itt nyugodtan befejezhetnénk a találgatást, mert akkor egyszerűen egyedül lennénk a hazai „kis” csillagrendszerünkben. Sőt, az élet bonyolultságát tekintve el tudok képzelni olyan ritka véletlent is, amely nagy szerencse, ha egyáltalán egyszer előfordul a világegyetemben...

Hogy ne kelljen beszüntetnem a további eszmefuttatást, a „nagy véletlen” folytán bekövetkezett élet-kezdetet egyszerűen valószínűtlennek tekintem. Ugyanis keletkezhetett – bizonyos feltételek beálltával – „menetrendszerűen” is, mint ahogy egyes elemek, bizonyos körülmények között, bizonyos vegyületeket képeznek. Egykori, jezsuita hittantanárom – akivel erről vitatkoztam – szemléltetni akarta az élet „önmagától való” keletkezésének lehetetlenségét. Azt mondta: „Képzeld el, hogy egy zsebóra alkatrészeit beleteszed egy papírzacskóba és akkor elkezded rázni. Meddig kellene ráznod, hogy összeálljon az óra és elkezdjen ketyegni?” Hát igen, valószínűleg örökké rázhatnánk a zacskót és az óra még csak félig sem állna össze. Hát még, ha meggondoljuk, hogy a legkezdetlegesebb élőlény is ezerszer bonyolultabb egy zsebóránál. Csakhogy az óra alkatrészei nem keresik egymást. Egy kerék tengelye nem keresi a csapágyfúratát, tehát csak nagy véletlen, ha beletalál. Az elemek viszont „keresik” egymást. „Szándékosan” – önműködően – kapaszkodnak össze egymással és alkotnak vegyületeket. Bizonyos körülmények között egyre bonyolultabb vegyületeket, például aminósavakat, amelyeket már az élet építőelemeinek lehet tekinteni, és amelyekből már egy egész csomót találtak például meteoritokon is. Tehát a latolgatásból az élet önműködő (menetrendszerű, szükségszerű) keletkezését sem zárhatjuk ki, mégpedig úgy, hogy ahhoz talán nem is kell túl ritka véletlent feltételeznünk.

Viszont azt tisztán kell látnunk, hogy a Földön egyetlen egyfajta élet keletkezett (vagy, ha keletkezett volna másfajta is, akkor azt az e fajta élet kiirtotta, vagy már a keletkezését is lehetetlenné tette). Más bolygókon lehet más a tömegvonzás vagy a légnyomás (vagy mindkettő), de az idők folyamán rengeteg olyan helyzet keletkezhetett, mint amilyen a Földön is volt valamikor. Az összes többi tényező is előfordulhatott, mint itt a Földön, hiszen nagyon valószínű, hogy a legtöbb, Földhöz hasonló bolygón megvan mind a 92 elem, és ott is létezik az ezer ásvány és vegyület, ami itt, nálunk kialakult valamikor. Tehát vagy keletkezett ott is élet – és akkor annak ugyanúgy pontosan ugyanaz a négy alapvegyület az alapja, amiből a DNS áll, mint nálunk –, vagy nem keletkezett. De amit kizártnak tartok: hogyha keletkezett, akkor az „másfajta” élet lenne. Ha az lehetséges lenne, akkor olyan a Földön is lenne.

Évtizedek óta kísérleteznek – ma már a legkorszerűbb eszközökkel – olyan körülmények létrehozásával, amelyek annak idején létezhettek, amikor az élet megjelent a Földön. Eddig sikertelenül, tehát a dolog nem egyszerű, de ezek a kísérletek nem hoztak elő véletlenszerűen valami „másfajta” életet sem!

Ott tartunk a latolgatásban, hogy feltételeztük: minden más bolygón létezhet élet, ha ott annak (és előtte a keletkezésének) megfelelnek a körülmények, mégpedig ugyanazok a körülmények, amelyek itt a Földön is lehetővé teszik az életet. Továbbá feltételeztem a létrejöttének esetleges lehetetlenségét is, sőt, kizártam a „másféle” élet létezésének lehetőségét bárhol is (ez szigorúan a saját véleményem). Azt azonban ne felejtsük el, hogy a Földön több mint hárommiliárd évig csak nagyon kezdetleges élet virult és csak kereken 600 milió éve zajlik „izgalmasabb” élet. Tehát ne csodálkozzunk, hogy ha a mindenkori, életet hordozó bolygóknak csak egy hányadán találnánk izgalmas – értsd: magasabbrendű – életet.

Itt következik az újabb kérdés: a magasabbrendű élettel dicsekedhető bolygóknak hány százalékán éri el a magasabbrendűség a technikai civilizáció fokát? Biztos az, hogy az élet fejlődése „önműködően”, vagy „szükségszerűen” egy szerszámkészítő, technikát használó lény kifejlődésébe torkollik? Ezt sem tudjuk, tehát nem biztos! Van jel arra is, hogy nem, és arra is, hogy igen. A közös őseinktől származó orángutánok, gorillák, csimpánzok, bonobók és gibonok miért elégedtek meg az értelmi színvonalnak azzal a fokával, amelyen ma állnak? Úgy is kérdezhetném, hogy miért nincsenek a Földön olyan lények, amelyek az ő és a mi szellemi szintünk között léteznek valahol? Ez arra utal: hogy ha egy lény elér egy bizonyos értelmi szintet, amellyel kényelmesen megoldja a mindennapi problémáit, nincs igénye az értelmének továbbfejlesztésére. Továbbmenve: arra utal, hogy akkor az emberré válást, vagy a magasabb értelmi szint kialakulását valami külső – és talán ritkán előforduló – kényszer okozta. Másrészt azonban úgy tűnik ma, hogy az emberré válás nem egy helyen történt és nem is feltétlenül egyszerre. Tehát vagy önműködően lezajló folyamat (amely bármely másik bolygón ugyancsak így zajlik), vagy az erre kényszerítő körülmények nem ritkák (s megint csak: más bolygókon is így működhet). Az a kérdés is jó irányba terelheti az okoskodást: hogy ha az emberszabású majmoknál értelmileg kevésbé fejlett majmok is jól érzik magukat a bőrükben (más állatokról nem is beszélve), akkor miért fejlődtek az emberszabású majmok oda, ahová fejlődtek? Mindez azonban nem kímél meg bennünket a további találgatás kényszerétől, vagyis attól, hogy ha bármit is akarunk kiókumlálni a Tejút „benépesedéséről”, csak találgathatunk.

Kezdjük!

Tejútunkban 2-300 miliárd csillag foglalkozik magösszeolvasztással. Vegyük a 200 miliárdot és tegyük föl, hogy mindegyik körül (azaz átlagosan) öt bolygó kering. Ne felejtsük, hogy saját csillagunk körül nyolc bolygó és hat nagy hold kering. Ez egybilió bolygót jelent (persze csak a mi „kis, otthonos” Tejútunkban, az Andromédában például tízszer annyi csillag van). 50 köbméter homokban található ennyi homokszem. (Tessék utánaszámolni: az előző részletben volt erről szó. Kávéskanálba sót szórtam és 20 kristályocskáról gondoltam, hogy egy köbmilimétert tesznek ki. Ez viszonylag finom homoknak felel meg. Ha durvább lenne a homok és tíz szem lenne egy köbmiliméter, akkor egybilió homokszem 100 köbméternyi homokban lenne található.) Az egybilió olyan nagy szám, hogyha csak a felét vennénk, még mindig eszméletlenül nagy „összeg” maradna. Ezt csak azért mondom, hogyha valaki sokallja a csillagonkénti öt bolygót, vehetne nyugodtan két és felet átlagnak. Hány bolygó hasonlít ezek közül a Földre? Igaz, hogy az eddig fölfedezett – mondjuk – 5000 exobolygó közül talán öt olyan volt, amelyik eléggé Föld-szerű. De az is igaz, hogy az exobolygók fölfedezési technikája főleg óriás bolygók (Jupiter méretű és nagyobbak) leleplezésének kedvez. Ezért az 1:1000-hez arány nem mérvadó, de tegyünk úgy, mintha az lenne, vagyis könnyen lehet, hogy az egybilió bolygó közül egymiliárd Föld-szerű.

A következő kérdés: hány kering ezek közül a csillagjának „élhető” sávjában? Legyünk nagyvonalúak és mondjuk azt, hogy minden ezredik? Akkor az még mindig egymilió bolygót jelentene. De nem vagyok ilyen nagyvonalú. Ugyanis a csillagok 70 százaléka vörös törpe (erről majd a következő részben lesz szó), amelyek a Napunknál sokkal hosszabb életűek. Igaz, hogy az életük elején (akár 10-15 miliárd évig) csúnya „sugáröklendezéseket” végeznek, amelyek lehetetlenné teszik az életet, de végül meghunyászkodnak, és ami a fő: akár három bolygó is keringhet az élhető sávjukban. (A mi esetünkben elméletileg még a Vénusz is és a Mars is az élhető sávban kering!) Tehát lehet, hogy emiatt a Föld-szerű bolygóknak elég tekintélyes hányada kering élhető sávban. Leszek olyan „kisvonalú”, hogy feltételezem, minden századik Föld-szerű kering ilyen sávban. Ez tízmilió bolygót jelentene. Csakhogy, mint ahogy egy csillagnak, a Tejútnak is van élhető sávja. A közepe felé túl sok szupernóva robbangat, mindenféle neutron-csillag okád halálos sugarakat és – bár élet létezhet ott is, de kérdés, hogy az egyes életromboló katasztrófák közötti idő elégséges-e egy technikát használó társadalom kifejlődésére? A Tejút külső mezején meg talán éppen túl kevés volt a szupernóva robbanás ahhoz, hogy az ottani csillagok és bolygóik megkapják az összes elemet, amely az élethez szükséges. Szóval csökkentsük a tízmiliót hárommilióra. Ezek lennének azok, amelyek (talán) alkalmasak lehetnének technikai civilizációk kifejlesztésére. Élet a többi hétmilión is létezhet esetleg, de ott a nagyon magasrendű életet kevésbé tartom valószínűnek.

Hogy az élet keletkezéséhez mennyi szerencsés véletlen kell, azt nem tudjuk, viszont nagyon könnyű elképzelni, hogy az élet fönnmaradásához mennyi szerencsére van szükség. A földi életet az utolsó 500 milió év folyamán ötször érte olyan csapás, amely – még szerencsétlenebb esetben – a teljes pusztulást okozhatta volna. Nem hiszem, hogy e téren különösen szerencsétlenek lettünk volna, hanem ellenkezőleg, inkább azt hiszem, hogy ötször volt őrült szerencsénk! Ezért a hárommilió is túl nagy szám. Azok közül talán csak a felének volt olyan szerencséje, mint nekünk. Marad a másfélmilió, de esetleg kifelejtettem néhány további akadályozó körülményt, tehát legyünk megint nagyvonalúak és vegyük ennek a számnak a harmadrészét. Azaz okoskodásunk alapján, hangsúlyozottan nem kézzel fogható tények alapján, elképzelhető lenne félmilió civilizáció a Tejútunkban. Azzal most ne foglalkozzunk, hogy ezek mikor létezhetnének, vagy létezhettek volna. Ha egy ilyen civilizáció 100 000 fényévnyire van tőlünk – és esetleg már régen nem létezik –, de a százezer éve elindult rádiójeleit most tudnánk fogni, akkor az számunkra olyan lenne, mintha most léteznének.

Ezzel szemben mi a helyzet? Kereken hatvan éve keressük szorgalmasan és vadul az értelmes lények rádiójeleit, és amit hallunk, az csupán ijesztő, elszomorító, szinte földrengető CSÖND! Ez az iszonyatos csönd akkor is megdöbbentő, ha nem félmilió, csak a Drake által „kiszámított” 10 000 civilizáció létezne a Tejúton. És sajnos nagyon arra mutat, hogy ilyen civilizáció sokkal kevesebb van, vagy esetleg rajtunk kívül egy sincs...!

Sajnos nem értek a rádiótechnikához, csak azt tudom, hogy sok, különböző hullámhosszon kutatnak, és persze végtelen sok irány van, ahonnan bejövő jeleket remélhetünk. Különböző híreket csípek föl, amelyek érdekesek, de számomra ellenőrizhetetlenek. Az egyik ilyen hírrel már évekkel ezelőtt találkoztam. Valami dél-afrikai rádió-csillagvizsgálóról szólt, amely már épülőben volt. A cikk írója azt állította, hogy ha készen lesznek az antennák, egy száz fényévnyire lévő bolygón lévő repülőtérnek rádióadásait tudnánk fogni, amellyel a repülőgépeikkel beszélgetnek. Hogy ez a csodás antenna-rendszer elkészült-e, nem tudom.

Egy másik hírben az a hasonlat volt olvasható, hogy az idegenek rádiójeleinek kutatásában a kezdet kezdetén tartunk, és ne csodálkozzunk azon, hogy egyelőre nem találtunk ilyen jelekre. Ez nem jelenti azt, hogy ilyen jeleket leadó lények nem léteznek. Ezt hinni olyan, mintha kimernénk a tengerből egy vödör vizet, és ha abban nem lenne hal, azt hinnénk vagy állítanánk, hogy a tengerben nincs is hal! Hát éppen ez az, hogy fogalmam sincs arról, hogy eddig mekkora vödörrel merték ki a haltalan vizet! Lehet, hogy a vödörbe belefért a tenger tizedrésze? Arra is kíváncsi lennék – de erről se hallani, se olvasni nem lehet –, hogy a mai műszereinkkel milyen távolságból lehetne fogni azokat a rádiójeleket, amelyek közel száz év óta hagyják el a Földet? Természetesen úgy értve, hogy ezek a gyenge jelek, mondjuk ezer éve folyamatosan szöknének meg a Földről. A portorikkói (!) Arecibo antenna sajnos tönkre ment, de azóta létezik egy 520 méter átmérőjű Kínában, a FAST-antenna. Ha ezzel az óriási antennával a saját (megszökött) jeleinket, mondjuk csak száz fényévnyiről lehetne fogni, akkor nincs baj, mert akkor hasonlóan gyenge jelekre mi se bukkanhatnánk, ha azok száz fényévnél távolabbról jönnének. De ha a FAST-tal ezer, vagy tízezer fényévnyiről is tudnánk fogni a saját jeleinket, akkor nagy baj van, mert akkor ezen a nagy távolságon belül tényleg nincs technikát használó civilizáció. Igaz, a FAST merev, földi „teknő”, nem nagyon irányítható, csak oda „néz”, ahova a Föld forgása következtében nézhet.

Nevetséges az az elmélkedés, hogy honnan tudjuk, hogy az idegenek egyáltalán használnak rádiójeleket? Egyrészt, ha lennének olyanok, amelyek nem rádiózgatnának, akkor azoktól természetesen nem is jönnének rádiójelek. Mi azoknak a jeleire vadászunk, akiktől ugyanúgy szökhettek meg ilyen jelek, mint a Földről. Másrészt, számomra teljesen elképzelhetetlen: ha van valahol egy technikát használó társaság, akkor annak a technikája ne egészen pontosan úgy fejlődött volna ki, mint a miénk! Víz alatt élő lények aligha fejleszthettek volna ki elektromos készülékeket. A nem víz alatt élők pedig pontosan úgy kezdték (kellett, hogy kezdjék!), mint mi: kőszerszámokkal, majd lassan a fémek fölfedezésével és így tovább. Ha ez valamilyen értelmes lénynél nem így zajlott volna le, akkor nem lett volna belőle a mienkhez hasonló technikát használó lény! Azt csak valószínűtlennek tartom, hogy létezhet „másfajta” élet, mint a miénk, azt viszont teljesen lehetetlennek, hogy valahol olyan, magas szintű technika alakulhatna ki, amely nem használ (előbb-utóbb) rádióhullámokat.

Már magának a lénynek a külalakja sem különbözhet a mienktől túlzottan. Természetesen nem számítok arra, hogy pont két karjuk, két kezük, két lábuk van, de fejük, vagy ahhoz hasonló (meglehetősen jól védett) központi idegrendszerük biztosan van, és az is biztos, hogy azt a testüknek nem a legalacsonyabb pontján hordják, hanem a legkiemelkedőbbön. Az is nagyon valószínű, hogy az ő bolygójukon is a vízben kezdődött az élet, amely közeg előírja az áramvonalat minden lény számára, ha az gyorsan akar mozogni benne. Hogy aztán valamelyik a gyorsan mozgók közül lesz az első, amelyik kimászik a szárazföldre, az is nagyon valószínű, sőt az is, hogy annak nincs nyolc, tíz, vagy tizenkét végtagja. Nálunk az ilyen sokvégtagú lényekből csupán rovarok és más ízeltlábúak lettek. Hogy a távoli, értelmes lényeknek is vannak olyan szervei, amivel hangot, fényt, illatot lehet érzékelni, arra nyugodtan mérget vehetünk. Ha ez mind így van – és miért ne lenne így –, akkor hol az óriási különbség?

De nemcsak véletlenül megszökött jelekre lehet vadászni, hanem olyanokra is, amelyet valakik, valahonnan – esetleg nyaláboltan – küldenek felénk. Ez előfordulhat, ha egy civilizáció csak kicsit magasabb fokot ért el a technikai fejlődésben, mint mi, és „lát” minket, vagy legalábbis annyit, hogy oxigén van a bolygónk légkörében. Persze ilyen jeleket nekünk is illene küldeni, ám ezt mi egyelőre még csak vaktában tehetjük. Ha majd már mi is ismerünk néhány olyan, Föld-szerű bolygót, amelyen (feltehetően) élet létezik, mi is küldhetünk célzottan és nyaláboltan életjeleket. Erre jó a lézer. És tényleg, ma a SETI nem csak rádiójeleket, de lézer-életjeleket is kutat az űrben. A SETI (Search for Extraterrestrial Intelligence) nem más, mint az idegen, értelmes lények utáni kutatás.

Várok a jelre

Várok a jelre, mely valahonnan,

Itt valahol már jön ma elénk,

Félve, kíváncsin, tompa reménnyel,

Messze az űrből küldve felénk.

Mert valahol már készek a lények

S adva keresnek kapcsolatot.

Nem csak a kéklő semmibe néznek,

Nem csak a más jeleit lesik ott.

Harsona adná hírül a Földön,

Hogyha befutna a várt üzenet:

Más bolygón is zajlik az élet,

Öltve sugárzó képzeletet!

Mért nem küldjük szerte a térbe

– még mielőtt ideérne a hír –

Büszkén azt, hogy lét van a földön,

Mely dicsekedni már maga bír ?

Mert az erőnk csak arra irányul,

Hogy letiporjon embereket,

S egymás házát véve irányul

Gyárt hihetetlen fegyvereket?

Vagy mer' a fösvény, szűkkörű érdek

Szelleme minket a földre szorít,

És a haszonvágy csalfa világa

Kishitűség mocsarába borít?

Attól félünk – nézve az égre,

S küldve az űrbe bűvjeleket,

Nem lennénk már régen a földön,

Hogyha betoppan a várt felelet?

Hol van a vallás, oly csoda hittel,

Melyet a bölcs és a dőre követ?

Mely ha kívánta, hívei raktak

Félezer évig kőre követ?

Hol van a vallás, mely millióknak

Vad bizalommal oly hitet ad,

Mely az időt letaszítja a trónról

S rak tudományhű templomokat?

Várok a jelre, mely valahonnan,

Itt valahol már jön ma elénk,

Félve, kíváncsin, tompa reménnyel,

Messze az űrből küldve felénk.

Mert valahol már készek a lények,

S adva keresnek kapcsolatot.

Nem csak a kéklő semmibe néznek,

Nem csak a más jeleit lesik ott ...

Bagno di Romagna, 1984. VIII. 25.

Amikor a fenti verset írtam, nem tudtam, hogy már tíz évvel korábban a Földről is elindult egy ilyen irányított jel, mégpedig az M 13-as gömb-csillaghalmaz felé, amely tőlünk 25 000 fényévnyire van. Ezt az akkor még vidáman működő, portorikkói Arecibo antennából küldték. Kíváncsin és nagy izgalommal várom az 50 000 év múlva – talán – befutó választ...

Zollikerberg, 2021. X. 29.

Utószó (amelyet több mint másfél évvel később fűzök ehhez az íráshoz)

Furcsa helyzetben vagyok, mert egyrészt úgy érzem, hogy amit mondani akarok, az nem erre a lapra tartozik, másrészt viszont meg úgy érzem, hogy bizony rettentően erre a lapra tartozna. Az UFÓ-król lenne szó. Ne gondoljunk itt „repülő csészealjakra”, mert a szó az angol megjelölésük kezdőbetűiből áll, és ez a megjelölés nem jelent mást, mint Azonosítatlan Repülő Tárgyat. ART-ra magyarosíthatnánk, ha lenne értelme. A franciák meg is tették a szónak a franciásítását, náluk OVNI az UFO. Magyarosítás helyett inkább Magyarázatlan (sőt, egyelőre Megmagyarázhatatlan) Látványnak, ML-nek nevezném ezeket a persze többnyire tényleg repülő valamiket.

Őrült disznóság volt, ami az UFÓ-k terén eddig zajlott a világon. Hivatalos szervek mindent megtettek az ügy titkosítására, elhallgatására, nevetségessé tételére, eltusolására. Megkísérelték a létezésük egyszerű letagadását. Katona és civil pilótáknak megtiltották, hogy beszéljenek róla, ha látnak valamit. Magán személyeket kinevettek, nevetségessé tettek, olyannyira, hogy képzett szakemberek szólni sem mertek róla, és persze komolyan foglalkozni sem mertek az üggyel, attól félve, hogy őket is lehetetlenné teszik. Közben ezer megfigyelés futott be, amelyeket titokban tartottak, és olyan jelenségekről, amelyeket százan, vagy akár ezren láttak, megpróbáltak valami marhaságot állítani, ami egyértelműen lehetetlenség volt. Részben persze érthető volt a titoktartás és a dolgok eltusolási kísérlete, mert hogy’ magyarázzanak meg valamit, ami megmagyarázhatatlan? Csakhogy, ha valami tényleg létezik, akkor azt az eltusolásával sem a világból nem lehet eltüntetni, sem nem lehet sokáig hülyíteni az embereket. Hogy most megváltozott a helyzet, az szerintem annak köszönhető, hogy elérkezett az idő, amikor az eltusolási kísérletekkel az állami illetékesek már saját magukat tették lehetetlenné, nevetségessé.

Igaz persze, hogy sok UFÓ-megfigyelés valami megmagyarázható látvány, vagy fényjelenség volt, de nem mind. És az is igaz, hogy rengeteg csalás történt, például hamisított fényképekkel. De mindezt levonva, még mindig rengeteg olyan megfigyelés történt, fénykép, sőt filmfelvétel készült, amelyek a szó legszorosabb értelmében megmagyarázhatatlanok maradtak. Néha a radar is kimutatott UFÓ-kat, néha nem. Néha a jármű (ha az volt egyáltalán) olyan hirtelen gyorsult vagy állt meg, hogy a gyorsulásnak 100 g körül kellett volna lennie. Néha másodpercenkét több kilométeres sebességet mértek UFÓ-knál, ami a légkörben (a mi technikánkkal) teljes lehetetlenség. Már a másodpercenkénti egy kilométer is háromszoros hangsebesség! Ha valami kétszer, vagy háromszor olyan gyors, akkor annak szét kellene izzania a levegőben. Néha egész alacsonyan repültek el UFÓ-k, egy egész város nézőközönségének feje fölött, szép lassan és hangtalanul.

A franciáknak már néhány éve van olyan intézetük, amely az UFÓ-kkal foglalkozik és most már az amerikaiak sem titkosítják a valóban érdekes, szavahihető, vagy pláne, filmezett eseményeket. Sőt, UFÓ kutató műholdat akarnak indítani. Végre elkezdik az UFÓ-kat komolyan venni. Ennek lényeges eredménye, hogy ma már, ha lát valaki valamit, amit jelentenie kellene, jelenti is, és nem „nyeli le”, hallgatja el, amit látott, attól félvén, hogy bohócnak állítják be. Hiszen voltak olyan esetek, amikor egy utasszállító repülőgép pilótái látták az UFÓ-t, és a gépet figyelő radar állomáson mindenkinek égnek állt a haja, mert úgy tűnt, hogy a gép össze fog ütközni vele. Aztán az UFÓ egyszerűen elillant...

Saját véleményem, hogy (miután magam is láttam UFÓ-t, de ezt itt most nem akarom részletezni) UFÓ-k minden kétséget kizárhatóan léteznek, valóságok, de nem tudom, hogy micsodák. A csillagok közötti utazást lehetetlennek tartom. Tehát, ha tényleg értelmes lények szupertechnikájú járművei, akkor honnan jönnek? A Naprendszerünkben aligha van olyan hely, ahonnan jöhetnének. Miért nem veszik föl velünk a kapcsolatot? Azt a magyarázatot, hogy azért nem, mert minket annyira alacsony fejlettségű lényeknek tartanak saját magukhoz képest, mint mi a földigilisztákat, tiszta állatságnak tartom. Miért nem tudjuk fogni egymás közötti hírközlő jeleiket? Azt is lehetetlennek tartom, hogy időgépek a jövőből. Az időutazás, mint ahogy a csillagok közötti utazás is, szerintem teljes lehetetlenség. És bár a jövő technikája valóságos csodákat fog majd még lehetővé tenni, de ezt a két utazást nem fogja tudni megvalósítani. Szerintem az az érv is nevetséges, hogy azért nem lépnek velünk kapcsolatba, mert anélkül akarnak megfigyelni bennünket, hogy beleavatkoznának az ügyeinkbe. Akkor miért teszik magukat időnként láthatóvá? Az már beavatkozás.

Netalán valami távoli társaság, és csak játszanak velünk úgy, hogy „telepatikus sugarakkal” látomásokat ültetnek a fejünkbe? Ez jó magyarázat lenne a megfigyelések szerinti, néha előforduló lehetetlenségekre, mint 100 g gyorsulás, másodpercenkénti több kilométeres sebesség a levegőben és mindez hangtalanul. Igaz, hogy a távolról küldött „telepatikus sugarak” ugyanolyan lehetetlenségek. Vagy igaz lenne az az elmélet, hogy mi csak valós lényeknek képzeljük magunkat, de közben csupán egy óriási számítógép szimulációi vagyunk az egész, általunk látott – és valóságnak hitt – világunkkal együtt? Ebben az esetben a számítógép kezelői – természetesen – olyan tüneményeket varázsolhatnak a szemünk elé, amilyeneket csak akarnak.

Vagy a kilencedik bolygóról jönnek, ahonnan szupertechnikával ide lehetne jönni, mert nagyságrendekkel van közelebb, mint a csillagok.

Ez a bolygó létezik. A Plútón túli törpebolygók mozgásából ki lehetett számítani, hogy hol van, és hogy a tömege talán tízszerese a Föld-tömegnek. Látni persze nem lehet, mert saját fénye nincs (mint ahogy egyik bolygónak sincs), és abból a távolságból már nem verődhet vissza annyi napfény, amennyit itt még látni lehetne, hiszen a Nap onnan nézve már csak nagy csillagnak látszik.

Hogyan képzelhető el, hogy ott magasfokú civilizáció létezik? Talán úgy, hogy az a bolygó nem a Naprendszerben született, hanem egy másik csillag körüli égi mechanika penderítette ki az űrbe akkor, amikor a felszínén már nagyon magasszintű technikával rendelkeztek az ott élők. Képesek voltak életben maradni, mert mindenük az atomenergiára épül, esetleg az általuk már megoldott atommag összeolvasztásra. Ezt a bolygót a Naprendszerünk valahogy „befoghatta”.

Mindez persze csak találgatás. Egyik „magyarázat” valószínűtlenebb mint a másik, de két tényt le kell szögeznünk: Az egyik, hogy UFÓ-k léteznek. A másik, hogy halvány lila gőzünk sincs róla, hogy valóban mik lehetnek... Noha egészen különböző jelenségek esnek az UFÓ fogalom alá, a legtöbb megfigyelés mégis azt mutatja – bármilyen hihetetlen –, hogy valamiféle járművek, amelyben értelmes lények, vagy robotok kell, hogy „üljenek”. Ennél többet egyelőre nem tudunk mondani. Viszont, ha az UFÓ-k tényleg távolból jöttek és tényleg élőlények ülnek bennük, akkor az egész találgatásunk a más bolygókon lévő élet, sőt civilizációk lehetőségéről, teljesen fölöslegessé válik...

Zollikerberg, 2022 VI. 27.

Végezetül: egy idevágó, nem túl régi szójátékversem